Zelda Grey

(Severyn Snape)

XVI.

Csendes éj

Zelda hangulatára olyannyira rányomta bélyegét az utóbbi néhány nap, hogy biztos volt benne, ez lesz élete legrosszabb karácsonya. A reggel ennek ellenére kellemes meghittségben telt Remusszal, mert végre jutott egy kis idejük egymásra, ráadásul a férfi olyan ajándékkal lepte meg, ami jó időre feledtette vele borús gondolatait.
Nem is tudta, mit mondjon, amikor kedvese némi zavart kotorászás után átnyújtotta neki az apró dobozkát. Egy jegygyűrű volt benne. És bár bizonyára létezett ennél nagyobb és díszesebb darab is, Zelda el sem tudott volna képzelni szebbet. Percekig csak állt kezében a dobozzal és hitetlenkedve bámulta annak tartalmát. Végtelenül meg volt hatva. Azt hitte, Remusszal már megbeszélték ezt a kérdést, hiszen nem egyszer hangsúlyozta, hogy a gyűrű nem jelent számára semmit. Nem látta értelmét, hogy kedvese ilyesmire költsön. Az eljegyzésük e nélkül is érvényes volt. És most mégis, ahogy a kezében tartotta ezt az apró ékszert, úgy érezte, mintha valami beteljesedett volna.
A délelőtt is ugyanebben a könnyű, álmodozó hangulatban telt, az idő szeszélyes ütemben szökkent előre vagy éppen ejtőzött kényelmesen kiélvezve egy-egy pillanatot, és minden kicsit más volt. Meghitt, ünnepi.
Délig ki sem mozdultak a szobájukból; nem kívánták mások társaságát. Ráérősen beszélgettek, és Remus ügyelt rá, hogy az előző nap eseményei még véletlenül se kerüljenek szóba. De aztán jött az ebéd, a külvilág kelletlen tudomásul vétele, a valósággal való újbóli szembenézés. És késő délután Zelda maga vetette fel a témát.
- Ugye, be tudtál jönni a tárgyalásra? - fordult a férfihoz érdeklődve.
Remus arca némileg elkomorult, ám ahogy Zeldára nézett, elsimultak a vonásai.
- Igen, be - felelte. - Remélem, nem bánod.
- Dehogy - mosolyodott el Zelda. - Jó, hogy ott voltál... Legalább nem kell mindenről beszámolnom. Azt hiszem, nem is lennék képes rá...
Egy kicsit mindketten hallgattak, végül a férfi így szólt:
- Piton nem bánt éppen kesztyűs kézzel veled...
Zelda egy fanyar mosollyal reagált a megjegyzésre.
- Na igen... Ilyen az, amikor finom és visszafogott.
- Sajnálom, hogy ennyire rossz viszonyban vagytok - sóhajtotta Remus.
- Miért, szerinted lehet Pitonnal másmilyen viszonyban is lenni? - nézett rá Zelda egy ironikus mosollyal a szája szögletében.
- Nem is tudom... - mélázott el a férfi. - De téged igazságtalanul büntet, ebben biztos vagyok... méghozzá miattam.
Remus vonásai megkeményedtek, és ennek láttán Zelda szíve összeszorult. Hirtelen úgy érezte, nem számít, mit művel Piton, felőle aztán gyötörheti őt reggeltől napestig, de hogy emiatt is a kedvese eméssze magát, az végtelenül felháborította.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami.
- Remus - fordult felé, és az arca komor volt és fürkésző.
- Hm? - nézett rá a férfi.
- Amikor kimentem a tárgyalóból... utánam jöttél?
Remus csak egy pillanatra nézett félre, azután újra Zeldára emelte a tekintetét és bólintott. A nő egy ideig nem szólt semmit. Agyában végigfuttatta a Pitonnal lezajlott párbeszédüket annak fényében, hogy ezt kedvese is hallotta. Azután felpillantott.
- És miért nem fedted fel magad?
- Szándékomban állt... - válaszolta a férfi. - Vártam a kellő alkalmat, de aztán... valami visszatartott - tette hozzá, miközben gondterhelten a hajába túrt.
- Értem - mondta Zelda, de a további megjegyzéseit megtartotta magának.
- Sajnálom - szólalt meg a férfi. - Nem akartam utánad kémkedni. Eszembe sem jutott. Egyszerűen csak így jött ki... hülye voltam...
