Zelda Grey

(Severyn Snape)

XI.

Kikötői csetepaté

- Hohó! - bődült fel egy mély férfihang, és a nyomában több másik férfi kocsmahangú röhögése harsant. - Nézd, mit találtam, Joe! - kiáltott a Zeldát inzultáló jól megtermett alak, mire mintha csak a föld alól bukkant volna fel még másik kettő. Piton abban a pillanatban megtorpant, és sápadtan, de arcán mindenre elszánt kifejezéssel fordult szembe velük.
- Azonnal eresszék el! - sziszegte olyan hátborzongató hangon, hogy Zelda ereiben meghűlt a vér. Ám ezzel úgy tűnt, csak ő van egyedül; a három alak ugyanis halk és megvető nevetéssel reagált rá.
- Ne félj, haver, elengedjük! - szólt oda a háttérből a legmagasabb. - Csak előbb kölcsön vesszük egy kicsit. Te még szórakozhatsz vele eleget!
Zelda megpróbálta kiszabadítani magát, de közben ráeszmélt, hogy a kezében lévő holmikat valójában jobban félti, mint saját magát. Piton mintha csak kitalálta volna a gondolatait, halkan odaszólt neki:
- Tedd le a táskákat! Óvatosan!
A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és közben a férfi is a földre eresztette a kezében lévő csomagokat.
- Mi van, aranyat cipeltek benne? - bődült fel Zelda fogva tartója, miközben a nőt oldalra penderítve az egyik szatyorhoz lépett és a cipője orrával kissé szétnyitotta, hogy belelásson. - Csak kenceficék - közölte a frissen szerzett információt egy megvető horkanás kíséretében a társaival, majd figyelme visszatért Zeldára. - Gyere közelebb, kiscicám, hadd vegyelek szemügyre! - mormolta, és a nőt megcsapta a szájából áradó tömény alkoholszag, ahogy a férfi durván magához rántotta.
- Hagyjon békén! - nyögte Zelda inkább bosszúsan, mint félve, mialatt undorodva próbált elhúzódni tőle. Piton ekkor egy hirtelen mozdulatot tett, mintha neki akarna ugrani, mire a másik kettő - egy hórihorgas és egy zömök testalkatú - azon nyomban előtte termett.
- Mi a hézag, haver? - mordult rá a magasabbik. - Talán nem tetszik valami?
- Utoljára szólok, hogy engedjék el - felelte Piton vérfagyasztó higgadtsággal, és szemében különös tűz égett, ahogy rájuk nézett.
- A pasasnak van humorérzéke, mi? - fordult hátra a társához röhögve a köpcös, mire a férfi, aki az idáig Zeldát igyekezett alaposan megtapogatni, felnézett. A nő tekintete kétségbeesetten rebbent Pitonra.
- Csinálj már valamit! - kiáltotta elkeseredetten, miközben erejét megfeszítve próbálta ellökni magától a bizalmaskodó alakot.
Piton vonásai szinte maszkszerűen merevvé váltak, ahogy rápillantott, és arcára különös, eltökélt kifejezés ült ki, miközben keze a kabátzsebe felé mozdult. Az előtte álló két férfi kezében azonban ekkor rugós bicska kattant, és fegyvereiket két oldalról a bájitaltan tanár nyakának szegezték.
- Csak egy rossz mozdulat - fenyegetőzött az alacsonyabbik alkoholos befolyásához képest meglehetősen tisztán csengő hangon, - és véged van.
Zelda a zaklatójáról elfeledkezve halálra rémülten figyelte őket, és hirtelen iszonyú dühös lett Pitonra, amiért a férfi nem szegezte rájuk már az első percben a pálcáját. De közben aggódott is érte. Tudta, hogy ha baja esik, neki esélye sem marad ezzel a három alakkal szemben. És tudta azt is, hogy ha megszúrják, Piton nagy valószínűséggel még azelőtt meghal, mielőtt bármiféle gyógyító bűbájt alkalmazhatna saját magán. Valamit tehát tennie kellett.
