Zelda Grey

(Severyn Snape)

XIII.

Sajtószemle

- Látom, összetegeződtetek - jegyezte meg Remus Zeldához fordulva. Nem ült le, csak az asztal szélére támaszkodott, arca nyugalmat tükrözött és várakozást.
- Dehogy! - ellenkezett a nő. - Vagyis... félig-meddig - fűzte hozzá kisvártatva.
- Hogy lehet félig-meddig összetegeződni? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Volt egy kis vitánk - bökte ki Zelda vonakodva a féligazságot, és erősen bízott benne, hogy kedvese is tökéletesen át tudja érezni, miként kezdi el tegezni egymást két ember a sűrűn záporozó sértések közepette.
- Azt hiszem, ez várható volt - bólintott Remus, majd töprengve végigsimított az állán. - De ugye, semmi komoly?
- Semmi olyan, amit ne lehetne megoldani - felelte a nő kitérően.
Remus elgondolkodva sétálni kezdett a kis irodában, szemével a szőnyeg mintáját pásztázta. Zelda kibújt a kabátjából és leült a kanapéra, majd lehúzta a csizmáját is. Végtelenül kimerült volt és semmi kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez, de érezte, hogy jobb, ha nem halogatják. Így hát csöndben várt, és közben kedvesét figyelte. Nem sürgette; hagyott neki időt, hogy alaposan átgondoljon mindent.
A férfi végül megtorpant és felé fordult.
- Utálom magam érte - kezdte sóhajtva, - de muszáj megkérdeznem, miféle kalandról beszélt Piton?
Arca homályba veszett, de Zelda a testtartásából és a gesztusaiból könnyedén meg tudta állapítani, hogy feszélyezi a téma.
Egy pillanatra maga is eltöprengett azon, hogy mire gondolhatott Piton: Vajon a támadást tartotta kimerítő, ámde szórakoztató kalandnak, vagy esetleg azt, hogy utána gondoskodnia kellett róla? Könnyen el tudta képzelni, hogy Piton ez utóbbit is kimerítőnek találta, sőt, némi kárörvendő gúnnyal fűszerezve még akár szórakoztatónak is. De ezek csupán megérzések voltak. Hangosan kimondva egész máshogy hatottak volna, ebben biztos volt.
Mit gondolna Remus, ha azt mondaná neki: "Piton kedves volt velem"? Főleg, ha hozzávesszük a tegeződésük tényét is... Na nem, még csak az kéne, hogy valamit félreértsen...
Ami pedig a támadást illeti, Zelda ezt sem mesélte volna el neki szívesen. Tartott tőle ugyanis, hogy kedvesére nem éppen megnyugtatóan hatna ez a beszámoló. Az pedig végképp nem hiányzott neki, hogy Remus utólag kezdjen el aggódni a testi épségét illetően, és hogy ezután a főzettel kapcsolatos ténykedését is felfokozott aggodalommal kísérje végig. Erre semmi szükség nem volt, csak tovább bonyolította volna az amúgy sem egyszerű helyzetet.