Zelda nem válaszolt. Megértette kedvese viselkedését, és meghatotta az az esetlen bűnbánat, ami a szemeiből, a testtartásából és kezének tétova rebbenéséből sugárzott. Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja, ami történt és valóban nem az volt a szándéka, hogy kihallgassa őket. Zelda élénken el tudta képzelni, hogyan viaskodott Remusban a tisztesség és a tapintat, miközben a vitájukat hallgatta, és hogyan vált számára egyre kínosabbá a lehetőség, hogy felfedje magát. Mégsem tudta azt mondani, hogy nem haragszik rá. Hangosan legalábbis nem. Ahhoz még túl friss volt számára ez a hír.
Remus megmoccant mellette, mintha eszébe jutott volna valami, aztán bal karját átvetve a karfán odafordult hozzá.
- De tudod, mit furcsállok? - kérdezte kissé összehúzott szemöldökkel. - Hogy Piton milyen higgadtan tűrte, amikor kiosztottad... Ez nem vall rá... Neki ugyan nem kell hozzá ürügy, hogy kötözködjön... És amiket te a fejéhez vágtál...
- Talán nincs hozzászokva, hogy az emberek a szemébe mondják, amit gondolnak - jegyezte meg a nő vállat vonva.
- Meglehet - felelte Remus, de egyebet nem fűzött hozzá. Szótlanul meredt a tűzbe, szemében élénken vibráltak a lángnyelvek.

*

Aznap éjjel telihold volt. Telihold, ami ezúttal két dolgot is jelentett: Egyrészt azt, hogy Remus ismét kénytelen felölteni gyűlöletes farkas-gúnyáját, másrészt pedig azt, hogy elérkezett a holdhajfürt szedésének ideje. Zelda tisztában volt vele, hogy nem halaszthatják legközelebbre, hiszen minden perc számít, és Dumbledore is azt szeretné, ha mihamarabb nekifognának az ellenszer elkészítésének. Ám előtte még várt rájuk egy megbeszélés.
Ahogy az igazgatói irodához vezető csigalépcsőről leléptek, Remus azonnal lerázta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt. Zelda rosszalló pillantást vetett rá, de kedvese ártatlan arckifejezésének láttán inkább nem szólt semmit. Hiszen alig néhány lépés választotta csak el őket Dumbledore irodájának ajtajától, és amit odaértek, már emelte is Remus a kezét, hogy bekopogjon. A bentről kiszűrődő beszédfoszlányok azonban megállították.
- ...a Nagyúr, hogy úgy mondjam, nem repesett az örömtől, amikor tudomást szerzett Malfoy Miss Grey elleni akciójáról... - hallották éppen Piton hangját. Remus Zeldára kapta a tekintetét, ám a nő kerülte a pillantását. - ...és az azt követő eseményekről is minden részletet megtudott - folytatta a bájitaltan tanár.
- Igen, erre számítani lehetett - hallatszott ezúttal Dumbledore nyugodt hangú, ám komor válasza.
- Viszont úgy tűnik, a Sötét Nagyúr parancsa épp elég lesz ahhoz, hogy Malfoy távol tartsa magát Miss Greytől - folytatta Piton. - Legalábbis az akció végéig.
- És azután? - kérdezte az igazgató egy kissé aggódva.
Piton nem felelt azonnal. Zelda a szeme sarkából látta, hogy a kedvese arca egyre jobban elkomorul.
- Ami azt illeti - fogott bele végül a bájitaltan tanár, - a tilalom csak az akció végéig tart. - Remus erre halkan felszisszent, és a vonásai szobormerevvé váltak. - Csak addig kell fékeznie magát - hallották Piton beszámolójának folytatását, - hogy még véletlenül se hihessük azt, hogy Miss Greyt mint szemtanút próbálják félreállítani.
- Na igen... még a végén felmerülne bennünk a gyanú, hogy Miss Grey valami igazán érdekeset látott akkor ott a mugliismeret teremben - vetette közbe Dumbledore.
Csönd lett. Olyan sokáig nem hallatszott ki semmi, hogy Remus bekopogott, majd amint felhangzott igazgató "Szabad!" válasza, kinyitotta az ajtót és előreengedte a nőt.
- Á! Miss Grey! - állt fel az asztaltól Dumbledore. - Remus!
