Zelda Grey

(Severyn Snape)

XV.

Mint macska az egérrel...

Piton lassú, kimért mozdulattal kelt fel a székről, és minden egyes lépése, amellyel Zelda felé közeledett, egyre inkább növelte a nő szorongását. Egész lénye tekintélyt sugárzott, ahogy előlépett, és egy csöppnyi bizonytalanság sem volt benne, miközben a tanú felé fordult.
- Miss Grey - kezdte, és bársonyos hangjának hallatán Zeldában meghűlt a vér, - nyilván maga is belátja, hogy a legfontosabb kérdés, melyet ma tisztáznunk kell nem más, mint hogy a Draco Malfoy ellen felhozott vádja megfelel-e valóságnak, avagy nem több puszta rágalomnál.
Zeldának erőt kellett vennie magán, hogy állni tudja a férfi metsző tekintetét, és most felettébb jól jött neki, hogy korábban már szert tett némi gyakorlatra ezen a téren. Összepréselt szájjal meredt rá, és szemében a szemrehányás apró szikrái gyúltak. Piton egy rövid szünetet tartott, hogy így adjon némi plusz nyomatékot a szavainak, majd hozzátette:
- Mivel azonban nem áll rendelkezésünkre más, csupán a maga állítása három mardekáros diákéval szemben, így igen nehéz dolgunk van.
Ismét elhallgatott, és szavai hatását fürkészve nézett Zeldára, azután így folytatta:
- Egy tanár szava három diákéval szemben... Vajon milyen eredménnyel járna, ha mérlegre tennénk őket?
- Tiltakozom! - húzta ki magát McGalagony ültében, miközben Dumbledore-hoz fordult. - Véleményem szerint ez egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz.
- Perselus, ha kérhetem - nézett Dumbledore a bájitaltan tanárra a szemüvege fölött, - amennyiben egy mód van rá, ne térjünk el a tárgytól indokolatlanul.
- Magam is így gondoltam, professzor úr - bólintott felé Piton, majd ismét Zeldához fordult. - Akkor hát szorítkozzunk a tényekre, Miss Grey - mondta könnyedén, és közömbösen csengő hangjából a nő egyértelműen kihallotta a gúnyt. - Ön tehát azt állítja, hogy nem sokkal azután, hogy a folyosón elváltak Draco Malfoyjal, visszatért a mugliismeret terembe és ott találta a fiút két társával együtt.
- Így igaz - bólintott Zelda határozottan.
- Látta magát valaki, amikor visszatért a tanterembe?
- Nem - felelte a nő.
- És látta valaki más is kilépni a három mardekáros diákot azon az állítólagos falban megjelenő átjárón?
- Nem - válaszolta Zelda kényszeredetten, és a szeme villámokat szórt, ahogy a bájitaltan tanár önelégült képébe bámult.
Piton arcáról lerítt, hogy roppantmód szórakoztatónak találja a helyzetet. Úgy játszott kolléganőjével, mint macska az egérrel: Fölényes volt és kegyetlen. Zelda is érezte a hatalom magabiztosságát, ami a férfiból áradt, és tudta, hogy képességei folytán úgy alakíthatja az ügy kimenetelét, ahogyan csak a kedve tartja. Összeszorult a torka erre a gondolatra. Piton tehát ismét törleszt... Maximálisan kihasználva az adódó lehetőséget. De mégis mi másra számított? - húzta el a száját keserűen, ahogy újból felpillantott rá.
- És azt esetleg látta valaki, amint épp az állítólagos átok hatásaival küszködve elhagyta a termet és visszatért az irodájába? - tette fel a férfi a következő kérdést rájátszott nemtörődömséggel, látszólag csupán a formaság kedvéért.
Zelda épp válaszolni készült, amikor az egyik oldalsó fal mellől tompa koppanás hallatszott. Többen odakapták a fejüket, ám nem sokat láthattak azon túl, hogy az egyik teremőr sietős léptekkel a zajforrás irányába indult, majd lehajolt. Kisvártatva arcán zavart szabadkozással egyenesedett föl, és a kezében tartott faragott szelencét tétován a kandallópárkányra helyezte - ahol bizonyára korábban is volt. Ám hogy ki verhette le, az rejtély maradt, hiszen nem volt a közelben senki.
