Zelda Grey

(Severyn Snape)

IX.

London: Erős havazás

Odakint tomboló tél várt rájuk. Szinte mellbe vágta őket a fagyos szél és a viharos hóesés, amint kiléptek a bejárati ajtón. Zelda fázósan húzta összébb magán a kabátját és felvette a kapucniját is, de ez sem könnyítette meg a szél elleni, előrehaladása érdekében folytatott dacos küzdelmét. Piton ezzel szemben úgy indult el, mintha csak a kastély falai közt járna; szemlátomást szemernyi hatással sem volt rá a zord idő, léptei gyorsak voltak és határozottak. Zeldát pillanatok alatt maga mögött hagyta és ez a tény a legkisebb mértékben sem zavarta.
A nő számára gyötrelmesen hosszúnak tűnt az út, amíg kiértek Roxfort területéről. Arcát fagyosra csípte a metsző hideg, szemét bántották az éles szögben ráverődő hópelyhek, ráadásul nehézkes előrehaladása és a megfeszített igyekezet, amivel a bájitaltan tanárt próbálta beérni, teljesen kimerítette. Zihálva torpant meg végül a kapu előtt, ahol Piton nagy kegyesen bevárta, és szemrehányó pillantást vetett vérlázítóan közömbös arcára. Ám ha azt hitte, hogy ezután majd sietősen folytatják útjukat, hát tévedett.
- Most mire várunk? - kérdezte értetlenül, miután a férfi a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy záros határidőn belül tovább óhajtana indulni.
Kérdése hallatán Piton szája csücskében egy gúnyos mosoly jelent meg, de válasz helyett csak bosszantó nyugalommal fürkészte Zelda arcát.
- Nocsak, most egyszerre milyen sietős lett - jegyezte meg végül egy ironikus szemöldökfelvonással.
- Le fogjuk késni a vonatot - felelte a nő.
- Mit nem mond...? - dünnyögte a férfi, miközben kényelmesen körbenézett.
- Most miért csinálja ezt? - emelte fel a hangját Zelda, ahogy a türelme kezdett elpárologni.
- Mit? - nézett rá Piton közömbös arccal.
- Miért húzza az időt? - rivallt rá most már a nő, és a szeme csak úgy szikrázott, ahogy a bájitaltan tanárra meredt.
- Nem hinném, hogy van még hova húzni az időt hála a maga bájos kis műsorának - válaszolta Piton immár hátborzongatóan rideggé váló hangon. - A vonatnak most már búcsút mondhatunk, hacsak nem történik valami csoda.
Zelda elpirult. Hirtelen elszégyellte magát a korábbi viselkedéséért és rettentő dühös is lett magára, amiért a mondvacsinált problémáival ilyen helyzetet teremtett. Átkozta magát, amiért nem volt képes átgondolni, mit is tesz. Eszébe sem jutott például, hogy lekéshetik a vonatot. És az sem, hogyan jutnak el odáig... Csak egy dolog járt a fejében: Hogy nem hajlandó mutatkozni normális emberek előtt egy ilyen misztikus külsejű férfival.
De ha most nem tudnak elindulni... ha még egy napot veszítenek... Nem, az nem lehet.
- Akkor tegyen csodát - nézett eltökélten Piton szemébe, bár a gyomra összeszorult a gondolatra, hogy mi lesz, ha a férfi tényleg mágiához folyamodik.
- Varázsoljak? - vonta fel Piton ismét a szemöldökét, és a hangsúlya olyan volt, mintha valami hallatlanul arcpirító dologról beszélne. - Biztos ebben, Miss Grey? Csak mert épp az imént aggatott rám egy halomnyi mugli rongyot. És ha az emlékezetem nem csal, nyomatékosan felszólított arra is, hogy tüntessem el a pálcámat. Akkor most mi legyen?
Zelda alig bírta türtőztetni magát a férfi arcán tükröződő leplezetlen önelégültség láttán. Többször is mély levegőt kellett vennie, hogy viszonylag higgadtan tudjon beszélni.
- El kell érnünk a vonatot - mondta végül halk, de kissé remegő hangon. - Nem érdekel, mit csinál, csak érjük el.
Piton somolyogva nézte a nő kipirult arcát, és a hallgatásával megint csak bosszantóan húzta az időt.