Zelda gondolatai visszatértek Piton megjegyzéséhez, és rájött, hogy mindkét eshetőség zavarba ejtő és egyben bosszantó is a számára. Hiszen a napnál is világosabb volt, hogy a bájitaltan tanár részéről ez a megjegyzés nem volt más, mint egy újabb kis szúrás, amivel olthatatlan bosszúszomját igyekezett enyhíteni. És habár ezzel talán Remus is tisztában volt, a tüske attól még ott maradt.
Gyűlölte ezért Pitont.
De vajon mit mondjon Remusnak, amivel kihúzhatja a tüskét? És mellesleg igaz is... Lázasan töprengett, de semmi használható ötlete nem támadt, így aztán vonakodva így szólt:
- Néhány alak belénk kötött tegnap este a kikötőben. De Piton leszerelte őket.
A férfi vállai megkönnyebbülten ereszkedtek le, de rögtön ezután ismét megfeszültek.
- Kik voltak azok? És mit akartak? - kérdezte sürgetően.
- Nem tudom. De nem számít, hiszen nem is történt semmi - felelte a nő, és közben iszonyúan érezte magát.
- Biztos, hogy nem esett bajod? - faggatta tovább Remus vizsgálódó tekintettel.
- Biztos - sietett Zelda a válasszal, miközben önkéntelenül is elmosolyodott. - A hajam szála se görbült! - tette hozzá, és alig bírta palástolni afeletti megkönnyebbülését, hogy akadt végre egy kérdés, amire tiszta szívből és teljesen őszintén tudott felelni.
- Tehát hálával tartozom Perselusnak, amiért megvédett - jegyezte meg a férfi egy ironikus szemöldökfelvonással.
- Csak ne vidd túlzásba - jegyezte meg Zelda most már kifejezetten vidáman. - Még a végén megárt neki.
Remus viszonozta a mosolyát, aztán újból elnézett a semmibe. A nő minden igyekezetével azon volt, hogy olyan fesztelennek tűnjön, mint akinek az égvilágon semmi rejtegetni valója nincs, ám közben ugrásra készen várta, mikor szólal meg ismét a férfi.
- Valamit mégis elhallgatsz előlem... - jegyezte meg Remus egy idő után csöndesen. - Miért?
Zelda szíve összeszorult. Hosszan nézett a férfira, végül sóhajtva így szólt:
- Nem titkolok el semmit... hiszen nem is történt semmi. Csak ez a támadás - felelte végül.
Remus egy darabig vizsgálódva nézte az arcát, azután bólintott.
Véget ért hát a vallatás. Ám Zelda érezte, hogy megannyi megválaszolatlan kérdés kering még a levegőben tétován, óvatosan. És ő hiába igyekezett, hogy ne vegyen róluk tudomást, folyton beléjük ütközött. Nem járt arra most egy játékos szellő sem, ami szétkergette volna őket, ki a végtelen messzeségbe.
Az éjszaka azonban eljött, ahogy mindig. Úgy szűrődött be a falakon, mint a lágyan gomolygó füst, és meglapult a sötét sarkokban, bevette magát a szekrény alá, onnan pislogott várakozón a férfira és a nőre. Nem fonódott rájuk, mint máskor, nem szőtte köréjük a meghittség könnyed fátylát, mert már megelőzték. A feszültség volt az úr, aki nem tűrte a puhány társaságot.

