Zelda Grey

(Severyn Snape)

X.

Bevásárlás férfi-módra

Megint csak nem aludt valami jól, hajnali - viszonylag nyugodtabb - szendergéséből pedig riadt hirtelenséggel tért magához. Kábán tapogatózott az órája után, és megállapította, hogy alig negyvenöt perce maradt csupán arra, hogy elkészüljön. Nehézkesen mászott ki az ágyból, és a frissítő zuhany sem segített rajta túl sokat. Alig várta, hogy végre újra Roxfortban legyen Remus mellett, és azzal próbálta vigasztalni magát, hogy csupán ezt a napot kell túlélnie, ami pedig immár el is kezdődött, tehát mostantól kifelé halad belőle.
Halk kopogás riasztotta fel elmélkedéséből, és megdermedt a gondolattól, hogy talán Piton áll az ajtaja előtt. Ám miután kiszólt és engedélyt adott a belépésre, egy házimanó dugta be az orrát a szobába.
- Jó reggelt, nagysága! - sipította magas hangján, és Zelda ajka önkéntelenül is mosolyra rándult ettől a meglehetősen bizarr megszólítástól. A manó földre szegezett tekintettel és sűrűn hajbókolva óvakodott közelebb, majd így szólt: - Leapy azért jött, hogy felszítsa a tüzet és meggyújtsa a fáklyákat.
A szobában valóban lehangoló sötétség honolt a kellő világítás hiányában, és a kandallóban éppen csak pislákoló tűz is csupán arra volt elég, hogy ne fázzon, a vidám lobogástól azonban igencsak távol állt.
- Hát hogyne - felelte a nő. - Köszönöm.
Az aprótermetű varázslény mintha csak erre várt volna; hosszú, inas kezének egyetlen intésére a tüzek itt is, ott is fellobbantak.
- Leapy azt is bátorkodik megkérdezni, hogy mit hozhat a nagyságának reggelire - folytatta a manó, miközben ismét Zeldához fordult.
- Oh, hát nem is tudom - bizonytalanodott el a nő, és lelki szemei előtt megjelent a tegnap este látott étlap. - Azt hiszem, nekem túlságosan is... egzotikusak az itteni ételek - bökte ki végül egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. A manó szemei erre úgy kerekedtek el, mintha valami óriási felfedezést tett volna. Nagy buzgalommal bólintott egyet, amitől hatalmas fülei látványosan meglibbentek, majd hangját jelentősen lehalkítva így szólt:
- Leapy tud szolgálni mással is, csak mondja meg a nagysága, hogy mit kíván!
- Omlettet! - bökte ki a nő az esélytelenek teljes nyugalmával, majd nevetve hozzáfűzte: - De bármilyen ehető dologgal beérem.
Leapy erre szó nélkül a szoba egyik sarkában álló kis asztalhoz lépett, majd összeütötte a két tenyerét, mire egy nagyobbfajta tálca jelent meg rajta. Jobb kezét ezután a tálcára helyezte, és lassú mozdulattal végigsimított a felszínén. Zelda magáról megfeledkezve figyelte ténykedését, és mire a manó keze felemelkedett, nyomában ott díszelgett a hőn áhított omlett seregnyi más ínycsiklandó falat társaságában.
- Így megfelel? - kérdezte a manó a nőre sandítva, mire Zelda erőtlenül bólintott. Leapy ezután jó étvágyat kívánt neki és villámgyorsan felszívódott.
Tény, hogy a reggeli telhetett volna kellemesebben is, ha Zeldának nem kellett volna folyton az óráját lesnie és ennyire kapkodnia. Így is éppen hogy lenyelte az utolsó falatot, máris felhangzott Piton határozott kopogása, és a férfi meg sem várva, hogy a nő ajtót nyisson neki minden tétovázás nélkül be is lépett a szobába. Zelda inkább lenyelte az ajkára kívánkozó csípős megjegyzést, mert ilyen korai órán egyetlen porcikája sem kívánta a veszekedést, és sebtében ivott egy korty kávét, miközben magára kanyarította a kabátját. Az ajtó felé tartva még felkapta a táskáját, és egy szempillantással később már kint is voltak.
Úgy látszik, a tegnapi havazás az éj leple alatt elállt, mert szinte nyomát sem lehetett látni a városban. Csupán a parkok járatlan részein maradt meg egy-egy fehér folt, de ezt leszámítva mindenütt a szürke beton uralkodott. Az a néhány elkésett, kósza hópihe pedig, ami tétován keringve kereste társait a szélben, hiába telepedett rá a házak falára, az aszfaltra vagy akár a járókelők kabátjára, vízzé vált egy szempillantás alatt.