- Nos, akkor bármennyire is nehezére esik, de belém kell, hogy kapaszkodjon, Miss Grey - mondta végül. - Méghozzá jó szorosan.
- Tessék? - csúszott ki a nő száján a döbbent kérdés.
- Hoppanálni fogunk a pályaudvarra - közölte Piton a legnagyobb természetességgel. - Vagy nem ezt akarta?
- Londonba? - nézett rá a nő elképedve, és közben érezte, hogy a lába ujjáig belesápad a gondolatba. A szél hirtelen arcul csapta és lesodorta a fejéről a kapucnit, de nem törődött vele. Feszülten várta a férfi válaszát.
- Ó, nem - felelte a bájitaltan tanár egy leereszkedő mosollyal. - Akkora távolságot maga nem bírna ki. Csupán Roxmortsig megyünk.
Zelda lesütötte a szemét. Ismét felvetődött benne a kérdés, hogy lehetett ennyire meggondolatlan. Önző volt és túlzottan lekötötték saját kicsinyes dolgai, ennek pedig most szépen megissza a levét.
- Mit gondol - nézett rá Piton kérdőn, - erőt tud venni magán?
A nő nem felelt, de tisztában volt vele, hogy nincs más választása. Tétován közelebb lépett, aztán megtorpant. A bájitaltan tanár fekete szempilláinak árnyékából gúnyos-kihívó arckifejezéssel nézett le rá, és teljes mozdulatlanságban várt Zeldára bízva a kapaszkodás mértékét és mikéntjét, ez pedig - ha lehet - még inkább zavarba hozta őt. Némán álltak egymással szemben dacolva a viharos széllel, és a másodpercek egyre csak múltak...
- Vajon még ma elindulunk? - szólalt meg végül a férfi olyan hangsúllyal, mint akinek édes-mindegy, mi lesz.
Zelda összerezzent. Azután egy mélyet sóhajtott és óvatosan a férfi derekára tette a kezét. Szörnyen zavarban volt és érezte, hogy az arca ismét lángolni kezd. Tekintete céltalanul végigfutott a szürke kabát gombjain, majd saját két kezére esett, azután önkéntelenül is feljebb rebbent.
Piton arcán még ott voltak a leplezetlen káröröm nyilvánvaló jelei, ám ahogy találkozott a pillantása Zeldáéval, sebesen halványulni kezdtek, és helyüket valamiféle zavart, zárkózott kifejezés vette át. Szájáról is csakhamar lefoszlott a gúnyos ív, ahogy a nő szemébe nézett, és tekintete egyre fenyegetőbb lett, mégis egyértelműen látszott rajta, hogy legszívesebben félrekapná a fejét. Lassan mozdult meg, és miközben megragadta Zelda két kezét és a dereka köré fonta őket, a szája bal sarkában egészen élessé vált egy barázda. Azután átölelte és magához húzta a nőt. (Lássuk!)
Zelda megborzongott. Érezte, hogy a szíve úgy ver, mint egy meglőtt madáré, a torka pedig kiszáradt és fájdalmasan összeszorult. Nem tudta, mi vár rá és halálosan rettegett, mégis megadóan tűrte, hogy Piton az arcát gyengéd erőszakkal a mellkasához vonja, állát pedig a feje búbjára támassza. Lehunyta a szemét, ahogy hozzásimult, és orrába bódító elegyként áramlott be a Remus kabátjából áradó ismerős illat és Piton fanyar arcszesze. És az eddig érzett félelmét hirtelen felváltotta a tudat, hogy biztonságban van.
A következő pillanatban azután minden átható sötétségbe borult körülötte, és nem érezte többé a talajt a lába alatt. Teste a férfinak feszült, a fejét pedig szinte befúrta vállába, hiszen a hátborzongató űrben nem is volt más biztos pont, amihez igazodni tudott volna.
A jeges rémület ismét hatalmába kerítette, de nem volt rá idő, hogy eluralkodjon szívén és elméjén, olyan gyorsan vége szakadt a rémálomnak. Lába kemény talajnak ütődött, és a lendülettől, amellyel földet ért, elvesztette az egyensúlyát. Piton azonban megtartotta. Zelda egy másodpercig mozdulni sem bírt, csak bámult rá, ám rögtön ezután ijedt határozottsággal kezdte lefejteni magáról a férfi karjait.