*

Zelda még másnap reggel is a Remusszal folytatott beszélgetésükön törte a fejét, miközben a nagyterem felé tartott. Nem is bánta már, hogy szinte egy szemhunyást sem aludt egész éjszaka, hiszen így korán fel tudott kelni, és rögtön el is indult bízva abban, hogy el tudja kerülni a szokásos reggeli tülekedést. Legtitkosabb reménye persze az volt, hogy Pitont is sikerül így jócskán megelőznie, ugyanis a bájitaltan tanárnak még a puszta gondolatára is összeszorult a gyomra, így aztán egy csöppet sem hiányzott neki, hogy teljes életnagyságban kelljen szembenéznie vele.
Egyfolytában azon töprengett, vajon jól tette-e, hogy nem volt Remushoz teljesen őszinte. Meglehet ugyan, hogy kedvese fölösleges hűhót csapott volta Lucius körül, sőt, talán még arra is megpróbálta volna rávenni, hogy mondjon le a nagy hadműveletben való közreműködésről, de vajon ez tényleg olyan nagy baj? Hiszen megbeszélhették volna... Ez az apróság viszont közéjük állt.
Most csak elhallgatott előle egy-két dolgot. Legközelebb vajon mi lesz?
És Remus? Ösztönei azt súgták, a férfi nagyon jól tudja, hogy eltitkolt előle valamit. Hát hogyne tudná... Várhat tőle cserébe ezek után teljes őszinteséget? A szíve azt súgta, hogy nem, és ez a válasz egészen megriasztotta.
A nagyterem valóban meglehetősen kihalt volt. A tanári asztalnál csupán ketten ültek: Bimba és McGalagony. Zelda a gondolataiba mélyedve közeledett feléjük, és ahogy a közelükbe ért, udvariasan biccentett és jó reggelt kívánt. Ám ahogy rájuk pillantott, borús gondolatai azonnal kiröppentek a fejéből kollégáinak arca láttán. Nehéz lett volna meghatározni, mit is fejezett ki ez a két szempár, mégis volt bennük valami, amitől Zelda határozottan kényelmetlenül érezte magát. Biztos volt benne, hogy történt valami, sőt, azt is érezte, hogy a dolog vele van kapcsolatban. De el sem tudta képzelni, mi lehet az.
Ismét végigfuttatta rajtuk a tekintetét, mintegy némán kutatva a magyarázatot, és kolléganői arcáról lassanként részvétet, aggodalmat és sajnálatot olvasott le. Zavara tovább nőtt, és hirtelen nem tudta, mi tévő legyen. A helyéhez lépett és már vette a levegőt, hogy megkérdezze: "Történt valami?", ám ekkor pillantása az asztalon heverő újságra esett. A Reggeli Próféta legfrissebb száma volt. Címlapján pedig ő maga.
Zelda minden egyébről megfeledkezve roskadt le a székére, majd mint akit hipnotizáltak, úgy nyúlt az újság után. A fényképről automatikusan siklott a tekintete a fölötte éktelenkedő öles betűkre, de alig fogta fel, amit a szemei olvastak:

Terror Roxfortban

Avagy hol a határa a tanári önbíráskodásnak?

Egy percig döbbenten bámulta a harsány betűket, melyek egy idő után különös, vibráló masszává folytak össze a szemei előtt. Azután a tekintete lejjebb siklott és furcsa zsibbadtsággal kezdte olvasni az apró betűs sorokat:

Hazánk nagy múltú intézményéből, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából időről időre aggasztó hírek kapnak szárnyra a diákokkal való bánásmód kapcsán annak ellenére, hogy az iskola igazgatója, Albus Dumbledore - saját bevallása szerint kizárólag a diákok érdekében - mind az intézményből kifelé, mind pedig befelé korlátozza az információáramlást. Emiatt azonban a kívülállók - aggódó szülők, jóérzésű állampolgárok és nem utolsó sorban az illetékesek, akik szükség esetén közbeléphetnek - csak igen csekély mértékben szereznek tudomást az iskola falain belül uralkodó állapotokról. Nagyrészt szóbeszédre, a diákok beszámolóira kénytelenek alapozni aggodalmukat, ami pedig nem bizonyító erejű ahhoz, hogy a szükséges lépéseket az illetékesek megtegyék.
A közelmúltban azonban egy aggódó édesapa révén tudomást szereztünk egy, az iskolában történt rendkívül megdöbbentő esetről. Lucius Malfoy - aki nemrégiben tisztázódott néhány koholt vád alól, mellesleg egy igen patinás varázslócsalád feje - lapunkhoz fordult, miután jogos érveit és befolyását latba vetve sem sikerült magyarázatot kapnia a történtekre.
- Úgy érzem, kötelességem mindent megtenni, így akár a nyilvánosságtól sem riadok vissza annak érdekében, hogy hasonló esetek a jövőben ne fordulhassanak elő - nyilatkozta a sikeres üzletember, majd beszámolt róla, hogy fiát, Draco Malfoyt nemrégiben igen komoly inzultus érte az iskolában.
A fiú egy apróbb kihágást követett el - amiről könnyedén belátható, hogy egy iskola falain belül, főleg a kamaszkorúak esetében mindennapos dolognak számít. Egyik tanára, a mugli származású Miss Zelda Grey (képünkön) azonban ezt másképp látta. A súlyos pontlevonáson túl ugyanis külön büntetést rótt ki a fiúra, méghozzá olyat, amivel indokolatlanul és szükségtelenül megalázta őt. Egészen pontosan házimanók felügyelete alatt végzendő munkára ítélte, az alsóbbrendű varázslények pedig a tanárnő kifejezett utasítására a szolgájukként bántak a fiúval, és a létező legalantasabb munkák elvégzésére kényszerítették.
- Indokolatlannak tartom a büntetés súlyosságát és megalázó voltát - kommentálta Mr Malfoy az esetet. - A tanároknak nem áll jogukban kétséget ébreszteni a diákokban az otthonról hozott elvek és hagyományok helyességében.
Komolyan aggódom amiatt, hogy az eset kihat Draco pszichés fejlődésére, hiszen éppen most van a legfogékonyabb korban - tette hozzá a férfi.
Miss Grey azonban nem érte be ennyivel. Kieszközölte ugyanis azt is, hogy Draco Malfoy ügye az iskola felügyelőbizottsága elé kerüljön. Így akár még az a megdöbbentő eset is előfordulhat, hogy a fiút kicsapják Roxfortból.
- Csak abban bízom, hogy a felügyelőbizottság tagjai józanabbnak mutatkoznak Miss Greynél, és belátják majd, hogy ki a vétkes és ki az igazi áldozat - jegyezte meg Mr Malfoy.
Lapunk időközben tudomást szerzett arról is, hogy Miss Grey csupán néhány hónapja tanít a nagy múltú varázslóiskolában, ráadásul mindennemű tanári előképzettség nélkül. Ennek hallatán pedig óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon nem könnyelműség-e az igazgató részéről beérni pusztán a szaktárgyi tudással. És az eset láttán bizony azt kell, hogy mondjuk: Igenis könnyelműség.
- Minden szülőnek az a legalapvetőbb elvárása, hogy gyermekeit kizárólag arra alkalmas tanárok képezzék. Az az intézmény pedig, amelyik nem képes ennek az elvárásnak megfelelni, alkalmatlan a feladatára - nyilatkozta a felháborodott apa.
Mr Malfoy azt sem tartja kizártnak, hogy Miss Grey mugli származása is szerepet játszott abban, hogy ilyen indokolatlan megaláztatásban részesítette a fiát.
- Bizonyára világ életében hátrányban érezte magát a varázslókkal szemben, holott nyilvánvaló, hogy a származásáról senki nem tehet - magyarázta Mr Malfoy. - Azonban ez sem menti fel őt tettének súlya alól. Miss Greynek egyszerűen nem volt joga hozzá, hogy a varázslóvilágban szerzett vélt vagy valós sérelmeit egy ártatlan gyermeken torolja meg.
Az eset valóban arra ad következtetni, hogy a tanárnő hatalmi pozíciójával visszaélve a felelősségére bízott diákokon élte ki bosszúvágyát. A kérdés csupán az, hogy egyedi esetről van-e szó, amely Miss Grey labilis pszichés állapotának tudható be, avagy a hasonló méltatlan eljárások mindennaposnak számítanak Roxfort falain belül. Előbbi esetben ugyanis elegendő, ha Dumbledore professzor fontolóra veszi Miss Grey tanári alkalmasságát, utóbbi esetben azonban gyökeres változásokra van szükség. A szülők türelme ugyanis fogytán van.