Az üzletek még zárva voltak, és csak egy-egy boltos rendezgette áruját készülve a nyitásra, de Zelda tudta, hogy időbe telik, mire elérik az első tervbe vett boltot, és így is igyekezniük kell, hogy minden arra érdemesnek tűnő helyet útba tudjanak ejteni. Ennek érdekében útitervet is készített, de volt egy olyan érzése, hogy Piton így is, úgy is morogni fog a sok utazás miatt. Nem lehet valami kellemes neki ez a mugli közlekedés - futott át az agyán, ám villámgyorsan félresöpörte a gondolatot, nehogy még véletlenül is részvét ébredjen benne kollégája iránt.
És Piton valóban morgott. Ráadásul igen hamar kezdte a morgást. Mire megérkeztek az elsőként kiszemelt gyógynövénybolthoz, Zelda már a plafonon volt a férfi megjegyzéseitől, és meg volt győződve róla, hogy nem sokáig fogja ezt bírni cérnával. (Lássuk!)
Ahogy a bejárathoz értek, láttukra az eladónő mosolyogva tette ki a "nyitva" táblát, majd betessékelte őket. A harmincas éveiben járhatott, és habár fehér köpenyében úgy festett, mint egy patikus, így is feltűnően csinos volt.
- Mit óhajtanak? - kérdezte csengő hangon, miközben belépett a pult mögé.
Zelda a táskájába nyúlt egy másik, rövidebb listáért, melyre korábban felírta a nagy valószínűséggel üzletben beszerezhető dolgokat, majd odanyújtotta neki. Mialatt a nő átfutotta a sorokat, Piton érdeklődve nézett körbe a takaros kis üzletben.
- A kakukkfű porítva legyen vagy egyben szárítva? - pillantott fel a nő, és kérdő tekintetét Zeldára szegezte. Neki azonban sejtelme sem volt róla, mit válaszoljon.
- Porítva jobb lenne - szólalt meg helyette Piton.
A nő rámosolygott és bólintott, majd eltűnt a pult mögött és kisvártatva pakolni kezdte kifelé az általuk kért dolgokat. Ahányszor felbukkant, tekintetét mindannyiszor rávillantotta Pitonra, és ez a férfi figyelmét sem kerülte el. Ám ha Zelda azt hitte, hogy bosszantani fogja, hát alaposan tévedett, a bájitaltan tanár szája szögletének apró rándulása ugyanis kétségkívül egy halvány mosolyt volt hivatott leplezni.
- És mihez lesz ez a sok minden? - kérdezte a nő, mialatt végigfuttatta tekintetét az asztalon sorakozó üvegeken, és miközben két újabb fiolát helyezett melléjük, szemei leplezetlen érdeklődéssel rebbentek Pitonra.
- Egy kissé felfrissítem a készleteimet - felelte a férfi, és Zelda számára majdhogynem idegenül csengett a hangsúly, amivel e szavakat kiejtette, hiszen nemcsak hogy nélkülözött mindenfajta gúnyt, de udvarias volt, sőt, majdhogynem barátságos. Sosem hallotta még Pitont így beszélni, és enyhe keserűséggel állapította meg, hogy ezen nincs mit csodálkoznia...
- Hmm... micsoda készletek lehetnek azok! - dorombolta az eladónő, és Zelda kezdte arcpirítónak találni a nézést, amivel Pitonra meredt. A férfi ellenben szemlátomást nem látott benne semmi kivetnivalót. Szája csücskében némileg szembetűnőbbé vált a mosoly, ahogy viszonozta a nő pillantását, és amint az hátat fordított neki, egy futó pillantással végigmérte. Zeldát szörnyen feszélyezte ez az "idill", és habár semmi oka nem volt rá, a lelke mélyén mégis úgy érezte, hogy Piton megalázza őt.
- Azt hiszem, ez minden - mondta végül az eladónő sóhajtva, mialatt végignézett az asztalon sorakozó megannyi dobozkán és üvegcsén.
- Megtenné, hogy kihúzza a listáról azokat a dolgokat, amik itt vannak? - kérdezte Zelda. A nő hűvös pillantást vetett rá, és mintha egy percre az is megfordult volna a fejében, hogy nemet mond. Aztán a tekintete ismét Pitonra siklott, és így szólt:
- Hát hogyne.