Kétségbeesett tehetetlenségében összeszedte minden erejét, úgy próbált kiszabadulni, és közben akkora lármát csapott, amekkorát csak bírt bízva abban, hogy valaki meghallja, vagy ha nem is, legalább eltereli a másik kettő figyelmét, és Pitonnak végre alkalma nyílik cselekedni. A nagydarab férfi, aki lefogta, erre szitkozódni kezdett és egészen hátracsavarta a nő két karját, hogy visszafogja elkeseredett küzdelmét. A dulakodás hevében Zeldának sikerült kissé lazítania a szorításon, és kihasználva az alkalmat teljes erőből gyomorszájon vágta a férfit a könyökével, mire az még a korábbinál is sűrűbb szitkozódásba kezdett.
- Boldogulsz vele, Sam? - szólt hátra neki a Pitont sakkban tartó magasabbik férfi, és Zelda látta, hogy félig hátra is fordult.
- Persze... - zihálta amaz bosszúsan, majd úgy megrántotta a nő karját, hogy az felsikoltott fájdalmában.
- Most már le kéne lépnünk - jegyezte meg a köpcös, akiről Zelda még a dulakodás közepette is meg tudta állapítani, hogy sokkal higgadtabb, mint a másik. Míg amaz egy idő óta teljes figyelmét a háta mögött zajló eseményeknek szentelte és Pitonról tudomást sem vett, társa csak egy-egy pillantást vetett oldalra a szeme sarkából, annyi időt azonban nem hagyott Pitonnak, hogy bármit is tenni tudjon.
- Rendben, menjünk - egyezett bele a Samnek nevezett alak, majd Zeldát továbbra is erősen tartva megindult az egyik raktárépület felé.
- És ezzel mi legyen? - tette fel a kérdést a magasabbik Pitonra sandítva.
- Rá nincs szükség - közölte a férfi hideg hangon, amiben nyoma sem volt részegségnek. - Töröljétek ki az agyát és hagyjátok itt!
Zelda úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Az nem lehet... - gondolta kétségbeesetten. - Az nem lehet, hogy varázslók! - Újult erővel támadt fel benne a küzdeni akarás, és kétségbeesett félelmében ott ütötte-rúgta a férfit, ahol csak érte.
- Nyughass már, te szajha! - rivallt rá Sam, amikor a nő a csizmája sarkával kezdte rugdosni a sípcsontját. Azután egy mozdulattal megfordította, hogy szembekerüljenek egymással, és a következő pillanatban tiszta erővel arcon csapta.
Zelda a földre tántorodott, ám hirtelen adódott szabadságát nem tudta kihasználni. Képtelen volt elmenekülni a három férfi közeléből, ugyanis pokolian szédült. De Sam nem érte be ennyivel; megragadta a hajánál fogva és kíméletlenül felráncigálta.
A nő még a fejében zúgó fájdalom homályán át is tisztán látta, ahogy a Pitont sakkban tartó alakok a főnökük parancsának engedelmeskedve a pálcájukért nyúlnak, ám a mozdulat közepén hirtelen és látszólag minden ok nélkül hátratántorodtak, majd a földre zuhantak. Piton úgy állt felettük, mint egy alvilágból szabadult démon, és arca kíméletlen dühöt tükrözött, ahogy villámló szemekkel lenézett rájuk. Pálcája akkorra már a kezében volt, és mire a másik kettő is előhalászta a sajátját, addigra a magasabbikat le is szerelte egy kábító átokkal.
A hórihorgas alak feje tompa koppanással ért földet, és ott is maradt, a köpcös azonban gyors egymásutánban kezdte Pitonra szórni átkait. A férfi az első elől villámgyorsan félreugrott a másodikat pedig egy ellenátokkal kivédte, azután viszonttámadásba kezdett. Sam eközben átkozódva próbálta megtartani a menekülni próbáló és kétségbeesetten vergődő Zeldát, mialatt egyik kezével a zsebében kotorászott a pálcája után. Nem is eredménytelenül.