De mégis mi abban a furcsa, ha a tárgyak időnként önállósítják magukat egy varázslókkal teli kastélyban? - futott át a költői kérdés Zelda agyán, miközben visszafordult vallatójához.
Piton egy kőszobor közömbösségével nézett rá, és a tekintetéből könnyűszerrel ki lehetett olvasni, hogy még mindig a válaszra vár.
- Nem látta senki... - sóhajtotta a nő szinte már lemondóan, de a következő pillanatban már vette is a levegőt, hogy érveket hozzon fel a mentségére. Ám a férfi szemlátomást nem volt kíváncsi rájuk.
- Mondja csak, Miss Grey - vette elejét a nő magyarázkodásának ellentmondást nem tűrő határozottsággal. - Vannak időnként különös álmai, látomásai?
Zelda egészen meghökkent a váratlan témaváltáson.
- Nem igazán - vágta rá önkéntelenül is, mielőtt még átgondolhatta volna a válaszát.
- Mit jelent az, hogy nem igazán? - csapott le rá Piton, miközben a szája csücskében egy halvány mosoly jelent meg. - Nem igazán gyakoriak, vagy nem igazán különösek a látomásai?
- Egyik sem - felelte a nő, és közben érezte, hogy az arca égni kezd a visszafojtott haragtól. - Nincsenek látomásaim, és soha nem is voltak - fűzte hozzá határozottan.
- Akkor az előbb miért nem ezt mondta? - firtatta Piton, és a szája csücskében vibráló mosoly mostanra leplezetlenül diadalmassá vált.
- Mert maga álmokat is említett - nézett a szemébe Zelda rezzenéstelenül. - És különös álmai minden embernek vannak időnként - tette hozzá egy árnyalatnyival halkabban.
- Nos, a különös álmokat nem tanácsos félvállról venni, Miss Grey - jegyezte meg a férfi mintegy mellékesen. Azután tett egy lépést Zelda felé és így szólt: - Érték már érzéki csalódások különleges fényhatások, speciális körülmények, avagy csak éhség, fáradtság következtében?
- Nem értek - válaszolta a nő dacos eltökéltséggel.
- Voltak már korábban is problémái az emlékezetével? - faggatta tovább Piton, mintha az előző válaszát meg se hallotta volna.
McGalagony megmoccant meg a székében, és már vette a levegőt, hogy tiltakozzon, de Zelda megelőzte:
- Nem, soha nem voltak vele problémáim; sem most, sem korábban - jelentette ki határozottan.
- Gyakran fordul elő magával, hogy kiesik egy rövid időszak az emlékezetéből vagy nem tudja, hogy került arra a helyre, ahol éppen van?
- Nem! Sem akkor, sem pedig máskor nem fordult velem elő ilyesmi - mondta a nő élesen tagolva minden egyes szót.
- Kedveli ön Draco Malfoyt? - érkezett a következő kérdés.
"Zelda szempillája megrebbent, ahogy felpillantott a férfira" - Asd illusztrációjaZelda szempillája megrebbent, ahogy felpillantott a férfira, és az újabb meglepő témaváltás egy kissé kizökkentette. De aztán vett egy mély levegőt és igyekezett a feltett kérdésre koncentrálni.
- Nem érzek iránta sem ellenszenvet, sem pedig rokonszenvet - válaszolta rövid habozás után.
- Úgy véli, hogy a fiú rászolgált a büntetésre?
- Igen, úgy.
- Szándékában állt őt alaposan megleckéztetni?
- Nem, ilyesmi meg sem fordult a fejemben.
- Netán szándékában állt az esettel példát statuálni az osztály, illetve az iskola diákjai számára?
- Nem ez volt a célom.