Gyors mozdulatokkal haladt végig a felsoroltakon, és Zelda azon sem csodálkozott volna, ha később kiderül, hogy valamit kihagyott. Tény, hogy hamar végzett, és a papírt ezután Piton kezébe adta. A férfi egy aprót biccentett felé köszönetképp és csöndben figyelte, ahogy a nő a vásárolt dolgokat egy nagy papírtáskába pakolja. A fizetés Zeldára maradt, aki ettől még inkább megalázva érezte magát, de már nem érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy haladjanak, és teljen le végre ez az átkozott nap.
Az eladónő csöppet sem lepődött meg azon, hogy Zelda nyúlt a csomagért - Piton ugyanis jobbnak látta távol tartani magát a hozzávalóktól, - és egy pillantásnál többre nem is méltatta őt. Ehelyett egy névjegykártyát halászott elő a pult alól, és a már távozni készülő bájitaltan tanár karja után nyúlt.
- Egy pillanat! - szólalt meg újfent mézesmázos hangon. - Ha bármire szüksége van még a készleteihez... - mondta, miközben a férfi kezébe nyomta a névjegykártyát. Szavaira Piton egy ferde mosollyal reagált, amiben vibrált ugyan némi gúny, leginkább mégis elégedettséget, sőt önelégültséget türközött.
- Meglehet, hogy élni fogok vele - válaszolta, és Zelda számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire végül kikeveredtek a kis üzletből.
"Komolyan azt képzeli rólam, hogy hajlandó vagyok a kezembe venni ezeket a... minek is nevezte? Szatyrokat?" - Asd illusztrációjaA havazás időközben megint rákezdett. Zelda ismét kénytelen volt felvenni a kapucniját, és bosszankodva eredt az őt időközben igencsak lehagyó férfi nyomába. Közben a szél is egyre erősödött, a csomag sem volt éppen pillekönnyű, és a magas sarkú csizma is akadályozta a haladását. Arra pedig hiába is számított, hogy Piton tekintettel lesz rá. Mire a következő üzlethez értek, a keze már jócskán elzsibbadt, és fásultan szemlélte a háttérből, ahogy Piton a vásárlást intézi. Csak a fizetés és a csomagok cipelése maradt megint rá, és mire onnan is kikeveredtek, rosszkedve jobban tombolt, mint az időközben feltámadó hóvihar.
- Nem tudna egy kicsit lassabban menni? - kiáltott oda Pitonnak, miközben próbálta a két szatyrot úgy rendezni, hogy a fogójuk minél kevésbé vágja a kezét. Azt sejtette, hogy a férfi nem varázsolhatja súlytalanná őket, hiszen mágiát nem érhetnek a benne lapuló dolgok, de abban már korántsem volt biztos, hogy az is árt nekik, ha a szatyrok füléhez hozzáér.
Piton kissé lelassította a lépteit és közömbös arccal sandított hátra. Ahogy észrevette, hogy Zelda milyen sokkal lemaradt mögötte, megállt és gúnyosan felvont szemöldökkel várta be a nőt, majd amint Zelda beérte, így szólt:
- Tudja, Miss Grey, egy ideje azon töprengek, vajon milyen különös okból kifolyólag vett ma fel magas sarkú csizmát. Netán azért, hogy megpróbáljon sajnálatot kicsikarni belőlem, vagy csupán magasabbnak próbál tűnni annál, mint amekkora valójában?
- Semmi köze hozzá! - morogta Zelda.
- Csak mert mindkét esetben kár a fáradságért - tette hozzá Piton mit sem törődve a nő elutasító szavaival.
- Mi lenne, ha most az egyszer megpróbálna elvonatkoztatni tőlem, kedves professzor - csattant fel Zelda dühösen, - és inkább azzal foglalkozna, hogy átvegye ezeket a rohadt szatyrokat! Nem hiszem, hogy bármi bajuk esne a becses hozzávalóknak attól, hogy maga cipeli őket.
Piton lekicsinylő pillantást vetett a csomagokra, majd tekintete visszasiklott a nő arcára.
- Komolyan azt képzeli rólam, hogy hajlandó vagyok a kezembe venni ezeket a... minek is nevezte? Szatyrokat? - kérdezte vérlázító nyugalommal. - Mert ha igen, akkor attól tartok, újabb csalódást kell okoznom önnek, Miss Grey - tette hozzá. - De mintha már néhányszor elmondtam volna, hogy még ha akarnám, se tehetném, ugyanis nem-érhetek-hozzájuk! - tagolta élesen a szavakat, majd meg sem várva a nő válaszát hátat fordított és továbbindult.