Piton rögtön elengedte és úgy lépett hátrébb, mintha valami rosszat tett volna. Arca még az eddiginél is zárkózottabbá és komorabbá vált, és kerülte a nő tekintetét. Kínos, vibráló csend telepedett közéjük, és Zelda inkább a környezetére próbált összpontosítani, hogy elterelje a figyelmét.
Az állomás meglehetősen kihalt volt. Tőlük néhány méterre egy idős boszorkány várakozott hatalmas batyuinak társaságában, kicsivel arrébb pedig egy fiatal varázslókból álló csapat múlatta a vonat érkezéséig hátralévő időt meglehetősen zajosan. Zelda odébb lépett Pitontól és a távolba vesző síneket kémlelte, miközben igyekezett az előtte álló feladatra koncentrálni. Az iménti események hatása alól mégsem bírta kivonni magát.
Már egyáltalán nem volt olyan biztos benne, hogy megérte vállalni a reggeli műsoráért kilátásba helyezett következményeket. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Piton már rögtön az út elején megkezdte a törlesztést, és biztos volt benne, hogy ha alkalma nyílik rá, nem hagyja ki a további lehetőségeket sem. Zelda pedig nem tudott védekezni ellene. Zavarba ejtette, megijesztette Piton viselkedése, és még inkább megijesztette a felismerés, hogy nem érzi azt a taszítást, azt az ellenszenvet, amit pedig joggal kelthetett volna benne a férfi közelsége.
A vonat éles sípszóval futott be. Bíborszín mozdonya körül gőzfelhő gomolygott, ahogy a peron mentén végiggördülve fokozatosan lelassult. Miután megállt, Zelda Pitonról tudomást sem véve elindult a legközelebbi kocsi felé, majd minden tétovázás nélkül felszállt. Az első útjába kerülő üres fülkébe azután bevette magát, és rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy rövid időn belül kollégája is csatlakozott hozzá.
Perselus Piton - festette Severyn SnapeZelda merev tekintettel bámult ki az ablakon, miközben a férfi kibújt Remus télikabátjából és helyet foglalt pontosan vele szemben. Szorongva gondolt az előttük álló hosszú órákra, és szemei előtt összefolyt a táj, amikor a vonat egy enyhe rántással döcögve megindult. Feszült, ellenséges csönd telepedett a fülkére, és jó darabig mindketten szótlanul bámultak ki az ablakon. Piton azonban egy idő után megmozdult és ingzsebéből egy összehajtogatott pergament húzott elő. Némán nyújtotta át a nőnek.
- Mi ez? - kérdezte Zelda kissé fagyosan.
- A teljes lista - felelte a férfi rezzenéstelen arccal.
A nő vonakodva vette át, majd egy fürkésző pillantást vetett Pitonra. Utóbbinak azonban semmi haszna nem bizonyult, így hát fogta magát és belemélyedt a listába. Szemével gépiesen követte az apró betűs, szinte olvashatatlan sorokat, és egyszer csak megakadt.
- Mi ez a holdhajfürt? - kérdezte hirtelen felpillantva a pergamenből.
- Egy virág - felelte Piton közömbösen, de arckifejezésében volt valami, ami felkeltette a nő gyanúját.
- Sosem hallottam még róla - jegyezte meg. - Nem tudom, hogy kapunk-e ilyet. Utána kellett volna néznem.
Piton egy ideig hallgatott. Úgy méregette Zeldát, mintha azon tanakodna, elmondjon-e neki valamit vagy sem. Végül minden bizonnyal döntésre jutott, mivel vett egy mély levegőt és így szólt:
- Nos, a mi esetünkben nem sok jelentősége van annak, hogy lehet-e mugli üzletekben holdhajfürtöt kapni - mondta. - Ugyanis a főzethez frissen szedve lehet csak felhasználni.
- Frissen szedve? - visszhangozta a nő, és egy hosszú másodpercig töprengve fürkészte Piton arcát. - Ezek szerint élő növényt kell szereznünk - jegyezte meg végül.
Újabb hallgatás következett és Zeldát ez fölöttébb idegesítette.
- Nem lesz egyszerű - mondta végül a férfi továbbra is bosszantóan közömbösen.
- Miért? - kérdezett vissza a nő.
- Mert kizárólag vadon él, ráadásul csak teliholdkor jelenik meg - érkezett a válasz.
