Zelda Grey

(Severyn Snape)

XVII.

Vihar egy száraz kóró körül

Piton hátra sem nézve indult el a fák közé, Zelda pedig némán követte a tekintetével. Céltudatos léptekkel haladt, mintha nem is az erdő aljnövényzetének ezerujjú, ezerkarmú ágai közt járna, sokkal inkább a kastély jól ismert, tágas folyosóin. Aztán mintegy száz méterrel odébb, nem messze a tisztás szélétől megállt egy kisebb fenyőcsoport mellett. Körbejárta a fákat, tüzetesen megvizsgálta az alsóbb ágaikat, majd felpillantott a koronák közt előtűnő téli égboltra. A telihold éles fényt szórt a tájra, és ahogy a férfi arcát megvilágította, Zeldának megdobbant a szíve.
- Jöjjön ide! - fordult felé hirtelen Piton, a hangja pedig hideg volt és közömbös.
A nő némán engedelmeskedett neki, és amint megállt mellette, kollégája a fenyőfák felé bökött a fejével.
- Az egyik alatt biztosan lesz holdhajfürt - közölte rá sem nézve Zeldára. - Itt még lejut a holdfény a talajra, és mostanra már elég erős is ahhoz, hogy kibújjon a növény.
A nő kérdőn nézett rá, mire Piton végre felé fordult, és gúnyosan felvont szemöldökkel így szólt:
- Mire vár? Talán nem meri megnézni?
Zelda habozva térdelt le a fagytól kemény földre, majd egyik kezével felhajtotta a legközelebbi fenyő alsóbb, talajra simuló ágait, hogy belásson alájuk.
- Itt nincs semmi - mondta, miközben felpillantott. - Csak elsárgult fűszálak.
- Akkor nézze meg a többit is! - utasította Piton kissé türelmetlenül.
Zelda így is tett, de miután az utolsó fa tövét is ellenőrizte, elbizonytalanodott.
- Semmi - pillantott fel Pitonra, és arcára kiült a csalódottság. - Csak rothadó avar és néhány elszáradt növény.
- Az lesz az - mondta a férfi, majd a nő kérdő tekintetét látva hozzáfűzte: - Az "elszáradt" növény. Szedjen le egyet.
Zelda agyában megfordult, hogy Piton talán gonosz tréfát űz vele, az arcáról azonban semmiféle erre utaló jelet nem tudott leolvasni. Ellenben tartott tőle, hogy ha tovább késlekedik, az újabb gúnyos vagy bosszús megjegyzéseket fog eredményezni, ezért aztán úgy tett, ahogy a férfi utasította: ismét lehajolt és leszakított egy határozottan száraz kóróra emlékeztető valamit. Azután fölegyenesedett és kezében a növénnyel Piton felé fordult.
- Igen, ez az - bólintott a férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy ilyen szánalmas külsejű néhai virágot holdhajfürtnek neveznek.
Zelda döbbent tekintettel meredt a tenyerén fekvő növényre, ám döbbenete a kétszeresére nőtt, amikor a száraz virág hirtelen fehér fénnyel izzani kezdett. Ugyanaz a vakító, fehér fény volt ez, amit az égbolton szemlélődő hold árasztott magából, és ez a ragyogás lassanként olyannyira felerősödött, hogy nem csak maga a virág, de még Zelda keze is elveszett a sugarában egészen a könyökéig. Kénytelen volt elfordítani róla a szemét, de még így is sokáig csak vibráló karikákat látott.
Ekkor valahonnan a távolból paták dobogása hangzott fel. Zeldának azonnal a kentaurok jutottak eszébe. Rémülten kapta fel a fejét, és pillantása találkozott Pitonéval. A férfi megvetően húzta el a száját a nő arckifejezésének láttán, ám a megjegyzéseit megtartotta magának. A dobogás időközben egyre erősödött, az azt okozó lény pedig másodperceken belül megjelent előttük teljes életnagyságában: Egy unikornis.
Sörénye, szőrzete fehér volt, vakítóan fehér. Ugyanaz a ragyogás áradt belőle, mint a holdból és a Zelda tenyerén lévő apró növényből. Amint meglátta őket, vágtája lelassult, és határozott, ám méltóságteljes léptekkel közeledett a nő felé. Egy lépésnyire tőle azután megállt, és zavarba ejtően tiszta tekintetét Zeldára függesztette.
- Adjon neki valamit - szólalt meg egyszer csak Piton olyannyira közömbös hangon, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
- Tessék? - nézett rá Zelda egészen megdöbbenve. - De hát mit?
- Valamit, ami a magáé - vetette oda a férfi egy apró vállrándítás kíséretében. - Ami fontos magának.
- Miért? - csúszott ki a nő száján akaratlanul is a kérdés, mire Piton bosszúsan felsóhajtott és végre felé fordult.