Zelda motyogott valamit, amit akár köszönésnek is lehetett értelmezni, Remus azonban illőképp üdvözölte az igazgatót, Pitonnak viszont csak hűvösen biccentett, amit a bájitaltan tanár hasonlóképp viszonzott.
Miután helyet foglaltak Dumbledore-ral szemben - a két fiatalabb férfi Zelda két oldalán, - az igazgató mélyet sóhajtott és így szólt:
- Haragszik rám, Miss Grey. És minden bizonnyal Perselusra is.
Zelda szemében meglepődés villant, de az arca rezzenéstelen maradt, és nem válaszolt.
- Kis híja, hogy fel nem áldoztuk - folytatta Dumbledore. - És valószínűleg nem fog csökkenni a haragja akkor sem, ha elárulom, hogy szándékosan tettük ki magát mindannak, amin keresztülment.
A nő arcára most már nyíltan kiült az értetlenség és a döbbenet, de a szavak továbbra is cserbenhagyták.
- Bocsánatkéréssel és magyarázattal tartozunk önnek, Miss Grey - folytatta az igazgató. - De hadd kezdjem először a magyarázattal.
Várakozón tekintett Zeldára, ám szavak helyett ismét csak a szeméből volt kénytelen kiolvasni a választ, miszerint a nő hajlandó végighallgatni a mondandóját. Ekkor bólintott, feltehetően csak magának, majd belefogott:
- Miután ön látta az átjárót, és ezt a Malfoy fiú is nagyon jól tudta, a hír természetesen azon nyomban eljutott a halálfalókhoz. Ez pedig gyanakvásra és óvatosságra késztette őket. Voldemort nem érezte többé biztonságban az akciójuk sikerét, ami ránk nézve meglehetősen kellemetlen volt. Hiszen az könnyen belátható, hogy minél körültekintőbbek a halálfalók, nekünk annál nehezebb dolgunk van velük szemben.
Elhallgatott egy pillanatra és végignézett a hallgatóságán, majd engedve a Remusból és Zeldából áradó feszült várakozásnak így folytatta:
- Úgy véltük tehát, hogy a legjobb volna, ha valamilyen módon el tudnánk altatni a gyanakvásukat. És ehhez kellett ön, Miss Grey. Azzal, hogy látványosan szétcincáltuk az eset minden egyes részletét azt bizonyítottuk, hogy sejtelmünk sincs róla, micsoda darázsfészekbe nyúltunk. Azzal pedig, hogy az iskola vezetősége nem állt maga mellé, azt a látszatot keltettük, hogy nem adunk az ön szavára.
Zelda gyomra összerándult, és nyelt egyet, majd megtalálva a hangját megjegyezte:
- De a végén mégiscsak kiderült, hogy igazat mondtam, és valóban létezik az az átjáró. Tehát az egész erőfeszítés hiábavaló volt. Az a kísértet tönkretett mindent - tette hozzá egy kissé élesen.
- Szó sincs róla, Miss Grey - sietett a válasszal az igazgató. - A Pufók Fráter tanúvallomására épp azért volt szükség, hogy ne a mi belátásunk mentse fel magát.
- Hogyan? - nézett rá Zelda megrökönyödve. - Hát az is meg volt tervezve előre?
Dumbledore tiszta tekintettel nézett a szemébe, miközben bólintott.
- Magának maradnia kellett, Miss Grey. És tisztára mosott becsülettel állhat csak ismét a diákok elé. De mint mondtam, ezt a felmentést nem a mi jóindulatunkból kellett, hogy elnyerje, hanem egy látszólag puszta véletlen folytán.
Zelda úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Szédítő lassúsággal kavargott a fejében mindaz, amit az imént megtudott, és néhány másodpercig a semmibe meredve hallgatott, mielőtt ismét felpillantott volna.
- De most, hogy az iskola bizonyosságot szerzett az átjáró létezéséről, nem fognak még inkább aggódni a halálfalók? - kérdezte végül homlokráncolva.
- Most már nem - adta meg a választ Dumbledore. - Ugyanis azután, hogy maga távozott a tárgyalásról, alaposan kihallgattuk mindhárom fiút ezzel kapcsolatban, és ők persze makacsul hallgattak Mesterük legnagyobb megelégedésére - mondta kifürkészhetetlen hangsúllyal. - Ezt követően - folytatta egy másodpercnyi szünet után - aprólékosan és a lehető legnagyobb felhajtás közepette átkutattuk a mugliismeret termet az átjáró után - természetesen eredménytelenül. Végül pedig megállapítottuk, hogy a szoba feltehetően vándorol, és ezzel a mi tudományunk nagyjából ki is merült. Úgy vélem, hogy Voldemort számára ennél megnyugtatóbb hírekkel nem is szolgálhattunk volna.