Ezúttal Zeldán volt a hallgatás sora. Úgy meredt Pitonra, mintha azt várná, hogy a férfi a következő pillanatban közli, csak viccelt. Hogy kiderül, ez is csak része az ellene tervezett bosszúhadjáratának. De semmi jel nem utalt rá, hogy erről lenne szó. Piton nyíltan viszonozta a pillantását, és enyhén felvont szemöldökében volt valami kihívó.
- Teliholdkor... - ismételte a nő olyan hangsúllyal, mintha megkérdőjelezné a férfi épelméjűségét. - Micsoda kilátások! - húzta el a száját maró gúnnyal. - Éjféli séta a parkban? Romantikus virágszedés?
Piton arcán megrándult egy izom, de az arckifejezése mit sem változott.
- A Tiltott Rengetegben - fűzte hozzá egyenesen Zelda szemébe nézve.
- Még jobb! - csattant fel a nő. Torkig volt az egésszel. Arra gondolt, hogy ha tudta volna, mi mindennel jár ez az egész "küldetés", valószínűleg bele se vágott volna. De a lelke mélyén egy hang erre gúnyosan felnevetett. Még hogy nem vágott volna bele... Hiszen kapva kapott az alkalmon, hogy végre egyszer hasznos lehet! Hogy végre egyszer rá van szükség. Hogy a nagy varázslók rá vannak szorulva a segítségére. Isteni érzés volt, és tudta jól, ha most kéne döntenie, akkor sem mondana mást.
Mélyet sóhajtott, majd ismét szemügyre vette a kezében lévő listát. És egészen meglepődött, milyen banálisan egyszerű anyagokkal bővült a korábbi hiányos felsoroláshoz képest. Szemei szinte már úgy futottak végig a sorokon, mintha egy közönséges bevásárló listát olvasna. Egészen addig, míg...
- Patkánylép?! - adott hangot megrökönyödésének, és közben úgy bámult a papírra, mint aki azt hiszi, rosszul lát. Aztán Pitonra siklott a tekintete. A férfi időközben kényelmesen belesüppedt a párnázott ülésbe, fejét a támlának döntötte, és a nő szavaira épp csak a szempillája rebbent meg. - Erről eddig nem volt szó! - jegyezte meg Zelda felháborodottan, és vádló tekintetét Pitonra függesztette. - Mégis honnan szerzünk patkánylépet?! - kérdezte félig-meddig saját magától, és ahogy ismét a pergamenre pillantott, a lélegzete is elállt. - Jóságos ég! - nyögte. - Van itt még más is.
Amikor újra felnézett, Piton már kissé felegyenesedett ültében, és a szemét is méltóztatott Zeldára emelni. Rezzenéstelen arccal állta a nő villámló tekintetét, és nyilvánvaló volt, hogy csak az alkalmat várja, hogy gúnyolódhasson.
- Megkérdezhetem, hogy ezeket honnan szerezzük be? - vált Zelda hangja egyre élesebbé. - Csak mert a sarki közértben nem kapjuk meg, az egyszer biztos.
- Meg fogjuk oldani, efelől nyugodt lehet - jött a túlzottan is magabiztos válasz, és Piton szemei gyanúsan megvillantak.
- Például megkérünk egy muglit, hogy némi honorárium ellenében bocsássa rendelkezésünkre a szükséges... öhm... részeket?
- Csak ha az a mugli beléphet Roxfortba - felelte a férfi könnyedén.
- Hogyhogy? - nézett rá Zelda megütközve. - Mi köze van ennek Roxforthoz?
Feszülten várta a választ, és Piton látható élvezettel váratta meg. Arcán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mennyire élvezi a fölényét, és szemlátomást nem is igyekezett, hogy leplezze ezt.
- Amennyiben azt mondtam, hogy a holdhajfürtöt csak frissiben lehet felhasználni - szólalt meg végül minden egyes szónak külön nyomatékot adva, - akkor a patkány-részek esetében az "azon nyomban" a leghelytállóbb kifejezés.
- Ez mit jelent? - kérdezte Zelda, és a gyomra összeszorult.
Piton egyenesen a szemébe nézett, és a szája csücske kegyetlen lassúsággal ívelt egyre feljebb.
- Hogy közvetlenül a kinyerés után kell a forrásban lévő főzethez adni - jelentette ki nemes egyszerűséggel.