Piton a küzdelem hevében csak akkor vette észre, mi történik, amikor Sam halkan és gúnyosan nevetni kezdett. Ő és a támadója egyszerre kapták oda a fejüket, és látták meg, hogy a férfi önelégült vigyorral szegezi a pálcája hegyét Zeldára. A nő szeme riadt kétségbeeséssel rebbent Pitonra, de nem mozdult és egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Kollégája azonban villámgyorsan cselekedett:
- Protegatus! - kiáltotta pálcáját Zeldára irányítva, és ahogy a halványsárga villanás elérte, a nő érezte, hogy furcsa, de korántsem kellemetlen vibrálás hullámzik végig a testén.
Ám Piton figyelme eközben lankadt a köpcös alak irányába. És a férfi ezt kihasználva telibe találta egy átokkal. A bájitaltan tanár a gyomra tájékához kapott és összegörnyedt, amint az izzóvörös villanás belecsapódott. Néhány másodperc múlva azonban zihálva fölegyenesedett és kábító átkával lábon találta támadóját, aki azon nyomban eszméletét vesztve zuhant a földre.
Ám ezalatt Sam se tétlenkedett: Átkokat kezdett szórni Zeldára, amik azonban egy különös, láthatatlan erő hatására letértek útjukról, mielőtt a nőt elérték volna. Zelda halálra váltan figyelte a különböző színű és erejű villanásokat, és rémülettől tompa érzékein át is hallotta az azokat kísérő dörgő, sivító hangorkánt. Érezte, hogy idegei lassanként felmondják a szolgálatot.
Sam amint észrevette, hogy most már Piton támadásával is számolnia kell, a kikötő felé iramodott maga után vonszolva Zeldát, akit mintegy védőpajzsként tartott maga mögött, hogy Piton átkait kivédhesse. A bájitaltan tanár kissé görnyedten, bizonytalan léptekkel eredt a nyomukba, és pálcáját maga elé szegezve várta a kellő alkalmat, hogy támadhasson. Sam és Zelda kisvártatva kiértek a kikötőbe, és a korlát közelében zihálva megálltak. A férfi továbbra is ügyelt rá, hogy a nőt maga elé tartsa, majd elővette saját rugós bicskáját, és azzal próbálta áttörni a Piton által rávarázsolt védőburkot. Nem ment. A kés pengéje lecsúszott, lepattant néhány centire Zelda arcától, és a férfi rövid próbálkozás után szitkozódva elhajította a fegyvert.
Szorult helyzetben :-) - Asd illusztrációjaA nő már alig állt a lábán. A fájdalom és a rettegés kivette a maradék erejét is, és szinte teljes apátiában tűrte a durva ráncigálást, miután fogva tartója a korlát mentén oldalazva elindult, hogy így próbáljon meg elmenekülni.
- Zelda! - hallotta egyszer csak nagyon messziről az ismerős hangot. Tétován pásztázta szemével a sötét utcát, és az előtte hullámzó zavaros képből igyekezett kivenni a hang forrását. - Zelda! - szólt ismét Piton, ezúttal keményebben, sürgetőbben. - Figyelj rám! Próbálj meg egy kicsit elhúzódni! Csak most, még utoljára!
Ám a nő nem mozdult. Képtelen volt rá. De még ha össze is bírta volna szedni az erejét, Sam szorításából akkor is csak bajosan tudott volna szabadulni. A férfi ugyanis a jobbjával mindkét karját hátracsavarta ezzel mintegy magához préselve a felsőtestét, a bal kezével pedig a hajába akaszkodott így tartva egyenesen Zelda fejét. Ő maga félig meggörnyedve mögé bújt és így hátrált Pitontól centiről centire. A nő moccanni sem bírt, sőt, levegőt is szinte alig kapott.
- Zelda! - szólongatta ismét a bájitaltan tanár. - Szedd össze magad! Muszáj!
És Zelda ekkor végre megtette. Maradék erejét megfeszítve jobb lábával ismét Sam felé rúgott, és az abroncsos szorításában bekövetkezett pillanatnyi gyengülés épp elég volt Pitonnak ahhoz, hogy kábító átkával a férfit arcon találja. Sam Zelda számára döbbenetes erővel tántorodott hátra és a nőt kis híján magával rántva a kikötő korlátjának csapódott, majd átfordult rajta és egy hosszú másodperc után hangos csobbanással a vízbe zuhant.