- Értem - nyögte ki Zelda, miközben mereven bámulta az asztallapot. Sok volt ez neki így egyszerre. Egy szövevényes összeesküvés áldozata lett tehát, egy nevetséges marionettfigura, akit kényük-kedvük szerint mozgattak a láthatatlan felsőbb hatalmak. Ha eddig megalázva érezte magát a tárgyalás miatt, hát most százszor jobban megalázónak érezte a helyzetét. - És engem miért nem avattak be? - kérdezte, bár a válasz már szinte nem is számított neki.
- Ha így tettünk volna - felelte az igazgató, és ezúttal gondosan megválogatta minden egyes szavát, - fennállt volna a kockázata annak, hogy nem lesz elég hiteles az "előadás".
- Na igen - motyogta a nő. - Akkor már nem alakítottam volna elég meggyőzően a szerepemet.
- Miss Grey - nézett rá Dumbledore átható tekintettel a szemüvege fölött. - A maga őszinte reakciói többet értek a mi összes fáradozásunknál. Ez az egész ügy magán áll vagy bukik, és ahogy eddig helytállt, az alapján el kell, hogy mondjam, önnél nagyszerűbb segítőtársról nem is álmodhattunk volna.
Zelda a szeme sarkából érzékelte, hogy Piton megmoccant a balján, és az volt az érzése, hogy a férfi önkéntelen mozdulata valamiféle burkolt egyet nem értésről árulkodott.
- Gondolom, fölösleges megkérdeznem, hogy ehhez valóban szükség volt-e arra, hogy porig alázzanak - szólalt meg a nő kisvártatva.
- Végtelenül röstellem a dolgot - sóhajtotta gondterhelten az igazgató. - Meglehet, hogy túlzásba vittük kissé, de mindent meg kellett tennünk, hogy meggyőzzük őket arról, hogy a maga szavának nincs túl sok hitele itt, Roxfortban.
Egy darabig egyikük sem szólt, és a kis szobára sűrű hallgatás nehezedett. Egy idő után azonban Remus megtörte a csendet.
- Bevallom, amikor ideértünk, akaratlanul is meghallottunk néhány szót a beszélgetésükből.
Piton erre úgy kapta oldalra a fejét és úgy meredt a másik férfira, mintha az valami arcátlan sértést vágott volna az igazgató fejéhez, Dumbledore azonban csak bólintott egyet, mintha ez idáig is teljesen nyilvánvaló lett volna számára a dolog.
- És mintha Malfoyt említették volna... - folytatta Remus kissé óvatosan, majd elhallgatott bízva abban, hogy Dumbledore a válaszával kisegíti.
- Valóban - bólintott az igazgató. - Mert ez a kis színjáték arra is remekül megfelelt, hogy Miss Greyt egy időre biztonságban tudjuk Lucius részéről.
- Lucius részéről? - kapta fel a fejét Remus. - Mit jelentsen ez?
Dumbledore arcán némi meglepődés suhant át a férfi reakciójának láttán, Piton szeme azonban gúnyos kárörömmel villant meg, a száját pedig megvetően lebiggyesztette.
- Azt jelenti - felelte végül az igazgató, - hogy egyelőre nem kell újabb támadástól tartanunk.
- De hát mi köze van ennek Luciushoz? - firtatta Remus, miközben feszült figyelemmel pásztázta az idős varázslót, Zelda pedig érezte, hogy az arca egyre vörösebb lesz, és legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna.
- Miss Grey bizonyára említette a támadást - siklott az igazgató tekintete Zeldára, mire a nő odafordult Remushoz és kényszeredetten így szólt:
- Tudod, Londonban.
A férfi arcára kiült a döbbent felismerés, majd a zavar és egy árnyalatnyi harag, ám végül rendezte a vonásait.
- Hát persze - felelte kényszeredetten és kerülte mindhármuk tekintetét.