- Jó érzéssel töltötte el, hogy Draco Malfoyt házimanók szolgájává tette?
- Nem töltött el jó érzéssel.
- Akkor hát miért ezt a büntetést szabta ki rá, miért nem valami szokványosabbat?
- Úgy gondoltam, ebből okulhatna leginkább.
- Meg akarta alázni Mr Malfoyt?
- Nem akartam megalázni.
- Hazudott már életében, Miss Grey?
Zeldának elakadt a lélegzete. Később visszagondolva sem tudta eldönteni, mit is válaszolhatott volna erre a kérdésre. De erre végül is nem került sor, mivel McGalagony olyan vehemenciával pattant fel a székéről, mintha darázs csípte volna meg.
- Tiltakozom! - kiáltotta, és a hangja ostorként csattant. - Piton professzor túlzásba viszi a személyeskedést, és folyamatosan eltér a tárgytól, ráadásul kiforgatja a tanú szavait, és ezzel szándékosan elferdíti a tényeket.
- Való igaz - bólintott Dumbledore, majd várakozón fordult a bájitaltan tanárhoz.
- Visszavonom - morogta Piton, de szemlátomást nem különösebben érintette meg, hogy ezúttal nincs joga követelni a választ. - Miss Grey - fordult vissza a nőhöz, mintha mi sem történt volna, - érez ön haragot Draco Malfoy illetve az édesapja iránt?
- Nem, nem érzek - válaszolta Zelda már meg sem lepődve a kérdésen.
- Zavarja magát a Malfoyok vagy más varázslók aranyvérű származása?
- Egyáltalán nem zavar.
- Kisebbségi érzése van varázslók és főleg aranyvérű varázslók között?
- Nincs. Ugyanolyan ember vagyok, mint ők.
Piton tekintetéből csak úgy sütött a mindentudó fölényesség, ahogy a szemébe nézett, miközben félhangosan megjegyezte:
- De vajon így is érzi-e, nemcsak gondolja?
Zelda arcát újabb hullámban borította el a forróság, de a bájitaltan tanár nem kegyelmezett neki. Mint apró kavicsok az ablaküvegen, úgy pattogtak szájából a kérdések; érzelemmentesen, kíméletlenül, célratörően. Olyan könnyed magabiztossággal járt-kelt fekete talárjában, határozott lépteivel a felügyelőbizottság hosszú asztala előtt, akár egy vidámparkba besétáló mesterlövész, aki a zakójába csimpaszkodó gyerekek kedvéért hanyagul leszed néhány plüssfigurát a céllövöldében - természetesen csak a legnagyobbakat. És Zelda hirtelen úgy érezte magát, mintha egyike volna ezeknek a hurkapálcikára tűzött plüssnyulaknak; sorsa ellen mindhiába hadakozó tehetetlen, kiszolgáltatott áldozat.
Magában fanyarul megállapította, hogy nincs valami jó hatással rá ez a kínvallatás, hiszen normál körülmények között nemigen jutnának eszébe ilyen elmebeteg hasonlatok...
- Érte már hátrányos megkülönböztetés a varázslóvilágban mugli származása miatt? - koppant az újabb kavics a gótikus metszésű ablakok üvegtábláin.
- Előfordult - válaszolta a nő, és közben baljós előérzet kerítette hatalmába.
- És vágyott rá, hogy megtorolja a sérelmeit? - vonta fel kissé a szemöldökét a férfi.
- Ismét tiltakozom! - csattant fel McGalagony. - Az ügy szempontjából ennek semmi jelentősége!
- Én viszont úgy vélem, igen is nagy jelentősége van - válaszolta Piton az idősebb tanárnőre nézve felsőbbséges nyugalommal.
- Folytassa - biccentett Dumbledore Piton felé, de szemének szigorú villanásában mintha némi figyelmeztetés lett volna.
- Tehát - fordult vissza Piton Zeldához - vágyott rá valaha is, hogy bosszút álljon a varázslókon az önt ért sérelmekért?
