Zelda Grey

(Severyn Snape)

XII.

Derűre ború

- Minden rendben? - nézett Piton futólag Zeldára, miközben a korábban elhagyott csomagjaikhoz igyekeztek. Szinte vonszolta maga után a nőt a kihalt háztömbök sorain át.
Zelda szédült, és a furcsa zsibbadtság, amit már jó ideje érzett, mostanra még inkább elhatalmasodott rajta. Fájt a feje és fájt az arca, és ahogy megérintette, érezte, hogy a szája környéke az ütéstől alaposan feldagadt.
- Azt hiszem, igen - felelte akadozva, és minden erőfeszítésével próbált ügyelni a lépteire, nehogy elbotoljon.
Óráknak tetsző idő után értek vissza arra a helyre, ahol a csomagokat hagyták. Azok még mindig érintetlenül hevertek járdán, és csak a rájuk telepedő vékony hóréteg utalt rá, hogy jó ideje ott vannak már. Piton elengedte Zeldát és a táskákhoz lépett, a nő pedig tétován a falhoz botorkált és nekidőlt. Onnan figyelte a férfi ténykedését, de a gyengeség, a zsibbadtság a testén és az elméjén is egyre inkább úrrá lett. Észre sem vette, amikor a fal mentén szép lassan a földre csúszott. És habár a fagyos havat megérezte maga alatt, nem volt ereje felállni.
Ahogy Piton a csomagokkal megfordult és meglátta őt, az arca elkomorult.
- Fel fogsz fázni - morogta, miközben megrovó pillantást vetett rá, de a hangjából ezúttal hiányzott a megszokott ellenségesség. - Ne ülj ott a földön!
Zelda nem igazán hallotta. Testén görcsös remegés futott végig, mintha a hideg rázná, maradék erejét pedig az kötötte le, hogy valamiképp úrrá legyen rajta. Fejét a térdére hajtotta, és olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. Szemei elé sűrű, fekete köd ereszkedett, előterében pedig fehér fénypontok cikáztak szédítő egymásutánban. A remegés egyre inkább elhatalmasodott rajta, de még elszántan próbált egyensúlyozni az eszmélet és az ájulás határán. Erőfeszítése azonban egyre inkább hiábavalónak bizonyult.
- Zelda! - Piton hangja közvetlenül a füle mellett csendült, számára mégis végtelenül távolinak tűnt. - Szedd össze magad! - noszogatta a férfi, és ő arra eszmélt, hogy a karján érzi Piton kezének erős szorítását. Kollégája csakhamar talpra állította, és az előttük álló ház lépcsőjéhez vezette. - Kapaszkodj a korlátba - mondta, és Zelda szót fogadott neki.
Piton fürkészve nézte a nő arcát, és egy darabig még ott ácsorgott a karját szorongatva. Vonakodva lépett végül el mellőle, hogy újra a csomagokkal foglalkozzon. Zelda ha ködösen is, de látta, ahogy arrébb viszi őket, majd lerakja valahová, és ezt követően varázsol. Rá akart kiáltani, hogy mit csinál, de nem jött ki hang a torkán, és a következő pillanatban már úgy érezte, hogy úgysem számít az egész semmit sem...
Piton miután elrendezte a csomagokat, visszament a nőhöz, átfogta a derekát, és óvatos léptekkel elindult vele. Zelda később sem emlékezett rá, hogy merre mentek, és arra sem, hogy milyen sokáig gyalogolhattak. Feje erőtlenül bukott a férfi vállára, és ha akart volna, sem tudott volna elhúzódni tőle.
Később aztán beszálltak egy kocsiba, de hogy ki vezette, és hogy került az útjukba, arról sem volt sejtelme. Az utazás nem tűnt többnek egy szemvillanásnál, és a következő élesebb kép, ami áthatolt zsibbadt elméjén, már a fogadó gyér fényű folyosója volt, és Piton, aki a szobájába támogatta.
- Mindjárt hozok valamit, amitől jobban leszel - mormolta a férfi, miközben az ágyhoz vezette Zeldát és hagyta, hogy ledőljön rá. - Próbálj addig ébren maradni!