- Nos, mint mondtam, ezzel az újabb támadás veszélye is szerencsésen elhárult - vette vissza a szót az igazgató némi szünet után. - Voldemort ugyanis kereken eltiltotta Luciust a hasonló akcióktól, nehogy ezek után azt a látszatot keltsék, hogy el akarják hallgattatni Miss Greyt amiatt, amit látott. Meg akarnak ugyanis győzni minket arról, hogy a titokzatos átjárónak semmi köze hozzájuk, márpedig ezt csak így érhetik el, még ha Mr Malfoynak nincs is igazán ínyére a dolog.

*

Komor hangulatban indult Zelda az aznap esti virágszedésre. A lelkiismerete egy perc nyugtot sem hagyott neki, és alig várta, hogy végre alkalma nyíljon Remusszal mindent tisztázni. Hatalmas ostobaságnak tartotta, hogy korábban nem volt hozzá teljesen őszinte, és tudta, hogy a dolog épp ellenkezőleg sült el, mint ahogyan képzelte. Csak remélni tudta, hogy okulni fog az esetből és máskor megfontoltabb és nyíltabb lesz, a történteket jóvátenni azonban már nem tudta.
Remuson látszott, hogy legjobb belátása ellenére cselekszik, miközben kiitta a Pitontól kapott bájitalt és magára zárta az ajtót, hogy ezúttal ártalmatlan farkasként meghúzza magát szobájuk rejtekén. Szeretett volna velük tartani, de Dumbledore úgy vélte, fölösleges kockázat volna, és csak a küldetés sikerét veszélyeztetné, ha nyíltan mutatkozna. Sőt, még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy jelenlétével esetleg Zeldáék munkáját is nehezítené. Ebben persze a nő erősen kételkedett, de hiába; nem volt mit tenni. Így mialatt a kastélyban maradt maroknyi diák a roxforti professzorok társaságában költötte épp az ünnepi vacsoráját, két sötét árnyék észrevétlenül kiosont az épületből és útnak indult.
A téli erdő nagyságrendekkel elviselhetőbb lehetett volna az őszinél, ha nem az est leszállta után kényszerülnek bóklászni benne. Zeldán már akkor úrrá lett valamiféle baljós szorongás, amikor a kastélyból kilépve elindultak a koromfekete masszaként éktelenkedő rengeteg felé. Ahogy odanézett, enyhe borzongás futott rajta végig, ami még vastag öltözéke ellenére is felborzolta karján az apró pihéket, és szíve szerint máris visszafordult volna.
Piton meglepően hallgatag és mogorva kedvében volt, ám a nő ezt csöppet sem bánta, csak egy kissé furcsállotta. Megpróbált rájönni, mi járhat a férfi fejében, ami ilyen komorrá tette, de nem sok használható ötlete támadt, így aztán vállat vonva elhessegette a témát. Mégsem bírta elfojtani magában azt a kis kárörvendő elégtételt, amit a férfi szokottnál is borongósabb hangulata miatt érzett. Felidéződött benne kollégája fancsali képe, és ez majdhogynem jobbkedvre derítette, miközben szorosan a nyomában lépdelt.
Ám ahogy beértek a torz csontvázakként meredező kopasz fák közé, ez a halvány vidámság úgy hunyt ki benne, mint egy apró mécses lángja a szélviharban. Tekintetét a földre szegezte, úgy kerülgette botladozva a fagyos avarból meredező gyökereket és száraz ágakat. Most aztán nem bánta volna, ha mindent hó borít, hiszen akkor legalább a látvány enyhítette volna baljós hangulatát, ám a természet a jelek szerint nem óhajtott a kedvében járni.
Piton sem tette meg neki azt a szívességet, hogy az ösvényen haladt volna, holott Zelda semmi értelmét nem látta annak, hogy már rögtön az erdő szélén így megnehezítsék a dolgukat. De nem tette szóvá. Nem óhajtott alkalmat teremteni a férfinak a gúnyolódásra. Így aztán lenyelte az ajkára kívánkozó zsörtölődő miérteket, és ha vonakodva is, de rábízta magát kollégájára, mert a lelke mélyén tudta, hogy a férfi mellett még a köztük feszülő heves ellenszenv ellenére is viszonylagos biztonságban van.