- Ennek nem lett volna semmi értelme - felelte Zelda, és tekintetét ezúttal bátran fúrta Pitonéba. - A bosszú gyerekes dolog.
A bájitaltan tanár arcán alig észrevehetően, de megrándult egy izom. Hallgatása egy szemernyivel hosszabbra nyúlt az indokoltnál, utána azonban szenvtelen hangon szólalt meg:
- Miss Grey, ugye, tisztában van vele, hogy az állításai homlokegyenest ellentmondanak Mr Malfoy beszámolójának?
- Tisztában vagyok vele - felelte a nő hűvösen, felszegett állal.
- És ezek után mit gondol, mivel tudna minket meggyőzni arról, hogy magának higgyünk, ne pedig iskolánk egyik diákjának?
Zelda nem felelt azonnal. Hiszen mit is felelhetett volna egy ilyen képtelen kérdésre? Szemében, mellyel a férfira nézett, néma, értetlen kérdések és szemrehányások egész tucatjai sorjáztak. A kimondott kérdés azonban makacsul ott vibrált közöttük, így aztán nézhetett volna Pitonra akárhogy, a válasznak akkor is el kellett hangoznia.
- Nem tudom - felelte a nő csöndesen, de tisztán érthetően.
Piton tekintetében megvillant valami, de nem nézett félre. Halkan, szinte csak kettőjük számára hallhatóan kérdezett vissza:
- Hogy mondta, Miss Grey?
- Nem tudom - ismételte meg a nő ezúttal dacos határozottsággal, és közben olyan érzés kerítette hatalmába, mintha belül megfagyott volna.
- Köszönöm - bólintott a férfi továbbra sem véve le róla a szemét. - Nincs több kérdésem.

*

A tárgyalás a végéhez közeledett. Már mindenki elmondta, amit akart, az összes feltevésre érdemes és kevésbé érdemes kérdés fel lett téve, az állításokat és tagadásokat körüljárták minden létező irányból, és mégis pontosan ugyanott tartottak most is, ahol hosszú órákkal ezelőtt, a meghallgatás kezdetekor. Két homlokegyenest ellentmondó állítás - ahogy Piton nevezte - feszült egymásnak, és a mérlegre tett érvek és ellenérvek tucatjai mindhiába birkóztak.
Mindenki fáradt volt; a vádló, a vádlott, a védő és a tanúk is. Fáradtak voltak a bizottság tagjai, sőt, maga Dumbledore is. Fáradt volt a teremőr és fáradt volt terembe betévedt, szédülten bolyongó, zümmögő légy is. Csak egyvalaki nem volt fáradt: Lucius Malfoy. A szőke varázsló éles szemei kitartóan jártak körbe az egybegyűlteken, higgadt arckifejezésének jótékony leple alatt lázasan kergették egymást agyafúrt gondolatai, a szája körül megbúvó elégedetlen vonás pedig arról árulkodott, hogy ő bizony döntést akar itt ma hallani. Ítéletet, ha törik, ha szakad.
Végül aztán a bizottsági tagok mozgolódni kezdtek, és Dumbledore egy hosszú pergament simított ki maga elé. Röviden átfutotta a sorokat, majd tekintetét az előtte ülőkre emelte és így szólt:
- Az itt megjelenő Draco Malfoyt bizottságunk tagjai hat-öt arányban nem találták vétkesnek az ellene felhozott vádakban.
E szavak hallatán a terem szinte méhkasként zúdult fel. Mindenki egyszerre próbált beszélni, ám amint az igazgató tovább folytatta, mintegy varázsütésre elhalkultak.
- Mindazonáltal megrovásban részesítjük a Miss Greyjel szemben tanúsított tiszteletlen viselkedése miatt, és felszólítjuk, hogy a jövőben tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól.
Már vette a levegőt a következő mondathoz, amikor hirtelen valami különös, ezüstösen áttetsző matéria úszott be a képbe. Egy kísértet volt az. Egészen pontosan a Pufók Fráter kísértete. Arcán kissé kényszeredett, mentegetőző mosoly ült, miközben óvatos lassúsággal siklott közéjük, majd a teremben lévők döbbent tekintetétől kísérve megállapodott Dumbledore előtt.