A nő erőtlenül bólintott, és szemeit erőszakkal nyitva tartva bámult a mennyezetre, nehogy visszazuhanjon az öntudatlanságba. A szoba négy sarka émelyítő lassúsággal imbolygott körülötte, és a látványtól a gyomra is felkavarodott. Nem értette, miért érzi ennyire rosszul magát, de ahogy belegondolt, mi mindenen ment keresztül reggel óta, és hogy mindehhez milyen keveset pihent és evett, már korántsem tűnt számára olyan meglepőnek ez a furcsa gyengeség. A kikötőben elszenvedett durvaságokról már nem is beszélve...
Kisvártatva kinyílt az ajtó és Piton lépett be rajta egy kis üveggel a kezében.
- Ezt idd meg - mondta a nőnek, miközben az ágyhoz lépett. Zelda megpróbált feltámaszkodni a könyökére, de nem volt elég ereje hozzá, ezért a férfi megtámasztotta a hátát és úgy adta a kezébe az italt. Óvatosan kortyolt bele. Iszonyú íze volt.
- Igyál még - sürgette Piton, és Zelda sejtette, hogy nem egykönnyen fogja békén hagyni, ha nemet mond. Erőt vett magán és ivott még egy kortyot, azután pillantása a férfira tévedt. Piton vizsgálódva nézett rá, arca pedig gondterhelt volt és töprengő. Zeldát melegség járta át - feltehetően a bájital hatására - és valahogy kellemes bágyadtság vett rajta erőt.
- Nagyon féltem - csúszott ki a száján önkéntelenül is.
- Tudom - felelte Piton halkan. - De egész jól titkoltad - jegyezte meg látszólag közömbösen.
- Tényleg? - pillantott rá a nő meglepetten.
- Mondanám, ha nem így lenne? - vonta fel a szemöldökét a férfi, és ajka körül egy apró mosoly jelent meg, ami enyhítette arcán a gondterheltség barázdáit.
Zelda fáradtan elmosolyodott, majd halkan így szólt:
- Ha célod lenne vele, akkor minden további nélkül mondanád.
A férfi szája ismét megrándult, szemlátomást tetszett neki a nő megjegyzése.
- És most mi célom lenne vele? - kérdezett vissza.
- Hogy megnyugtass - vágta rá Zelda meglepően magabiztosan.
Piton egy ideig szótlanul nézett rá.
- Miből gondolod, hogy meg akarlak nyugtatni? - kérdezte végül, és arca kissé elkomorult, ahogy a válaszra várt.
- Női megérzés - felelte Zelda habozás nélkül.
Piton ismét nem felelt azonnal. Elmélyülten tanulmányozta a nő vonásait, és Zelda el sem tudta képzelni, mit néz rajta annyira, mégis valahogy jólesett neki ez a pillantás.
- Na és mit gondolsz?- szólalt meg végül a férfi egy kissé érces hangon. - Sikerült?
- Azt hiszem, igen - felelte a nő egészen halkan.
Piton ismét elmosolyodott, de rögtön ezután hirtelen eltorzult az arca, és egy futó mozdulattal a hasához kapott. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, és a férfi szinte azonnal úrrá lett a vonásain, Zelda mégis aggódva könyökölt fel.
- Hiszen te megsérültél! - nézett rá riadtan.
- Csak egy karcolás - mormolta Piton, de közben kissé elhúzódott, és Zeldának nem kerülte el a figyelmét, hogy a szokottnál lassabbak, óvatosabbak a mozdulatai.
- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte a nő, és azon kapta magát, hogy szorongva várja a férfi válaszát.
- Kutya bajom - felelte Piton, és közben úgy nézett Zeldára, mintha a tekintetével próbálná rávenni, hogy higgyen neki. Azután felállt és az ablakhoz lépett.
A nő némán figyelte, ahogy kibújt a kabátból, majd kigombolta és levette az ingét is, a sérülést azonban nem láthatta, mert a férfi háttal állt neki. Zelda pillantása óhatatlanul is a levetett holmikra esett, és döbbenten vette észre, hogy az ing egy részét szinte teljesen eláztatta a vér.
- Perselus - mondta ki akaratlanul is a férfi keresztnevét, miközben ösztönösen mozdult, hogy felkeljen és a segítségére siessen. Ám ahogy meglátta, hogy Piton a varázspálcájáért nyúl, mintha csak egy kusza álomból ébredt volna, úgy tért magához. Hirtelen nevetségesnek tartotta, hogy ő, a mugli próbál segíteni egy képzett varázslónak.