Zeldában némán viaskodott a gyűlölet a döbbenettel, miközben a bájitaltan tanár távolodó alakja után bámult. Ám egy idő múlva felocsúdott és botladozó léptekkel elindult. A szél remekül belekapott a kabátjába és a csomagjaiba, a hó az arcába csapott, talpa alatt pedig olvadt vajnak érezte a járdán már jócskán megmaradó égi áldást. És amikor egy vadabb széllökés lesodorta a kapucniját, betelt a pohár. A táskák hátborzongató koppanással értek földet, és Zelda szinte meglepődve vette tudomásul, hogy egy csöppet sem érdekli, milyen sorsra jutottak a benne lévő törékeny holmik.
Piton megtorpant. Aztán némileg vonakodva hátrafordult. Összevonta a szemöldökét, ahogy a földre dobott pakkok romjai fölött álldogáló nőt meglátta, de beletelt egy kis időbe, mire megindult felé.
- Valami baj van? - kérdezte némileg tanácstalanul, mihelyt odaért hozzá.
- Nahát, miből jutott erre a következtetésre, professzor úr? - kérdezett vissza Zelda enyhe hisztérikus felhanggal. Piton szemlátomást nem díjazta a humorát. Szemöldökei egyre komorabb vonallá húzódtak, miközben töprengve szemlélte a nő arcát, Zelda pedig a hidegtől és a haragtól kipirultan bámult vissza rá, majd kisvártatva mély levegőt vett és hozzáfűzte: - Csupán közölni szeretném, hogy én most hazamegyek.
Piton egy kissé mintha elsápadt volna.
- Nem hiszem, hogy olyan helyzetben van, Miss Grey, hogy egy ilyen döntést jogában állna meghozni - jegyezte meg komoran.
- Nem hiszi? - visszhangozta a nő szikrázó szemekkel. - Nos, akkor majd meglátja! Ugyanis fütyülök arra az átkozott főzetre és az összes hozzávalóra is! Tőlem azt csinál, amit akar, de én tovább egy lépéssel sem cipelem a vackait!
- Lehet, hogy nincs is rá szükség - felelte a férfi, mialatt a szemében dühös szikrák jelentek meg. - Ugyanis nagy valószínűséggel tönkretette az egészet.
- Azt hiszi, hogy ezzel meg tud hatni? - kérdezett vissza a nő élesen. - Mert akkor nagyon téved!
Piton egy darabig némán meredt rá. Egy ér vészesen lüktetett a halántékán, a szája pedig egészen elfehéredett, ahogy dühösen összepréselte, és Zelda fel volt rá készülve, hogy a következő másodpercben üvöltve fogja rendreutasítani. De tévedett. Hosszú ideig néztek egymással gyűlölködve farkasszemet, ám a férfi végül megmozdult. Pillantása vonakodva siklott le Zeldáról egyenesen a földön heverő csomagokra. Azután lehajolt, és ügyelve rá, hogy kezével csak a szatyrok széleit érintse, óvatosan szétnyitotta az egyiket, majd a másikat. Nem tört össze semmi. Zelda alig akart hinni a szemének, és a lelke mélyén egy kissé bánta is, hogy semmiféle kárt nem okozott. Piton ezután még egy dühös pillantást mért rá, majd megfogta a csomagokat és szó nélkül elindult velük, Zelda lelkét pedig eltöltötte az elégedettség jóleső érzése, miközben megkönnyebbült léptekkel a férfi nyomába eredt.

*

Mire besötétedett, túl voltak négy gyógynövénybolton, két gyógyszertáron és egy bevásárlóközponton. Mostanra alig néhány - üzletben beszerezhető - hozzávaló hiányzott csupán, de Zelda kételkedett benne, hogy képes volna-e még egy boltba elvonszolni magát. Reggel óta nem evett egy falatot sem, a keze és a lába sajgott, hiszen időközben úgy összegyűltek a csomagok, hogy neki is bőven jutott cipelni való, ráadásul az időjárás sem próbált a kedvükben járni. A hó már bokáig ért az utakon, az autók tülekedve próbáltak kikeveredni a végeláthatatlan dugókból, az emberek pedig csúszkálva-botladozva törték maguknak az utat a járdán.
- Ehetnénk valamit, nem gondolja? - jegyezte meg Zelda miközben bosszúsan nézett az épp leinteni kívánt taxi után, ami azonban rájuk sem hederített, és az útviszonyokhoz képest meglepően fürgén odébb állt.