- Atyám - köszöntötte az igazgató kissé csodálkozva, majd hozzátette: - Gondolom, nem ok nélkül tisztelt meg minket a társaságával éppen most.
- Úgy bizony, Dumbledore - bólogatott a kísértet, miközben két karját kényelembe helyezte domborodó pocakján. - Úgy érzem, el kell mondanom, amit tudok. A lelkiismeretem máskülönben egy perc nyugtot sem hagyna nekem többé...
- Ez hallatlan! - csattant fel hirtelen Lucius Malfoy dühtől vörös arccal. - Csak nem egy kísértet ostoba locsogását kell végighallgatnunk?!
Dumbledore azonban csak egy hűvös pillantásra méltatta, azután kristálykék tekintete visszatért az előtte lebegő szellemhez.
- Mondandója van az üggyel kapcsolatban, atyám? - kérdezte. - Látott valamit, ami talán fontos lehet?
- Ahogy mondja, kedves igazgató - bólogatott újfent a Fráter. - Higgye el, nem szívesen avatkozom bele, elvégre egy kísértet szava az mégiscsak kevesebb, mint egy húsvér varázslóé, de miután úgy láttam, nem jutottak dűlőre...
- Ha nem vette volna észre, éppen dűlőre jutottunk! - rivallt rá Lucius, és ezúttal fel is pattant a székről. Jobb keze tehetetlen dühében a talárjában megbúvó pálcájára kulcsolódott, és feltehetően csak azért nem rántotta elő, mert egy kísértet ellen cseppnyi hasznát sem vette volna. - Az ítélet már elhangzott, és ezen semmi sem változtathat! - sziszegte összepréselt ajkai közül.
- Ebben téved, Lucius - jegyezte meg csöndesen Dumbledore. - Ha újabb bizonyítékok kerülnek elő, a bizottság újra szavazhat. És ez esetben elképzelhető, hogy az ítélet megváltozik. Kérem, atyám - fordult vissza a Fárterhez, - mondja el, amit fontosnak tart.
- Rendben, professzor - felelte a kísértet, majd rövid torokköszörülés után emelt hangon így szólt: - Aznap délután, amikor Miss Greyt az a csúnya átok érte, épp arrafelé jártam barátom, Sir Nicholas társaságában. A szokásos koradélutáni körutunkat tartottuk, és amikor a mugliismeret teremhez értünk, ott találunk három diákot. Éppen akkor nyitottak átjárót a terem falán, amin azután át is léptek. Ez a szőke fiú volt az egyikük - intett Draco felé, - az ott pedig a másik kettő - pillantott Crakra és Monstróra. - Azt ugyan nem láttuk, amikor a tanárnőt megátkozták - folytatta, - mert egy ideig próbáltunk átjutni a falon, hogy megnézzük, mit művelnek a jómadarak odaát, és miután nem ment, eluntuk a várakozást és továbbálltunk. De véleményem szerint ennek nincs is jelentősége Hiszen ahhoz kétség sem férhet, hogy a gyerekek ott voltak a túloldalon.
Nehéz csönd ereszkedett a teremre. Mindenki dermedt mozdulatlansággal reagált az elhangzottakra, csak Lucius Malfoy feldúlt, ziháló légzése hallatszott. Azután a tekintetek lassanként Zeldára siklottak. Részvét, megbánás, elismerés, kétely tükröződött hol itt, hol ott. És ő torkig volt valamennyivel. Bebizonyosodott hát, hogy igazat mondott. Szégyen és gyalázat, hogy egy arra tévedő kísértet szava kellett ehhez, másképp örök életére ráragadt volna az álnok, bosszúálló mugli nőszemély bélyege. Egy hajszálon múlt... egy ostoba véletlennek köszönheti, hogy győzött az igazság...
Ez a gondolat több volt annál, mint amennyit el tudott viselni.