A férfi megrezzent, ahogy a nevét meghallotta, és hirtelen mozdulattal kapta hátra a fejét, de a vonásai ellazultak, amikor látta, hogy Zelda ismét hátradől az ágyon. Visszafordult hát az ablakhoz és a pálca hegyét a hasához érintette.
- Asclepio! - mormolta, majd az inge után nyúlt és letörölte vele a seb környékét. - Már nyoma sincs - fordult Zeldához. A nőnek azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfi vértől maszatos hasára, hogy rájöjjön; karcolásnál itt bizony egy kissé többről volt szó. Kérdő tekintetét Pitonra szegezte, de ő nem vett róla tudomást. Ismét elfordult, majd megcélozta pálcájával az ingét, és ahogy Zelda ki tudta venni, a ruhaneműről azon nyomban eltűnt a szennyeződés. Azután öltözködni kezdett.
Zelda némán figyelte, ám amikor Piton a kabátjáért nyúlt, akaratlanul is így szólt:
- Elmész?
A bizalom gyenge pókháló-szálai - Expelliamus rajza- Vissza kell mennem a csomagokért - felelte a férfi, de ahogy Zeldára pillantott, megállt a keze a mozdulat közepén. Habozva odalépett hozzá és a kézfejével finoman megérintette az arcát. - Jobban vagy már? - kérdezte.
- Igen, már sokkal - felelte a nő, és újabb melegség járta át az érintés nyomán. Piton visszahúzta a kezét, de ő utánanyúlt. - Perselus - szólalt meg kissé akadozva. - Csak meg akartam köszönni...
Ám a megkezdett mondat félbemaradt. Nem is tudta, miért nem folytatja tovább, de hirtelen úgy érezte, bármit is mondana, az szörnyen banálisan hangzana. Piton tekintete az övébe fúródott, és bár ez azzal a hátborzongató érzéssel töltötte el, hogy a férfi nyitott könyvként olvas a gondolataiban, mégis tudta, hogy ha így is van, akkor sem élne vissza ezzel. Most döbbent csak rá, hogy az este ott a sikátorban a bizalom gyenge pókháló-szálai szövődtek közte és a bájitaltan tanár között.
Sosem hitte volna, hogy ez előfordulhat. Hirtelen tótágast állt a világ... És ő úgy nézte a férfi arcát, mintha most látná először. Mintha ez idáig csak egy maszkot látott volna. Most azonban új megvilágításba került számára mindaz, amit eddig olyan szimplának, olyan egyértelműnek látott.
Kezeik egymáson pihentek. Piton tenyere kissé érdes volt, a belőle áradó erő és melegség mégis kellemessé, szinte otthonossá tette az érintését. Különös volt ez a pillanat. Sőt, különös volt az utóbbi néhány óra is. Az önkéntes fegyverszünet, amit a külső fenyegetettség hatására közösen vállaltak fel. Nem lehetett tudni, hogy meddig tart. De Zelda ebben a percben azt kívánta, hogy maradjon így örökre
Fáradt volt az év eleje óta folyó csatározásoktól, a férfi mérgezett nyilainak folytonos hárításától és a kitartó, ám többnyire hiábavaló védekezéstől. Piton a legrosszabbat hozta ki belőle. Úgy érezte, kicsit ő maga is hozzá hasonlatossá vált. Gúnyra gúnnyal, sértésre sértéssel válaszolt, és félt, hogy ez olyannyira eluralkodik rajta, hogy hamarosan a részévé válik. Félt, hogy másokat is így fog majd bántani, akaratlanul, önkéntelenül.
De ha mostantól minden másképp lesz, akkor talán mégsem kell félnie.
Tekintetük még azután is egymásba kapcsolódott, hogy a férfi ellépett mellőle.
- Most pihenj - mondta halkan. Azután egy pálcasuhintással eloltotta a fáklyákat, és nesztelenül elhagyta a szobát.