*

Zelda megfordult, hogy utánanézzen, de a mozdulat közben meg kellett kapaszkodnia a korlátban, mert félő volt, hogy elveszíti az egyensúlyát. A szédítő mélység láttán még inkább elgyengült. Erőlködve próbálta kivenni a tintafekete vízben a férfi alakját, de semmi mozgást nem látott eltekintve a hullámokon itt-ott megcsillanó apró fényektől. Ijedt hirtelenséggel kapta fel a fejét és nézett hátra Pitont keresve. A férfi épp felé tartott és már csak néhány lépésnyire volt tőle.
- Nem látom sehol - dadogta Zelda. - Lehet, hogy megfulladt?
Piton tekintete a folyóra siklott, majd visszatért a nő arcára. Érzelemnek nyoma sem volt rajta.
- Az könnyen meglehet - válaszolta kimérten.
- Na de... - nézett rá a nő döbbenten - Miért nem csinálsz valamit? Csak nem fogod hagyni, hogy meghaljon?
- Mégis mit kellene tennem? - kérdezte a férfi ingerülten. - Elkábítottam, úgyhogy kiúszni biztosan nem fog. Mostanra valószínűleg a folyó fenekére süllyedt és ott is marad még egy jó darabig, abban biztos vagyok.
Zelda hitetlenkedve meredt rá és hirtelen rettentő mérges lett.
- És ez téged ennyire hidegen hagy? - támadt neki mélységes felháborodással. - Mondd, mégis hány ember élete szárad a lelkeden? Gondolom, elég sok, ha ez az egy már ennyire nem számít! - Piton elvörösödött, és az arca dühös fintorba rándult, de nem felelt. - Az én halálomat is ilyen közömbösen nézted volna végig? - folytatta tovább a nő vádlón, mintegy hangosan kimondva zavaros gondolatait. - Mert nem igazán törted össze magad, hogy a segítségemre siess!
- Nem tudtam, hogy varázslók - morogta a férfi dühösen. - Álcázták magukat, így nem lehetett megállapítani!
- Kit érdekel, hogy varázslók voltak-e vagy sem? - csattant fel Zelda szinte hisztérikusan. - Megtámadtak, te meg csak álltál és nézted tétlenül!
- Ha muglik előtt pálcát rántok, akár börtönbe is kerülhettem volna! - emelte fel a hangját most már a férfi is. - Nyomós ok nélkül nem tehettem volna meg, bár neked ezt hiába is magyarázom, hiszen bizonyára csöppet sem bánnád, ha rács mögé kerülnék!
Zelda ádáz haraggal meredt rá.
- Szóval egy nyomós okra vártál! - sziszegte végül hideg gyűlölettel. - És mondd csak, mi lett volna az? Ha mondjuk a szemed láttára megerőszakolnak? Az már elég ok lett volna rá, hogy tegyél is valamit?!
- Ne beszélj ostobaságokat! - mordult rá a férfi, de a hangjába némi zavar vegyült. - Inkább azt mondd meg, hogy mit akartak tőled a halálfalók - dobta vissza a labdát.
- Halálfalók? - kapta fel a fejét Zelda. - Ezt meg honnan veszed?
- Az átkokból, amiket használtak - felelte Piton rezzenéstelenül. - Tehát mit akartak?
- Fogalmam sincs - vágta rá a nő. - Ezt inkább neked kéne tudnod. Elvégre sokkal több közöd van hozzájuk, mint nekem! De ha már az átkoknál tartunk - kapott a témán, - elárulnád, hogy miután rám varázsoltad azt az izét, miért nem támadtál folyamatosan? Hiszen ha elvétetted volna, és engem találsz el, akkor sem lett volna semmi baj!
- De bizony, hogy lett volna! - ellenkezett a férfi egy kissé fölényesen, ám korántsem higgadtan. - A védőkörödet minden egyes támadási kísérlet gyengítette, ezért ügyelnem kellett rá, nehogy eltaláljalak. És a burok még így sem bírta volna tovább néhány percnél. Szóval nem sokon múlt...