*

- Ugye, csak viccel? - kérdezte Zelda, bár maga sem tudta, miért.
- Nos, attól tartok, nem - felelte Piton nyíltan a szemébe nézve.
A nő egy darabig szótlanul bámult rá, majd elkapta a tekintetét. Ha lassan is, de biztosan kezdte átlátni a dolog jelentőségét: Mivel az állatok szerveit "azon nyomban" fel kell használni, és a főzésnél nyilván nem lehet jelen más mugli, csak ő, ez tehát annyit jelent, hogy...
Felpattant és egy pillanat alatt kiviharzott a fülkéből. Szélsebesen rohant végig a szűk folyosón, miközben maga sem tudta, merre tart. Ám amikor a vagon végére ért, kénytelen volt lefékezni, és tehetetlen kétségbeesésében az ablaknak támaszkodott. Ködös tekintettel bámult ki a kavargó hóesésbe, és forró homlokát a jéghideg üveghez nyomta, habár tudta jól, hogy úgysem használ.
Nos, ha eddig úgy gondolta, hogy Voldemort sötét tervének megakadályozása érdekében minden eszközt képes lenne megragadni, hát most rá kellett jönnie, hogy tévedett. Ez már túl sok volt. Számára legalábbis mindenképp. Még a gondolatába is belesápadt annak, hogy élő állatokat kell megölnie, és az sem vigasztalta, hogy "csupán" patkányokról volt szó. Hiszen élnek! Mozognak, lélegeznek, látnak, hallanak, éreznek! Ő pedig el kell, hogy pusztítsa őket. De hát milyen jogon? Mégis hogy mondhatná el annak a néhány patkánynak, hogy ne izguljanak, itt most nemes cél érdekében lesznek feláldozva, nem pedig holmi önkényes érdekből? És még ha el is tudná mondani nekik, ez a tény vajon vigasztalná őket valamelyest? Ebben erősen kételkedett...
Lázasan kutatott az agyában valamiféle megoldás után, amivel kikerülhetne szorult helyzetéből, ugyanakkor a küldetésük sikerét sem veszélyeztetné, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe. A háta mögött felhangzó csörömpölésre ijedten kapta fel a fejét, és ahogy odanézett, a büfékocsis boszorkány joviális arcával találta szembe magát. A megtermett asszonyság sajnálkozva mosolygott rá, és Zelda szavak nélkül is megértette, hogy ketten bizony nem férnek el egymás mellett a szűk úton. Így hát vonakodva bár, de visszatért a fülkébe, és Pitonra ügyet sem vetve begubózott a sarokba.
A szunyókáló Professzor - Asd rajzaAz apró helyiségre ismét rátelepedett a csend és az egyhangúság. Zelda háborgó lelke pedig nehezen tűrte ezt. Így aztán nem sok idő telt bele, és óvatos pillantása a férfira siklott. Piton a jelek szerint aludt. Szemét lehunyva, félrebillentett fejjel ült, és vállai enyhén rázkódtak, ahogy a vonat zakatolt. Zelda lopva vette szemügyre, ám hamarosan egészen belemerült a szemlélődésbe. Tekintete végigpásztázta a férfi arcát, különös figyelmet szentelve összefogott hajának, amelyből feltehetően a viharos szél miatt néhány tincs kiszabadult és a férfi arcába hullott. Pillantása azután lejjebb vándorolt a vállára, a mellkasára, és jó darabig elnézte az ing anyagán átsejlő izmokat, formákat. Szokatlan volt Pitont talár nélkül látnia, és habár Zelda úgy gondolta, a fekete, bokáig érő démoni lepel tökéletesen illik hátborzongató egyéniségéhez, ezt a mugli öltözéket mégsem találta zavarónak rajta. Sőt! Tekintete lassanként tovább vándorolt, és a férfi kezére siklott. Melegség járta át, ahogy a hosszú, finom ujjakat szemügyre vette, és felötlött benne a kérdés: Vajon hogy lehet egy ilyen kegyetlen, mogorva férfinak ennyire szép keze?
Pillantása ezután önkéntelenül is visszatért Piton arcára, és elakadt a lélegzete. A férfi ugyanis őt nézte enyhén felvont szemöldökkel. Zelda villámgyorsan elkapta róla a tekintetét és kibámult az ablakon, de tudta, hogy már késő. Érezte, ahogy az arcát elönti a pír, és önmagát legalább annyira gyűlölte érte, mint Pitont.