Ám ez a gyönge pókfonálból szövődött biztonságtudat csakhamar foszladozni kezdett. Itt is, ott is lyukakat szakítottak belé a fák szúrós ágai, melyek jócskán megsűrűsödtek körülöttük. Hiába volt minden csöndes és kihalt, ahogy haladtak előre, egyre áthatolhatatlanabb lett a növényzet. Lépten-nyomon fatörzsekbe és bokrok szúrós ágaiba ütköztek, és az erdő csakhamar szinte teljesen összefüggő sövénykerítést vont köréjük. Zelda egy idő után felnézett és körbepillantott, és a látványtól meghűlt a vér az ereiben. Úgy érezte magát, mint egy rabságban vergődő madár, és szinte fulladozott a bezártságtól.
Nem sokat segített rajta az sem, hogy Piton éles fénnyel világította meg az utat maguk előtt, és pálcája útjából egy hathatós bűbájnak köszönhetően engedelmesen hajoltak el az ágak. Vakon és süketen menetelt a nyomában és megszűnt érezni, gondolkodni. Csak az járt a fejében, hogy mi a pokolért kellett ilyen járatlan utat választaniuk, és pánik-szülte dühét némán, összeszorított fogakkal, ám villámló tekintettel zúdította a professzorra.
- Vigyázzon - szólt hátra Piton oda sem pillantva, miközben a pálcájával még inkább hátrahajtott egy amúgy is elhajló tüskés ágat. Zelda el sem tudta képzelni, mire kell vigyáznia, de valahogy nem is érdekelte. Erőnek erejével ment tovább, és közben azon töprengett, vajon meddig bírja még cérnával. Ám amikor egy karmos ág a kézfeje bőrébe hasított, felszisszent.
- Mi történt? - kérdezte a férfi és ezúttal félig hátra is fordult.
- Semmi - motyogta Zelda, mire Piton visszafordult és továbbindult.
És ezután kezdődött az igazi rémálom. Zelda mereven előreszegezte a tekintetét, de a szeme sarkában felvillanó ágak egyszerre csontos, karmos kezekké változtak, úgy nyúltak utána. Piton hátán a köpeny redői furcsa szörnyek árnyait rajzolták ki, melyek mintha földöntúli hangon ordítottak volna az arcába. Magasan a feje fölött baglyok huhogtak, hangjuk pedig kínokkal teli emberi kiáltásnak tetszett a fülében. Érezte, ahogy a vér szinte megfagy az ereiben az egyre növekvő rettegéstől, és tudta, hogy maradék lelkiereje pillanatokon belül cserben fogja hagyni.
Járása egyre botladozóbbá vált, és riadtan kapkodta a fejét jobbra-balra, miközben kezét az arca elé tartva próbált kitérni a felé nyúló göcsörtös kezek útjából. Aztán egy csapat denevér érkezett valahonnan a magasból, és surrogva, visongva rontottak rá. Piton meg se rezzent, mintha nem is látta volna őket, Zelda viszont érezte a hajában apró karmaikat, tűhegyes fogaikat, és sikoltva borult a földre heves ostromuk elől.
- Jóságos ég! - halotta valahol a feje fölül Piton szemrehányó hangját, majd rögtön ezután a karján érezte kollégája kezét. A férfi erőnek erejével ráncigálta fel, habár ő kitartóan ellenállt, és továbbra is elszántan igyekezett védeni magát a bőregerek agresszív hadától. - Mi ütött magába? - förmedt rá a bájitaltan tanár, miközben talpra állította, és a repkedő lényekről továbbra sem véve tudomást maga után húzta. Zelda alig győzte követni a férfi sebes lépteit, de tény, hogy nem is nagyon próbálta. Kétségbeesetten tiltakozott a huzavona ellen, és nem értette, miért nem törődik a férfi a denevérekkel, miközben azok a kitartó hessegetés ellenére is már-már teljesen belepték őt.
Ám egyszer csak megtorpantak, és az iménti szörnyűségek eltűntek. Zelda zihálva emelte fel a fejét, majd kirázta az arcába tapadó tincseket, hogy körbenézzen. Legnagyobb megkönnyebbülésére egy tisztásra értek. Minden csöndes volt körülöttük, csak szapora lélegzetük törte meg az erdő baljós hallgatását. Piton vizsgálódva, összehúzott szemöldökkel nézte a nő arcát. Zeldának nehezére esett a szemébe nézni, mégsem fordította félre a fejét. Valami visszatartotta.
- Össze kell szednie magát - szólalt meg végül Piton. - Már nem sok van hátra.