A nő már nyitotta a száját a válaszra, de Piton különös viselkedése elnémította. A férfi ugyanis hirtelen oldalra kapta a fejét és feszülten meredt egy távoli pontra, miközben figyelmeztetőleg felemelte a kezét.
- Mi az? - kérdezte Zelda értetlenül, ám Piton a szavába vágott.
- Ssssss! - suttogta, de közben egy másodpercre sem vette le a szemét az út túloldalán lévő házakról.
Zelda ijedten elhallgatott és követte a férfi tekintetét, aki ezalatt tétován előrelépett, jobb keze pedig ösztönösen rásimult a zsebében lapuló pálcájára. A házak közt volt valami. Vagyis inkább valaki. A távolban egy sötét alak körvonala mozdult, ám olyannyira hangtalanul, akár egy szellem. A következő másodpercben pedig nyoma veszett. Zelda csupán egy különös, ezüstös foltot látott halványan imbolyogni azon a helyen, ahol az alakot szem elől tévesztette, és olyan merően figyelte, hogy amikor Piton megszólalt mellette, alaposan összerezzent.
- Lucius! - kiáltott oda a férfi a titokzatos árnyéknak, és a kopár házfalak tompán verték vissza a hangját.
A mozgás hirtelen abbamaradt. Azután újra kezdődött, és ekkor már Zelda is határozottan felismerte a távolban derengő alakot: Lucius Malfoyt. A varázsló, miután kiléte így lelepleződött, nem próbált tovább észrevétlen maradni; peckes léptekkel és dacosan felszegett állal indult meg feléjük.
- Nocsak, Perselus - duruzsolta, amint a közelükbe ért, és jégszürke szemei furcsán villogtak az esti fényekben. - Milyen kellemes meglepetés!
- Ne fáraszd magad, Lucius - lépett oda hozzá Piton. - Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem véletlenül vagy itt.
- Valóban nem szokásom csak úgy ok nélkül járkálni erre-arra - felelte a szőke férfi egy árnyalatnyi felsőbbséges gúnnyal a hangjában.
- És ezúttal mi járatban vagy? - vonta fel a szemöldökét Piton. - Látni akartad, hogy az embereid rendben elvégzik-e a rájuk bízott piszkos munkát?
Malfoy szempillája megrebbent, de a tekintetét egy másodpercre sem vette le Pitonról, mintha Zelda egyáltalán ott se lenne.
- Nem értelek, Perselus - felelte egy hűvös mosollyal az ajkán. - Lazítanod kéne, mielőtt teljesen az agyadra meg ez a sok összeesküvés-elmélet.
- Engem ugyan nem versz át - vágott a szavába a bájitaltan tanár ridegen. - De igazán elárulhatnád, mit ártott neked ez a nő - folytatta, miközben a fejével Zelda felé intett, - hogy ennyi időt és energiát fecsérelsz rá.
Malfoy az est folyamán először nézett Zeldára, és arcáról azon nyomban lefoszlott a felsőbbrendű irónia álarca, hogy helyét átvegye a leplezetlen harag és megvetés.
- Te is tudod, mit művelt Dracóval - köpte szinte a szavakat, és a szeme jobban szikrázott, mint valaha. - Senkitől nem vagyok hajlandó eltűrni egy ekkora sértést, legfőképp nem egy muglitól!
- Nevetséges vagy, Lucius - jelentette ki Piton az érzelmek legkisebb jele nélkül. Malfoy orrcimpái erre dühösen megremegtek, de nem szólt semmit, Piton pedig így folytatta: - Jobb lesz, ha most hazamész, és a megmaradt két emberedet szépen leállítod az ügyről.
- Azok az ostobák! - horkant fel a férfi mérgesen, és az események fölötti dühében eleresztette a füle mellett a bájitaltan tanár sértő kioktatását. - Szórakoznak ahelyett, hogy tennék a dolgukat!