*

Zelda tudatába ólomlassúsággal kúszott be a hangos dörömbölés, amit először zavaros álma szerves részeként értelmezett. Egy idő után azonban mintha sűrű víz alól bukkant volna a felszínre, úgy tisztult ki fülében a zaj, és amint felfogta, hogy mit is hall, szemei riadt élénkséggel pattantak fel. Villámgyorsan felült, és miután döbbenten megállapította, hogy a tegnapi ruháiban aludt el, kissé rendbe szedte magát és az ajtóhoz sietett.
A küszöbön Piton állt. Tekintete komor volt és egy kissé feldúlt. Minden bizonnyal már jó ideje ácsorgott ott.
- Sietnünk kell - közölte minden átmenet nélkül. - Alig másfél óránk van a vonat indulásáig. Lent leszek a bárban - tette még hozzá, azzal sarkon fordult és távozott.
Zelda némán bámult utána, majd egy enyhe vállvonással visszatért a szobájába és sietve készülődni kezdett. Kissé még gyengének érezte magát, de a pihenés és Piton bájitala sokat segített rajta. Lezuhanyozott és átöltözött, azt azonban gyanította, hogy reggelizni már nemigen lesz ideje. Így aztán magához hívta a manót és némi ennivalót kért tőle az útra, majd mielőtt távozott volna, még összezsugoríttatta vele a poggyászát is. Hamar elkészült, és amikor leért az ivóba, a férfit valóban ott találta.
Piton közvetlenül a bejárat mellett állt. Háta mögött a homályos üvegen át a mugli Londonra lehetett kilátni, lábánál pedig halomban sorakoztak a tegnap beszerzett hozzávalókat rejtő csomagok. Zelda futó pillantást vetett rájuk, azután Pitonhoz fordult.
- Minden épségben maradt? - kérdezte kissé óvatosan.
- Már miért ne maradt volna épségben? - nézett rá a férfi enyhén felvont szemöldökkel.
Zeldát meglepte Piton indokolatlanul ellenséges hangneme, de nyugalmat erőltetett magára.
- Csak azért kérdeztem, mert tegnap nem igazán tudtam figyelemmel kísérni a csomagokat - magyarázta kissé védekezőn.
- Még szerencse, hogy akadt valaki, aki maga helyett is figyelemmel kísérte őket, nem gondolja? - kérdezett vissza Piton maró gúnnyal.
Zelda elsápadt. Fogalma sem volt, mire vélje a férfi bántó viselkedését, ami most még a szokottnál is rosszabbul esett neki. De csakhamar összeszedte magát, és csípősen megjegyezte:
- Maga viszont nemcsak figyelemmel kísérte őket, de varázsolt is, ezt tisztán láttam.
- És? Csak nem képzeli rólam, hogy képes lennék szánt szándékkal tönkretenni a hozzávalókat? - meredt rá Piton, és a hangsúlya egyértelműen sértő volt.
- Nem képzelek magáról semmit - válaszolta a nő hűvösen, ám a megbántottság így is kiérződött a hangjából.
- De ha már annyira tudni akarja, elárulom, hogy a szemétgyűjtő konténerre varázsoltam egy gondolatelterelő bűbájt, ami mögé a csomagokat rejtettem - bökte ki Piton kéretlenül is, majd hozzáfűzte: - És most, hogy ezt ilyen szépen tisztáztuk, remélem, megnyugodott a lelke és indulhatunk végre.
- Eddig is kár volt vesztegetnünk az időt - felelte Zelda felszegett állal. - Akkor is eljutott volna a tudatomig a dolog lényege, ha menet közben mondja el.
Piton lekicsinylő pillantást vetett rá, mintha csakugyan kételkedne benne, hogy Zelda értelmi képességei meg tudnak birkózni ezzel a rendkívül bonyolult feladattal, de a gúnyos megjegyzéseit ezúttal megtartotta magának. Lehajolt és a kezébe fogott annyi szatyrot, amennyit csak tudott, azután sarkon fordult és kilépett a Foltozott Üst ajtaján.
Zelda összeszorított fogakkal nyúlt a maradék csomagokért, majd követte a férfit. Odakint a tegnap lehullott hó a járókelők talpa és a járművek kerekei nyomán jórészt elolvadt, és a forgalmas utcán ezúttal taxit is hamar sikerült fogniuk. Útközben a nő fásultan bámult ki a kocsi ablakán, és Piton viselkedésén töprengett. A férfi tegnap esti törődése a ma reggeli mogorvasága után már csupán bizarr álomnak tűnt, és Zelda el sem tudta képzelni, mi változott meg az alatt a néhány óra alatt, amíg ő aludt.