- Majd eszünk a fogadóban - morogta Piton, és arcára volt írva a nő imént közölt igényéről alkotott lesújtó véleménye.
- Én nem bírom ki addig - jelentette ki Zelda. - Legalább hadd vegyek magamnak egy szendvicset!
Piton nem felelt, hanem újfent az utat kezdte kémlelni.
- Utána keresünk egy telefonfülkét és hívok egy taxit - próbálkozott tovább a nő. - Mit szól hozzá?
- Van más választásom? - kérdezett vissza a férfi. - Még képes és összeesik itt nekem ettől az óriási megerőltetéstől... És akkor aztán cipelhetem hazáig - tette hozzá gúnyosan.
Zelda megsemmisítő pillantást vetett rá, majd sarkon fordult és az utca végén álló hamburgeres bódéhoz evickélt. Kisvártatva egy szolid méretű szendviccsel tért vissza, és a körülményekkel mit sem törődve élvezettel beleharapott.
- Akkor megkeressük végre azt a telefonfülkét? - firtatta Piton enyhén felvont szemöldökkel.
- Nem tud várni? Legalább hadd nyeljem le ezt a pár falatot! - nyögte a nő.
- Menet közben is tud enni - vágta rá a férfi, azzal elindult.
Zelda egy kezébe fogta a két szatyrot, amit addig cipelt, és némán átkozódva követte őt. Hamarosan meglelték a telefonfülkét, és a nő még gyorsan magába tömte az utolsó falatot, mielőtt a kagylóért nyúlt volna.
A taxira egy örökkévalóságig vártak. Zelda kezei egészen elgémberedtek és összefagytak, mire megérkezett. A listán már csak egyetlen üzlet szerepelt, ami nem véletlenül került a nap végére, ugyanis a város legszélén, közel a kikötőhöz egy elhagyatott mellékutcában állt. Utóbbi miatt Zelda nem is bízott benne túlzottan, hogy egy jól felszerelt boltról van szó. De legnagyobb meglepetésére tévedett.
Az apró boltocska kívülről nem nyújtott valami bizalomgerjesztő látványt. Homályos kirakatában poros üvegek, meghatározhatatlan tartalmú flakonok álltak, és az ajtó is kísérteties nyekergéssel tárult, ahogy beléptek. Polcai azonban roskadásig tömve voltak áruval, és belül a külsejéhez képest meglepően rendezett volt. A pult mögött nem állt senki, de az ajtó keltette zajra szinte azonnal felbukkant a hátsó helyiségből egy idősebb nő.
- Miben segíthetek? - kérdezte, és a hangjában megbúvó tartózkodás tökéletes összhangban volt gyanakvó tekintetével.
Zelda Pitonra nézett azt várva, hogy a férfi felsorolja azt a néhány összetevőt, ami még hiányzik, és aminek a nevét ő biztosan nem tudta volna most visszaidézni. A férfi azonban ügyet sem vetett rá. Zárkózott arckifejezéssel nézett körbe az üzletben, tekintete meg-megállt egy-egy részleten, és a nő szinte a bőrén érezte, miként járnak agyában megújult erővel a fogaskerekek. Kénytelen volt hát újfent belekotorni válltáskájába, és némi kutakodás után átnyújtotta a viharvert papírlapot a nőnek.
- Ezeket keressük, amik még nincsenek kihúzva - mutatott Zelda a foghíjas listára, majd leeresztette a kezét és csöndben figyelte, hogyan futja át a sorokat a nő összehúzott szemmel.
A jelek szerint elég volt neki csupán egyetlen pillantás, azután újra felnézett. Tekintetét még egyszer vizsgálódva végigjáratta rajtuk, majd kimérten bólintott. A következő percben a kért anyagok a pulton sorakoztak, a nő pedig sebes ujjakkal kezdte leszámlázni őket a pénztárgépen.
- Köszönjük, de meggondoltuk magunkat - hangzott fel egyszer csak Piton kimért, mégis ellentmondást nem tűrő hangja. Zelda megpördült meglepetésében, és értetlen tekintettel meredt rá.
- De hát... - szólalt meg akadozva. - Hiszen minden itt van, ami még hiányzott! - mutatott rá a lényegre.
- Mennünk kell - préselte ki magából a férfi bosszúsan, elengedve a füle mellett a nő szavait.