- Remélem, nem várod el, hogy emiatt még sajnálkozzak is - felelte Piton hűvösen.
- Megölted Nortont! - csattant fel Lucius.
- Szóval ő volt az - vonta fel a szemöldökét Piton. - Nem kár érte, hitvány alak volt.
- Te senkire nem vagy tekintettel, igaz? - sziszegte Malfoy ádáz dühvel.
- Miért lennék? - kérdezett vissza a bájitaltan tanár. - Azzal csak ártanék saját magamnak, ami nem éppen szerencsés.
- Add át nekem a nőt! - rukkolt ki hirtelen Malfoy.
- És akkor mit tennél vele? - kérdezett vissza Piton egy árnyalatnyi lekicsinylő hangsúllyal. - Talán tömlöcbe vetnéd és megkínoztatnád? Nem gondolod, hogy épp elég lecke volt ez neki így is?
- Minek ártod bele magad, Perselus? - kérdezett vissza a férfi rosszalló gyanakvással. - Ha nem ismernélek jobban, még azt hinném, hogy számít neked valamit.
- Itt most nem róla van szó - jelentette ki Piton.
- Hát akkor kiről? - kapott a szaván Malfoy. - Vagy inkább miről? - tette hozzá csúfondárosan.
- Arról, hogy átestél a ló túlsó oldalára - közölte vele Piton szenvtelenül. - Hidd el, a saját érdekedben mondom, hogy felejtsd el az egészet. Több károd származhat belőle, mint hasznod.
- Nem kérek a tanácsaidból, Piton! - csattant fel Lucius dühösen, majd kissé lehiggadva, ám annál gúnyosabban hozzátette: - Ha károm lesz belőle, az az én dolgom. Igazán nem kell, hogy ennyire aggódj értem!
- Ahogy óhajtod - vágta rá a bájitaltan tanár, és a hangjában most már fenyegető indulat csendült. - De azt talán megérted, hogy egy kissé magam miatt is aggódom. Ha ugyanis nem viszem vissza ezt a nőt épségben Roxfortba, én fogom megütni a bokámat. És ez nekem túl nagy ár ahhoz, hogy szívességet tegyek neked, Lucius!
- Ugyan, hiszen te remekül ki tudnád magyarázni a dolgot! - fogta a hangját Malfoy ravaszkásan hízelgőre. - Ismerlek, mint a rossz pénzt! Tudom jól, hogy a legkisebb erőfeszítésedbe sem kerülne!
Piton szája sarka megrándult, mintha egy halvány, ám kétségkívül önelégült mosolyt próbálna így leplezni. Szemlátomást kedvére volt Lucius hízelgése, de aztán a vonásai megkeményedtek.
- Mondtam már, hogy nem - jelentette ki határozottan. - Menj haza, Lucius és azt ajánlom, felejtsd el ezt az egészet! Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek!
A férfi egy hosszú pillanatig némán, haragtól izzó szemekkel meredt rá.
- Te rosszabb vagy mindnyájunknál! - sziszegte végül gyűlölködve. - Te még a saját anyádat is szemrebbenés nélkül elárulnád, ha hasznot húznál belőle, ugye, Piton? - köpte a szavakat. - Felfordul tőled a gyomrom!
Zelda egészen elképedt a férfi szemtelenségén és merészségén, ám kollégája nyugodt és teljességgel közönyös arccal viszonozta a szőke varázsló haragos pillantását. Így néztek farkasszemet egymással egy ideig, majd Piton biccentett egyet és így szólt:
- Jó éjt, Lucius!
Azzal megfogta Zelda karját, majd sarkon fordult és a sorsára hagyta az elképedt férfit. A nő botladozva indult el, és bajosan bár, de igyekezett lépést tartani Pitonnal, ám amikor egy hangos pukkanás hallatszott a hátuk mögül, önkéntelenül is hátrafordult. Ott pedig, ahol az imént még Lucius Malfoy állt, immár üresen terpeszkedtek a kikötő macskakövei megcsillantva domború hátukon a lámpák gyér fényét.

 

Folyt. köv.

Vissza
12. fejezet