Márpedig valaminek történnie kellett. Tegnap este még semmi baj nem volt. Piton olyan normálisan viselkedett, mint még sohasem, és Zelda magában elismerte, hogy ki sem nézett volna belőle ennyi figyelmességet. Miután a férfi elment, azzal a reménnyel merült bele az álom jótékony ködébe, hogy mostantól talán helyreáll köztük a béke. Kissé furcsa volt belegondolnia, hogy ezután elmarad majd az olyannyira megszokottá vált kötözködés, de valahogy megnyugvással töltötte el ez a gondolat. Ma reggel viszont mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába, olyan érzés volt újra a gúnyos, lenéző Pitonnal szembetalálnia magát. És a tegnap esti reményei egy másodperc leforgása alatt végtelenül nevetségessé váltak.
A vonatút feszült hallgatásban telt, és az órák ólomlassúsággal kúsztak előre. Zelda nem tudott mit kezdeni magával. Az olvasnivalók, amiket magával hozott, nem kötötték le, a sínek mentén szaladó táj összefolyt a szemei előtt, mihelyt kipillantott az ablakon, zavaros gondolatai pedig egy perc nyugtot sem hagytak neki. Később aztán elővette a manó által csomagolt ételt és megkínálta Pitont is, de a férfi határozottan visszautasította. Zeldának sem volt étvágya. Kedvetlenül rágcsálta a szendvicsét és alig várta már, hogy megérkezzenek.
Sötét volt már, amikor a vonatuk végre befutott a roxmortsi állomásra. Dumbledore szerencsére eléjük küldött egy egyszerű lovas kocsit, így nem kellett cipekedniük, és Zelda legnagyobb örömére a hoppanálást is megúszták. A bakon Frics ült, az iskola gondnoka.
Miközben Roxfort felé zötykölődtek, Piton megtörte egész napos hallgatását és röviden elbeszélgetett a férfival. Néhány mondatot váltottak csupán, de Zelda ennyiből is könnyűszerrel meg tudta állapítani, hogy habár a viszonyuk tartózkodó és felszínes, korántsem ellenséges.
Miután megérkeztek a kastélyba, az első dolguk az volt, hogy levigyék a hozzávalókat Piton laborjába. Zelda alig várta, hogy szabaduljon, ám amikor végeztek és az ajtóban elköszönt, a bájitaltan tanár utána szólt:
- Várjon, megyek én is.
- Hova? - nézett rá a nő egészen megrökönyödve.
- Magához - felelte a férfi teljes lelki nyugalommal. - Nem ártana visszaadnom a barátjának a kabátot, amit volt szíves kölcsönadni - tette hozzá egy csúfondáros fintor kíséretében. - És ha már ott vagyok, csak úgy mellesleg elhoznám a taláromat és a köpenyemet is.
Zelda belátta, hogy a férfinak igaza van. Habár megfordult a fejében a gondolat, hogy ő maga viszi fel a kabátot, utána pedig lehozza Pitonnak a holmiját, de az ötletet szinte azon nyomban el is vetette. Esze ágában sem volt ugyanis még egyszer visszatérni az alagsorba, és a feltétlenül szükségesnél egy perccel sem volt hajlandó tovább a férfival kettesben maradni. Így hát némán és sietős léptekkel felmentek a negyedikre, és az ajtóhoz érve Zelda bekopogott.
Remus szinte azon nyomban ajtót nyitott.
- Na végre! - kiáltotta örömmel, amint meglátta őket. - Már azon izgultam, hogy talán még egy napot ott kell, hogy töltsetek.
Félreállt az ajtóból, hogy beengedje őket, majd becsukta mögöttük és maga is beljebb ment.
- Sikerrel jártatok? - fordult feléjük érdeklődve.
- Azt hiszem, igen - felelte Zelda. - Nagyon sok mindent meg tudtunk venni.
- Ennek örülök - felelte a férfi mosolyogva, majd tekintete Pitonra tévedt. A férfi épp akkor bújt ki a kabátból, és a holmit felé nyújtotta. Remus átvette tőle. - Minden rendben volt? - kérdezte közben óvatos érdeklődéssel.