- A holdhajfürt az unikornisoké, ha még nem jött volna rá. Ez a táplálékuk - magyarázta meglehetősen leereszkedő hanghordozásban. - Egyetlen növény annyi energiát hordoz magában, hogy akár egy évig is elélhet vele egy kifejlett példány, de mivel ritka kincs, ezért ára van. Adnia kell neki valamit cserébe.
- Miért nem mondta ezt korábban? - nézett rá Zelda dühösen.
- Kiment a fejemből - felelte Piton, de a szája csücskében megjelenő apró mosoly arról árulkodott, hogy a válasza bizony távol áll az igazságtól.
- Na persze - húzta el a száját Zelda, és a szeme dühösen megvillant, de a férfi arcán tükröződő közömbös, sőt majdhogynem unott kifejezés láttán rájött, hogy kár minden szóért.
Egy darabig némán ácsorgott, és azon igyekezett, hogy frissen támadt dühét lecsöndesítse kissé, hiszen gyanította, hogy egy lármás veszekedéssel most nem sokra menne. Egy idő után végre a konkrét problémára is tudott koncentrálni, és ahogy számba vette a nála, illetve rajta lévő dolgokat, önkéntelenül is végignézett magán.
- Mégis mit tud kezdeni egy unikornis azzal, ami nálam van? - pillantott fel a férfira, bár nem bízott benne, hogy kérdésére használható válasz is érkezik majd.
- Az nem a maga dolga - vakkantotta Piton ezúttal kissé türelmetlenül. - Az unikornis majd eldönti, hogy megfelel-e neki, amit felajánl.
Zelda ismét végignézett magán. De hiszen nem volt nála egyéb, csak a ruhái, amiket viselt. Nem készült fel rá, hogy a személyes tárgyait kell majd osztogatnia, épp ezért nem hozott magával semmit.
Piton... Hát persze, mi mást is várhatott volna tőle? Érezte, ahogy a harag újjáéled benne, de ahogy pillantása találkozott az unikornis tiszta tekintetével, indulata szinte azon nyomban lecsillapult.
Zelda összeszorult torokkal és nehéz szívvel húzta le ujjáról a finom ékszert - Asd illusztrációjaEl nem tudta képzelni, mit adhat neki. Tétova mozdulattal letette egy kőre a kezében lévő virágot, majd letekerte nyakáról a sálat, és habozva a varázslény felé nyújtotta. Kínos tanácstalanságában úgy vélte, elég nagy áldozat lesz az is, ha visszafelé fagyoskodnia kell. Az unikornis azonban megrázta a fejét, sörénye ezüstös zuhatagként kavargott körülötte, azután újra Zeldára nézett, és szemében ott ült a várakozás.
A nő ismét végignézett magán, és ahogy lefelé vándorolt a tekintete, csupasz kezén megcsillant valami: A jegygyűrűje. Úgy vetette fel a fejét, olyan hirtelen, mintha arcul csapták volna, és a pír, ami elöntötte, csak fokozta a hatást. Az unikornis hatalmas szemeiből áradó rendíthetetlen nyugalom ebben a pillanatban szinte már vérlázító közönynek tűnt számára, és kétségbeesése csak fokozódott, amikor a varázslény meghajtotta a fejét, mintha csak a kimondatlan kérdésére felelt volna.
Egy ideig nem mozdult, csak a fejében cikáztak a néma "nem"-ek. De lassacskán belátta, hogy nincs mit tennie. Összeszorult torokkal és nehéz szívvel húzta le ujjáról a finom ékszert, és közben úgy érezte, mintha a Remushoz fűződő kötelékeit tépné vele szét. Minden mozdulata egy örökkévalóságnak tűnt számára, míg végül lekerült a gyűrű átfázott ujjáról, és remegő kezében a varázslény felé vándorolt.
A csere megkötetett. Nem volt visszaút.
- Menjünk - szólalt meg Piton a háta mögül, miután hosszú másodpercekig bénultan nézett a fák között hangtalanul eltűnő unikornis után. Úgy szorította kezében a holdhajfürtöt, hogy félő volt, tönkreteszi még azelőtt, hogy fel tudnák használni.
A bájitaltan tanár hangja magához térítette, de ahhoz nem tűnt elegendőnek, hogy feledtesse vele a történteket. Az a gyűrű mindent jelentett számára, és szörnyű érzés volt látni, ahogy elvész. Legszívesebben kétségbeesve rohant volna az unikornis után, és térdre borulva könyörgött volna, hadd kapja vissza legféltettebb kincsét. De tudta, hogy nem teheti. És ezt talán Remus is meg fogja érteni...
Piton a visszafelé vezető úton csak egyszer szólalt meg:
- Sietnünk kell, különben elvész a holdhajfürtből az energia - mondta, miközben szúrós tekintettel a növényre pillantott, de a hangjából kicsendülő közömbösség azt az érzetet keltette, mintha valójában egy csöppet sem érdekelné, hogy elvész-e az az energia vagy sem.