Zelda tétován bólintott, mire a férfi is biccentett mintegy helyeslésképp, arcán azonban rosszalló aggodalom suhant át. Úgy tűnt, mondana még valamit, de aztán meggondolta magát. Hátat fordított, és ha valamivel lassabban is, mint eddig, de továbbindult.
Alig tettek meg azonban néhány lépést, amikor Zelda ismét megtorpant. Elborzadva bámult a lába elé, ahol is a szeme előtt két-háromujjnyi vastag, tövises indák nőttek ki a földből, amik azután sebes kígyókként tekeredtek a bokája köré. Felkiáltott, mire Piton villámgyorsan hátrafordult, Zelda azonban észre sem vette. Dermedten nézte, hogyan éri el a szúrós növény a combját, majd a derekát, és miként kezdi el húzni lefelé valami örvénylő mélységbe, azután kétségbeesetten felpillantott, és egy fuldokló erejével megragadta az egyik föléje nyúló vastagabb faágat. Az indák addigra már körbetekerték a nyakát, és egyre határozottabb erővel húzták lefelé. Tudta, hogy amint elengedi a faágat, a képlékennyé vált, kavargó föld azon nyomban magába szippantja, így aztán nem törődött azzal, hogy a tövisek itt is, ott is a bőrébe vájtak, csak arra koncentrált, hogy sikamlós ujjai közt megtartsa az életmentő faágat.
"Bízz bennem" - Asd rajza- Mit művel? - hallotta Zelda a férfi indulatos, de egyben döbbent hangját, és kínjainak ködén át is látta, amint az a legnagyobb lelki nyugalomban áll tőle alig fél méterre, miközben bosszús, ugyanakkor értetlen arccal mered rá.
- El fogok süllyedni! - sikoltotta kétségbeesetten. - Nem bírom tartani magam!
Tovább küszködött erejét megfeszítve, és Piton vizsgálódó arckifejezéséről tudomást sem vett. Pedig az látványosan megváltozott egyik pillanatról a másikra. A férfi arcán tükröződő értetlenséget döbbent felismerés váltotta fel, ő maga pedig rögtön a tettek mezejére lépett.
- Add a kezed! - hatolt be ismét Zelda tudatába Piton távoli hangja, de nem ért rá vele foglalkozni. A férfi azonban nem adta fel. - Zelda! Nem hallod? Add a kezed! - kiáltotta ismét, és hangjába ezúttal aggodalom vegyült, amit a nő már igazán nem hagyhatott figyelmen kívül.
- Nem megy! - sikoltotta. - Nem tudsz megtartani!
- Dehogynem! - válaszolta a férfi. - Gyerünk! Bízz bennem!
Zeldának még ebben a kritikus pillanatban is az eszébe ötlött, milyen bizarr is ez a kérés Piton részéről, arra azonban nem volt alkalma, hogy elmerengjen rajta. Zsibbadt ujjai közül centiről centire siklott ki a faág, amibe kapaszkodott, és érezte, hogy pillanatokon belül vége lesz mindennek. Ködös, zavaros tekintete megkereste Pitont, és amint rátalált, úgy szegeződött rá, mintha a férfi látványa megmenthetné őt a végzetes zuhanástól.
- Gyerünk! - kiáltotta ismét Piton, mire Zelda végül döntött, és elszántan belevetette magát a karjai közé. Érezte a testére feszülő indákat, a bőrébe vájó töviseket és az iszonyatos erőt, ami húzta egyre lejjebb, a férfi talpa alatt azonban szilárdnak bizonyult a talaj, és ahogy átfogta őt erős karjaival, Zeldában felsejlett, hogy talán mégis megmenekülhet. De aztán hirtelen megragadta Piton talárját és akadozva megszólalt:
- A tövisek... téged is le fognak rántani!
- Tövisek? - vonta össze a szemöldökét a férfi, majd pillantása Zelda kezére siklott. - Hát persze, az angustifolia - lehelte szinte hangtalanul, miközben szemügyre vette a tüskés bokor okozta vérző karcolást. - Hallucinogén... De hiába mondtam, hogy vigyázz, neked aztán beszélhet az ember!
Zelda egy másodpercre belefeledkezett a férfi tekintetébe, és halk hangja is elbódította kissé, de aztán egy újabb rántást érzett a testén, és az indák ismét megfeszültek fájó tagjain. Erősen megvonaglott, és még kétségbeesettebben kapaszkodott Pitonba, aki az egyik kezével időközben kutatni kezdett a köpenye zsebében.