Zelda már vette a levegőt, hogy tovább erősködjön, de a férfi szemében megvillanó különös szikra elnémította. Hirtelen rájött, hogy Piton nem ok nélkül mondta, amit mondott, sőt. Egy másodpercre elidőzött rajta a tekintete, mintha csak bele akart volna látni a gondolataiba, de aztán sietve visszafordult a pult mögött álló nőhöz.
- Sajnálom - mondta neki egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, - de mégsem kérjük őket.
A nő vonásai mostanra egészen keménnyé váltak, ajkait pedig összepréselte, amitől a szája fölött mély, függőleges barázdák jelentek meg.
- Ahogy gondolják - mondta végül ridegen, és miközben visszapakolta helyükre az ott hagyott árucikkeket, szemei mély rosszallással rebbentek a távozó Zeldára és Pitonra.
- Mi volt ez? - tört ki a kérdés a nőből, amint bezárult mögöttük a bolt ajtaja.
- Egy boszorkány - felelte a férfi rá se nézve. - Igaz, jól álcázta a boltját, gondolom, egyszerre próbál megélni a mugli- és a mágusvilágból, de egy varázslót nem tud megtéveszteni.
- Oh - nyögte a nő, de ezen felül fogalma sem volt, mit is mondhatna még. Azon járt az agya, hol fogják tudni beszerezni azt a néhány hozzávalót, amit most kénytelenek voltak itt hagyni. Volt egy olyan érzése ugyanis, hogy mugli boltokban nincs értelme tovább próbálkozniuk. Gondterhelten felsóhajtott a gondolatra, hogy minden bizonnyal újabb beszerző körút vár rá Pitonnal, mire a férfi így szólt:
- Ne aggódjon, Miss Grey, több üzletbe ma már nem megyünk. Úgyhogy azt ajánlom, tartogassa a szívszaggató sóhajait arra érdemesebb alkalmakra.
Zelda nem felelt. Végtelenül kimerültnek érezte magát az egész napos tortúra után, és a férfi kötözködése csak még inkább növelte rosszkedvét. Mostanra úgy érezte, teljesen elfásult; nem érdekelte az ügy, amiért dolgoznak, sem az előttük álló feladatok. Csak egyetlen dologra vágyott: hogy véget érjen ez a gyötrelmesen hosszú nap.
Lépteik zaját elnyelte a puha, szinte érintetlen hó, miközben haladtak. Zeldát valahogy nyugtalansággal töltötte el, hogy alig látott az úton lábnyomokat; mintha a környék tökéletesen elhagyatott lett volna. Felpillantott a föléjük magasodó házakra, és a látványtól különös érzése csak fokozódott. A szűk utca, amin haladtak, egymásra tornyosuló három-négyemeletes épületek között vágott magának ösvényt. Életnek egyéb nyoma sem volt, csupán tompán világító ablakok, ám a lepusztult háztömbökben ezekből is csak elvétve akadt egy-kettő. A többi vakon meredt bele az utca sötétjébe, néhányukból pedig kitört üvegcserepek meredeztek az ég felé.
Zelda megborzongott. A csend és ez az elhagyatottság egyre nyomasztóbbá vált számára. Önkéntelenül is megszaporázta a lépteit, mire Piton csak egy futó pillantást vetett rá és ugyanúgy felgyorsított. A nőt nem érdekelte volna az sem, ha a gyávasága ürügyén ismét gúnyolódni kezd vele, de azért a lelke mélyén fellélegzett, hogy a férfi ezúttal mégiscsak lemondott erről az élvezetről. Némán és a süppedős hó ellenére is viszonylag gyorsan haladtak kifelé, és ahogy az utca vége feltárult előttük, Zeldát hideg fuvallatként csapta arcul a folyó felől áramló jeges és semmivel össze nem téveszthető, jellegzetes illatú levegő.
Inkább csak sejtette, mint látta a kikötőt, amibe a sötét sikátor torkollott, mert ahhoz még messze voltak, hogy a csillogó víztükröt megpillanthassa. A keresztutcákkal tagolt háztömbök között itt már egyre inkább elszaporodtak a raktárépületek, és mellettük elhaladva a nőnek egyszerre csak az a különös érzése támadt, hogy nincsenek egyedül. Oldalra pillantott, de nem látott senkit. Piton is odanézett, majd Zeldára, de a nő némán elfordult tőle. Balsejtelme azonban egyre csak erősödött, így hát nem is csoda, hogy hangosan felsikoltott, amikor egy kapualjból kinyúló kéz hirtelen megragadta, és a szorítás következtében a saját lendületétől hátratántorodott.

 

Folyt. köv.

Vissza
11. fejezet