Az út hátralévő részében igyekezett tudomást sem venni róla. Fáradt volt, de mégsem tudott aludni. Egy idő után végül rájött, hogy éhes. A büfékocsis boszorkány viszont már hét határon túl volt, így hát nem győzött hálálkodni magában, amiért Remus a táskájába tett egy tábla csokoládét, mondván: jól jöhet még. Piton szerencsére folytatta a szunyókálást, így aztán Zelda zavartalanul bekebelezhette az egészet.
Ahogy haladtak dél felé, és ráborult a tájra az alkonyi homály, Zelda egészen megnyugodott, sőt kissé jobb kedvre is derült, és magáról megfeledkezve gyönyörködött a kavargó hópelyhek látványban. Ám mire a városba értek, teljesen besötétedett, a pályaudvar pedig zsúfolt volt és zajos. Zelda maga is meglepődött, mennyire zavarja ez a nyüzsgés. Úgy látszik, a rövid idő ellenére is, amit Roxfortban töltött, igen könnyen hozzászokott az ottani csendes, vidéki környezethez. Kedvetlenül kászálódott le a vonatról, és egy enyhe szorítást érzett a gyomra tájékán, ahogy eszébe jutott, hogy mi vár még rá. Piton hallgatása azonban szerencsére tartósnak bizonyult, így pillanatnyilag nem akadt oka a bosszankodásra.
Metróval mentek a szálláshelyükig, ami nem volt más, mint a Foltozott Üst nevezetű hírhedt fogadó. Zelda magától értetődő módon váltotta meg a jegyeket, és könnyűszerrel kiismerte magát a szélrózsa minden irányába igyekvő metróvonalak között. Piton némán követte őt, de ügyelt rá, hogy mindig a nő sarkában maradjon. Nem szólt, csak a szeme járt körbe lopva, gyanakvón, arcáról pedig sütött a rosszallás, ahogy a muglik világát szemrevételezte.
A fogadóhoz közeledve azonban Zelda elbizonytalanodott. Csak egyszer járt itt azelőtt még az anyjával és a nevelőapjával, és egyáltalán nem emlékezett rá, hova esik pontosan. Sőt, az sem rémlett neki, hogyan jutottak be annak idején a sötét és füstös kocsmába, ami muglik számára kívülről teljességgel rejtve volt. Tanácstalanul pásztázta az épületeket, amik mellett elhaladtak, és ahogy a járása lassult és fokozatosan bizonytalanná vált, úgy vette át Piton az irányítást. Lépteit megnyújtotta, miközben a szája sarkában apró, fölényes mosoly jelent meg, majd alig egy háztömbbel arrébb megtorpant.
- Itt vagyunk? - kérdezte Zelda, habár maga is belátta, mennyire értelmetlen volt megszólalnia.
Piton csak egy lekicsinylő pillantásra méltatta.
- Adja a kezét - morogta válasz helyett, miközben egy lépéssel közelebb ment az előttük lévő két üzletet egymástól elválasztó falhoz. Zelda vonakodva nyújtotta a kezét, Piton pedig minden finomkodás nélkül megragadta és húzni kezdte maga után egyenesen a fal felé.
- Várjon, hiszen megláthatnak minket! - sziszegte a nő aggodalmaskodva, miközben a szeme sarkából az épp feléjük közeledő idős nénire sandított. Piton bosszankodva fordult hátra és ingerülten felsóhajtott:
- A bejáratot figyelemelterelő bűbájjal védik - közölte kissé leereszkedően. - Senkinek nem fog feltűnni, ha mi most szépen eltűnünk a falban, ugyanis amint valaki idenéz, rögtön egész másfelé kezd járni az esze.
- Oh, értem - nyögte Zelda, ám még ideje sem volt rá, hogy végiggondolja a férfi szavait és reagáljon rájuk, Piton egy villámgyors mozdulattal máris eltűnt a fal túloldalán. Zelda megdermedt, de mindhiába. A férfi keze nem engedte el az övét, sőt, épp ellenkezőleg: Határozottan húzta be maga után a semmibe.