Felpattant ültéből és gondolkodás nélkül kiviharzott a teremből. Ködös elmével, vakon rótta a folyosókat, és csak annyit tudott, hogy egyedül akar maradni, még Remust sem bírná pillanatnyilag elviselni. Maga sem tudta, hogyan vitték a léptei a tanáriba, bár a lelke mélyén sejtette, hogy most talán ez az egyetlen hely, ahol valóban nem háborgathatják.
Becsukta maga mögött az ajtót és nekivetette a hátát. Az agyát még mindig fogva tartotta az a különös, bénító, szürke köd. Egy percig lehunyt szemmel állt, és csak hullámzó mellkasa árulta el felindultságát, majd felpillantott és lassú léptekkel az ablakhoz ment. Kibámult, de fel sem fogta, amit lát, mégis valahogy jólesett neki, hogy lefoglalhatja a szemeit. És végre megmozdult a köd. Szinte csikorogva jelentek meg eleinte a szeme előtt a képek, majd kaleidoszkópként, szétszórt összevisszaságban, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben, míg végül már olyan tempóban váltakoztak, hogy beleszédült és felkavarodott a gyomra.
"Miért akarja kitörni az ablakot? - kérdezte a háta mögött egy ismerős férfihang." - Asd illusztrációja- Istenem! - motyogta szinte hangtalanul. - Édes istenem!
Homlokát az ablaknak támasztotta, de hiába; a hűvös üveg sem tudta lehűteni izzó gondolatait. Ordítani szeretett volna, ehelyett apró kezét ökölbe szorítva rávágott a keret fájára egyszer, kétszer, sokszor.
- Miért akarja kitörni az ablakot? - kérdezte a háta mögött egy ismerős férfihang. Zelda úgy fordult meg, mint akit darázs csípett meg. Fogalma sem volt, hogy került ide Piton, semmiféle ajtónyitódást-csukódást nem hallott. Ám hirtelen fellobbant haragja villámgyorsan semmivé vált. Közönyösen nézett a férfira.
- Nem mindegy?
- Ha kitöri, be fog jönni a hideg. Maga pedig elvágja a kezét - felelte Piton szintúgy közönyösen.
Zelda arca megrándult.
- Na és? - kérdezett vissza növekvő indulattal. - Az ablakot és a meleget egy varázslónak igazán nem esik nehezére visszaállítani. Az én kezem meg mit számít? Hiszen én csak egy mugli vagyok! - Szavaiban csak úgy sistergett a keserű gúny.
Piton összehúzott szemöldökkel nézett rá.
- Ez kétségtelen tény - mondta. - Mégsem lenne tanácsos, hogy itt nekem elvérezzen.
- Oh, akkor megvárom, amíg távozik! - válaszolta a nő maró gúnnyal. - A világért sem okoznék magának kellemetlenséget!
- Mit bolondozik? - lépett hozzá közelebb a férfi, és hangjában egyszerre csendült rosszallás és fenyegetés. - Úgy viselkedik, mint egy csitri!
- Hagyjon békén - felelte Zelda, majd tüntetőleg hátat fordított.
- Nem is örül? - szólalt meg a férfi a háta mögül. - Hiszen győzött.
- Győztem? - perdült meg a nő olyan hirtelenséggel, hogy Piton kis híján hátrahőkölt. - Talán úgy nézek én ki, mint egy hadvezér, aki csatát vívott?
Piton arcára olyan elképedés ült ki, hogy Zelda más körülmények között remekül mulatott volna rajta, most azonban észre sem vette.
- Igazságot szolgáltattak magának, ez nem elég? - morogta, miközben gyanakvóan összehúzott szemekkel méregette a nőt.
- Képzelem, mekkora lelki traumát okozott ez magának! - húzta el a száját Zelda. - Pedig mindent elkövetett, hogy ne sikerüljön... Csak aztán jött az a kísértet...
- Ezt úgy mondja, mintha bosszantaná - nézett rá Piton egyre értetlenebb képet vágva.