Zelda nem sokat fogott fel mindebből. Csak bámult az asztalon kiterített újságra, és a sorok összefolytak a szemei előtt. Nagyjából ott vesztette el a fonalat, ahol a neve először szóba került. Onnantól csupán szavak, mondatrészek villantak belé, és úgy hatottak rá, mint megannyi késszúrás. A legrémisztőbbnek mégis azt találta az egészben, hogy a cikk tartalma még így is hátborzongatóan logikusnak és teljesen hihetőnek tűnt számára. Ahogy Zelda az őt ért vádakkal szembesült, egy pillanatra határozottan elszégyellte magát, ám a józan esze - vagy talán a lelkiismerete - azon nyomban közbeszólt és ráébresztette, hogy itt bizony égbekiáltó igazságtalanság történt.
A szavak, félmondatok lassú örvényként kavarogtak a fejében, és fokozatosan egy visszataszító masszává álltak össze. Tudta, hogy ha lehiggad kissé, újra kell olvasnia az egészet, és azután minden élesebb lesz és letisztul, de most hiába is fogna bele, túl zaklatott ahhoz, hogy figyelni tudjon rá.
Az újság címoldalán lassanként átsiklott a tekintete és tétován felnézett. A nagyterem addigra már félig megtelt a korán reggeliző diákok tucatjaival, és bizony nem egy óvatos, fürkésző tekintettel találta szembe magát, ahogy végignézett rajtuk. Újra lepillantott, mert nem akarta látni őket, de ekkor a szeme sarkából egy különös, fekete villanásra lett figyelmes. Amikor pedig ismét felnézett, ezerszer is megbánta, hogy így tett.
A hosszú asztalok között ugyanis Piton közeledett felé. Talárja még az elfogulatlan szemlélőben is egy halálmadár verdeső szárnyait idézte volna fel, nem hogy benne. Léptei hosszúak voltak és lendületesek, tekintetét előreszegezte és látszólag nem nézett sehová. Haja minden lépésnél az arcába hullott, két szemöldöke komor gondolatokról árulkodott, hóna alatt pedig - ezt Zelda ha akarta se tudta volna nem észrevenni - a Reggeli Próféta aznapi számát szorongatta.
Már csak ez hiányzott - gondolta magában a nő, ám még mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, Piton egy villanásnyi időre a szemébe nézett. Zelda talán csak képzelte a gúnyos villanást, amit a professzor sötét pillantásában látni vélt, akkor azonban nagyon is valóságosnak tűnt számára. Lesütötte a szemét, és lélekben olyan kicsire húzta össze magát, hogy szinte az asztal alá süllyedt, ám ez mit sem segített rajta.
"Ahogy elhaladt mögötte, talárja széle súrolta Zeldát" -  Asd illusztrációjaA férfi kisvártatva elérte a tanári asztalt, és ahogy elhaladt mögötte, talárja széle súrolta Zeldát. Az érintés akár egy arculcsapás, olyan volt. Durva és szándékolt. Zelda legalábbis határozottan annak találta. Bosszúsan összepréselte a száját, hogy visszanyelje a nyelvére toluló szavakat, és érezte, hogy egy kissé elpirult tehetetlen megalázottságában. - Hát miért nem képes megállni ez az átkozott alak, hogy még akkor is piszkálja, amikor szavakkal és nyíltabb tettekkel nem teheti meg?! - kérdezte magától kétségbeesetten, és hirtelen azon kapta magát, hogy jobban haragszik Pitonra, mint Lucius Malfoyra és a cikk arctalan, ám annál arcátlanabb írójára együttvéve.
Az étvágya már réges rég elment; idáig is csak azért nem hagyta még el a helyiséget, hogy ne keltse azt a látszatot, mintha kiborult volna. Maga sem tudta, miért, de ismét az újságért nyúlt és tétován belelapozott. Szemei vakon siklottak végig a képeken, címszavakon, és kínosan rövid idő alatt ért a végére. Ám ahogy félre akarta tenni, az utolsó oldalon meglátott egy fényképet. Egy férfi volt rajta. Egy férfi lehunyt szemekkel, különös, enyhén felpuffadt arccal és valahogy egészében véve természetellenesnek ható vonásokkal. A hozzá tartozó néhány soros cikk címeként pedig ez állt: "Holttest a Temzében"
- Sam - formálták Zelda néma ajkai a szót, miközben olyan gyorsan futott ki a vér az arcából, hogy egészen beleszédült.
Tekintete sokáig nem bírt elszakadni az élettelen arctól. Ám végül mégiscsak megmozdult. Egészen hirtelen állt fel, kezével feldöntve egy üres poharat. A különböző érzések felismerhetetlen masszává elegyedtek benne, és csak annyit tudott, hogy friss levegőre vágyik.
A Reggeli Próféta aznapi száma nem sokáig árválkodott az asztalon. Finom női ujjak és kérges férfikezek lapozták sorra, a bal sarkát hamarosan sütőtöklé áztatta el, és a címlapjára néhány olajos folt került. Mire kiürült a nagyterem, és a reggeli maradványai a feledés homályába vesztek, már békésen lapult Hagrid hóna alatt. Egy-két láda kibélelésére bizonyára jó lesz még.

 

Folyt. köv.

Vissza
14. fejezet