- Ne engedj el! Kérlek! - rimánkodott a nő, amint megérezte, hogy a férfi szorítása gyengül.
- Dehogy engedlek - mormolta Piton, miközben egy fiolát húzott elő a zsebéből. A dugót a fogával húzta ki belőle, majd a kis üvegcsét Zelda orra elé tartotta. - Lélegezd be mélyen - utasította a nőt, és ő némán engedelmeskedett. Lehunyt szemmel szívta be az illatot, majd újra felnézett.
- Mi ez? Levendula? - kérdezte.
- Az is - érkezett a tömör válasz.
Zelda elmosolyodott. A testét gyötrő szorítás és a talpa alatt érzett örvénylő húzás fokozatosan gyengült, majd teljesen megszűnt, a tövisek okozta sebek pedig nyomtalanul eltűntek és nem sajogtak többé. Ijedtsége azonban csak lassanként hagyott alább. Mélyeket lélegzett és a fejét ösztönös mozdulattal hajtotta Piton mellkasára. Testük tetőtől talpig összeért, és a nő érezte, ahogy a férfi szélben meglebbenő köpenyének szegélye könnyedén simogatja a lábát. Jó volt így állni egyhelyben és megpihenni egy percre. Jó volt hallgatni a férfi lélegzetét, egyenletes szívverését. Mindezek mellett az erdő neszei végtelenül távolinak, majdhogynem valótlannak tűntek.
Ám ahogy a mérgező növény hatása elmúlt, úgy kezdtek sorjázni előtte az elmúlt óra eseményei. Szemébe keserű, tehetetlen könnyek gyűltek, és a felhalmozott feszültség szabad távozást követelt magának. Megmoccant és megpróbált elhúzódni, mert szégyellte gyengeségét és gyerekes viselkedését, Piton azonban nem hagyta kisiklani a karjai közül.
- Mondd csak, hogy lehet az, hogy Londonban, amikor valódi életveszélyben voltál, olyan bátran viselkedtél, most meg így megijedtél ettől az erdőtől? - kérdezte halkan.
Hangja lágy volt, szinte duruzsoló, Zelda pedig nem tudta eldönteni, hogy ebbe borzongott-e bele, vagy az időnként fel-feltámadó téli szélbe.
- Gyűlölöm ezt az átkozott erdőt - mormolta a férfi köpenyébe kelletlenül, de már korántsem érezte magát olyan szörnyen, mint eddig.
- De hiszen ez csak egy erdő! - válaszolta Piton, miközben az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. Egy darabig szótlanul nézte Zeldát, majd tétován kisimított egy tincset az arcából. A nő egy pillanatra lesütötte a szemét, azután újra felnézett, és a tekintetük összekapcsolódott. Piton szája szinte észrevétlenül, mégis feltartóztathatatlanul közeledett Zeldáéhoz, ő pedig gyenge volt ahhoz, hogy kitérjen előle. Minden másról megfeledkezve, megbabonázva bámulta a férfi íves száját, és kínzó vágy ébredt benne, hogy az ajkán érezze forró csókját. Tetőtől talpig beleborzongott a vágyakozásba, és érezte, hogy a férfi tekintete szinte égeti a bőrét.
Az utolsó pillanatban azonban felülkerekedett a józan esze. Zelda maga sem értette, honnan a pokolból került elő most az a jéghideg hang, ami azt súgta a fülébe, hogy őrültséget csinál, mégsem tudta nem meghallani. És tudta azt is, hogy igazat szól. Félrefordította a fejét, így a férfi puha csókja az arcát érte, ám még így is elsöprő erővel hatott rá annak perzselő érzékisége. Testén remegés futott át, kezei azonban keresni kezdték a kiutat a férfi ölelő karjai közül.
- Ne! - nyögte erőtlenül, és közben szörnyen érezte magát.
Piton megdermedt, majd kissé elhúzódott, hogy ránézhessen, de a szorítása nem enyhült. Az arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Zelda nehezen állta a pillantását, megrémítette, milyen hipnotikus erővel hat rá a férfi. Egy hosszú percen át néztek egymással farkasszemet, miközben megállt az idő, és megállt az élet is körülöttük, ám Zelda végül lesütötte a szemét, Piton karjai pedig, mintha csak önálló akaratuk lett volna, lefoszlottak a nő derekáról.

 

Folyt. köv.

Vissza
17. fejezet