Mintha sűrű ködfelhőn haladt volna át, olyan volt. Hirtelen levegőt sem kapott a megfoghatatlan anyag belsejében, ám a bezárt, fojtogató érzés csak egy lépés erejéig tartott. A következő másodpercben - igaz, hogy a lendülettől egy kissé botladozva, de - megérkezett a Foltozott Üstbe.
Odabent vágni lehetett a füstöt. De nem ám a jól ismert dohányfüst volt ez, hanem különös, szárított növények füstjének émelyítő elegye, amit néhány boszorkány és varázsló a pipájából pöfékelt. Zelda szemét persze pillanatok alatt csípni kezdte, így aztán még inkább nehezére esett kivenni a félhomályban üldögélő alakok körvonalait. Azt azonban könnyűszerrel megállapította, hogy meglehetősen sokan vannak. Mint a kocsmákban általában, itt is estefelé pezsdült fel az élet. A monoton alapzajból tisztán kivált a serlegek koccanása és egy-egy hangosabb szó is, a hely atmoszférája mindezek ellenére mégis nyomasztó volt.
Zelda gyanakvó szempárok egész seregét érezte magán, és hirtelen kifejezetten jól jött neki, hogy Piton kezébe kapaszkodhat. Ám amikor a férfi határozott léptekkel megindult a bárpult felé, és egész egyszerűen elfelejtette elengedni a kezét, a nő számára kellemetlenné vált a dolog. Piton azonban ügyet sem vetett rá. Egészen a bárpultig húzta maga után, és csak ott engedte el.
A bárpultnál egy vén és meglehetősen ápolatlan külsejű varázsló fogadta őket. Piton Tomnak szólította és elkérte tőle a korábban lefoglalt szobák kulcsait. A fogadós készségesen adta át neki, és közben fogatlan vigyorát Zeldára villantotta.
"Adhatom a szokásosat, Perselus?" - Asd rajza- Adhatom a szokásosat, Perselus? - kérdezte azután visszafordulva Pitonhoz. A férfi kurtán bólintott, és a következő pillanatban már koppant is a pulton a gyűszűnyi üvegpohár, benne egy meghatározhatatlan színű és összetételű folyadékkal. Piton nem sokat tétovázott, a szájához emelte és egy hajtásra kiitta a feltehetően méregerős italt, azután Zeldához fordult.
- Én most eszem valamit - jelentette ki, miközben az egyik kulcsot a nő kezébe nyomta. - Egyen maga is, aztán menjen fel a szobájába.
Zelda alig akart hinni a fülének.
- Na és mi van, ha nekem inkább sétálni támad kedvem? - kérdezett vissza élesen. - Vagy éppen végigtáncolni a bárpulton?
Piton meghökkent, és habár közömbösséget erőltetett arcára, ez szemlátomást nehezére esett.
- Felőlem azt csinál, amit akar - válaszolta kimérten. - Engem csak az érdekel, hogy holnap reggel nyolckor útra készen álljon. Ugyanis nem vagyok hajlandó tovább egy percet sem vesztegetni maga miatt.
Zelda egy hosszú pillanatig hitetlenkedve és gyűlölettel meredt rá, és érezte, hogy ismét az arcába szökik a vér. Ám a haragja ugyanolyan hirtelen párolgott el, mint ahogyan feltámadt, és miközben kifújta a levegőt, az őket továbbra is nyílt érdeklődéssel mustráló Tomhoz fordult.
- Kaphatnék egy étlapot? - kérdezte hűvösen, és alig leplezett türelmetlenséggel figyelte, ahogy a férfi kelletlenül elfordult, majd hosszas kotorászásba kezdett a pult alatt. Tom végül egy ital- és zsírfoltokkal tarkított, meglehetősen viharvert papírlappal a kezében jelent meg, amit rögvest át is nyújtott neki.
Zelda nem sok jóra számított, miközben átvette, és gyanúja be is igazolódott: Ahogy a különböző fogásokat olvasta, egyre inkább elszörnyedt, miközben a maradék étvágya is odalett, és semmire nem vágyott jobban, minthogy a lehető legmesszebb kerüljön innen. A szeme sarkából azonban észrevette Piton kárörvendő pillantását, és látta, hogy a fogadós is némi gúnyos várakozással tekint rá, így meggondolta magát. Sebtében kiválasztotta az étlapról a legehetőbbnek tűnő fogást, amit azután a szobájába rendelt, majd sietve távozott.

 

Folyt. köv.

Vissza
10. fejezet