- Fogjuk rá - felelte a bájitaltan tanár egy kissé nyersebben az indokoltnál, ám bővebb választ nem adott a kérdésre, hanem némán elfordult és arrébb lépett.
Remus érezte, hogy jobb, ha nem feszegeti tovább a témát, ezért ismét Zeldához fordult. A nő időközben az asztalra tette az indulásuk előtt összezsugorított poggyászát, ő pedig odalépett és egy pálcasuhintással visszavarázsolta a táskát az eredeti méretére.
- Nos, én megyek - szólalt meg Piton, majd minden további udvariaskodást mellőzve az ajtóhoz lépett, és a következő pillanatban már el is hagyta a helyiséget.
Remus értetlen, kérdő tekintettel nézett Zeldára, de a nő válasz helyett csak megvonta a vállát és elmosolyodott. A férfi odalépett hozzá, gyengéden átölelte és így szólt:
- Hiányoztál, ugye, tudod?
- Bíztam benne - válaszolta Zelda huncut szemekkel, mire válaszul Remus megcsókolta.
Egyikük sem vette észre azonnal, hogy az ajtó kinyílt. Csak akkor kapták oda a fejüket, amikor meghallották a bosszús torokköszörülést. Piton tétován, majdhogynem zavartan ácsorgott a küszöbön, ám az arca valami egészen különös kifejezést tükrözött, amit Zelda képtelen volt megfejteni.
- Itt maradt a holmim - közölte a férfi mintegy magyarázatként, de tekintete csak hosszú idő után és vonakodva siklott le róluk, és tévedt az egyik széken heverő példásan összehajtogatott ruhaneműkre.
- Oh... valóban - nézett oda Lupin is, és azonnal eleresztette Zeldát. Közelebb lépett Pitonhoz, akár egy gondos házigazda a távozó vendéghez, és mivel nem tudott miben a segítségére sietni, némán követte a mozdulatait.
Piton felvette a székről a ruháit, és ahogy megfordult, szembetalálta magát Remusszal.
- Akarsz valamit, Lupin? - mordult rá bosszúsan.
A férfit szemlátomást egészen meghökkentette a kérdés.
- Nem, dehogy... csak... - kezdett volna magyarázkodni, ám a professzor a szavába vágott:
A Professzor távozó alakja mögött hangos csattanással zárult be az ajtó - Asd rajza- Csak éppen alig várod, hogy eltakarodjak innen, ugye? - kérdezett vissza meglehetősen provokatív hangsúllyal, majd amint látta, hogy a férfi újabb mentegetőzésbe készül kezdeni, hozzátette: - Kár is tagadnod, mert az arcodra van írva.
- Most meg mi ütött beléd hirtelen? - kérdezte Remus az értetlenség és a megbántottság furcsa keverékével a hangjában.
- A professzort bizonyára kimerítette az utazás - szólt közbe Zelda élesen, miután már nem bírta féken tartani a nyelvét.
Piton gyilkos pillantást vetett rá.
- De nem kevésbé, mint téged - szólalt meg, és a hangja metsző volt, akár a jég. - Tény, hogy meglehetősen kimerítő volt ez a kis kaland... - fűzte hozzá egy sokatmondó pillantással, - de meg kell hagyni, roppant szórakoztató.
Zelda elsápadt, Remus viszont meglepő vehemenciával kapott a bájitaltan tanár szaván:
- Miről beszélsz? Miféle kaland? - kérdezte, és a tekintetét feszült várakozással függesztette Pitonra.
A férfi egy másodpercig némán és végtelen lenézéssel bámult rá, azután lassan megrágva minden egyes szót hozzátette:
- A menyasszonyod bizonyára készséggel beszámol majd mindenről.
Erre aztán Remus arcából is kiszaladt a vér. Piton azonban nem várta meg, hogy további kérdésekkel zaklassa, vagy hogy Zelda megtalálva végre a hangját felháborodottan nekitámadjon. Egy határozott mozdulattal hátat fordított, és a következő pillanatban hangos csattanással zárult be az ajtó távozó alakja mögött.

 

Folyt. köv.

Vissza
13. fejezet