- Maga szerint örülnöm kéne neki, hogy ezen múlt? - csattant fel a nő. - Egyetlen más tanár szavát sem kérdőjelezték volna meg hasonló esetben, nekem viszont el kellett viselnem ezt a megaláztatást, és ha nem téved arra ez a pap, vagy ki, lehet, hogy mostanra már állásom sincs!
- Tudja jól, hogy ez a tárgyalás nem erről szólt... - vágott közbe a férfi, de Zelda nem hagyta, hogy befejezze.
- Hát persze, hogy nem! Csak aztán egy kissé félresiklott! De remélem, legalább Dumbledore elégedett. Ez a nevetséges műsorszám talán már elég tanulságos lecke lesz a diákjai számára.
- Ne tegyen szemrehányást Dumbledore-nak! - mordult rá Piton fenyegetően. - Ő semmiképp nem hagyta volna, hogy megalázzák magát.
- De hiszen mást sem csinált, mint hagyta! - kiáltotta a nő. - Teljesen mindegy, végül mi lett az ítélet, csak az számít, ami közben elhangzott! Maga pedig igazán jól végezte a dolgát, mint a szegény kis vádlott lelkiismeretes védője! Mondja, hogy volt képes feltenni azokat az undorító kérdéseket, amikor nagyon is jól tudta, hogy mi történt valójában?
- Csak azt tettem, amit tennem kellett - vágta rá a férfi, és a szemei szikráztak a dühtől.
- Na ne nevettessen! - csattant fel Zelda keserű gúnnyal. - Hiszen kapva kapott az alkalmon, hogy végre nyíltan és büntetlenül megalázhat! Kétségbe vonta a szavaimat, felhánytorgatta a származásomat és az sem volt elég, hogy alkalmatlan tanárnak állított be; egyenesen úgy kezelt, mintha gyengeelméjű volnék! - Egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd odavetette: - Remélem, most elégedett!
- Nem vagyok az - felelte Piton zárkózottan.
- Nem? - nézett rá Zelda haragtól kipirult arccal. - Hát mit akar még? Mennyire kellene a sárba döngölnie ahhoz, hogy végre elégtételt érezzen abban a sötét lelkében?
Pitonnak a maradék vér is kiszaladt az arcából, hogy aztán egy másodperccel később újult erővel térjen vissza, szemei pedig szinte izzottak a dühtől. Hirtelen megragadta Zeldát a két karjánál fogva és megrázta
- Fejezd be! - förmedt rá.
- Inkább te fejezd be ezt a ráncigálást - szólalt meg a nő vészjóslóan hideg hangon. - Elég nevetséges, hogy mással sem vagy képes nyomatékot adni a szavaidnak!
Piton azonnal elengedte.
- Nem értelek - vetette oda a feldúltságtól kissé zihálva. - Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejedben.
- És miért kéne, hogy tudd? - kérdezett vissza a nő.
- Lehet, hogy akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, nem gondolod? - nézett rá a férfi komoran.
- Nem! - vágta rá Zelda. - Már így is mindent ellenem fordítottál, amit csak tudsz rólam. Nyilvánvaló, hogy minden erőddel azon vagy, hogy tönkre tedd az életemet, és nem úgy néz ki, hogy ettől bármi is el tudna téríteni... - Elhallgatott és egy hosszú másodpercig végtelen keserűséggel nézett a férfira, majd így szólt: - Elegem van belőled!
Értem - felelte Piton egészen halk, színtelen hangon. - Legyen, ahogy akarod... Ma estére békén hagylak - tette hozzá, de szavait meghazudtolva továbbra sem mozdult. Tekintete úgy fürkészte Zeldát, mintha ki akarná olvasni a gondolatait, és a nő érezte, hogy ha nem tűnik el pillanatokon belül, ordítani fog vele. Minden bizonnyal Piton is belátta, hogy ezúttal nem feszítheti tovább a húrt, mert egy idő után röviden biccentett, majd hátat fordított és lobogó talárral kivonult a tanáriból.

 

Folyt. köv.

Vissza
16. fejezet