*

Komor hallgatásba burkolózva értek be a kastélyba, és sietve indultak Piton alagsori laborjába. Hajnalodott már, a hold is tapintatosan félrevonult az égboltról, Zelda pedig halálosan kimerültnek érezte magát. Mégis rettenetesen izgult. Soha életében nem kotyvasztott még bájitalt, a mugli főzésben sem igazán jeleskedett, így aztán nem is csoda, ha úgy vélte, minden oka megvan az aggodalomra. Elszántan fogadkozott magában, hogy nem veszi fel Piton sértéseit, hogy nem hagyja felbosszantani magát, hogy a férfi utasításait a lehető legpontosabban igyekszik végrehajtani, és hogy minden erejével a feladatra koncentrál majd, de tudta, hogy nem lesz egyszerű. Az elhatározás azonban erős volt benne.
A labor a bájitaltan tanár irodájából nyílt, és ahogy az oda vezető nedves pincefolyosóra bekanyarodtak, Zeldának nagyot dobbant a szíve a megkönnyebbüléstől. A hajnali óra fáradtan pislogó fáklyáinak fényében ugyanis Remus állt. A nő úgy érezte, mintha mázsás súly szakadt volna le a szívéről. Tudta, hogy most már minden rendben lesz.
Piton azonban nem osztozott az örömében.
- Nocsak, Lupin... Nincs jobb dolgod? - morogta megvetően a fogai között, miközben villámló pillantást vetett a nyílt tekintetű férfira. - Bár nem vagyok meglepve, hogy itt látlak - folytatta lebiggyesztett szájjal. - Dumbledore bizonyára nem tudott már semmi értelmes feladatot kieszelni a számodra.
- Kár a gőzért, Perselus - felelte a férfi hűvösen. - Itt maradok akár tetszik, akár nem.
Piton nem válaszolt, csak elhúzta a száját. Némán fordított hátat mindkettőjüknek, majd belépett az irodájába, ahonnan egyenesen a laborba indult. Zeldának esze ágában sem volt utána menni. Fürkésző pillantást vetett Remusra, de a férfi tekintete mereven szegeződött arra a pontra, ahol a bájitaltan tanár eltűnt a szemük elől, arca pedig feszült volt.
Piton kisvártatva felbukkant, kezében egy igen réginek tűnő, ám rendkívül jó állapotban lévő könyvecskével. Megállt az ajtóban, vállát nemtörődöm módon a keretnek vetette és felvont szemöldökkel nézett Zeldára. Nem is volt rá szükség, hogy beszéljen, a nő nagyon jól tudta, mit akar. Hiszen a főzet elkészítése teljes mértékig rá hárul beleértve az előkészületeket is. Sem mágia, sem pedig varázstudó keze nem érintheti a hozzávalókat, de még a főzéshez szükséges eszközöket sem. Tisztában voltak ezzel mindhárman.
Sorsába beletörődve indult a laborba. Odabent jóval melegebb volt, mint az irodában. Az asztalok, polcok, szekrények zsúfolásig tömve voltak bájital hozzávalókkal, üstökkel, üvegcsékkel, lombikokkal és egyéb főző kellékekkel, valamint szakkönyvek egész tömegeivel, a helyiségben mégis makulátlan rend és tisztaság uralkodott.
- A felső polcon talál egy ezüstmozsarat - bökött Piton a fejével egy kisebb szekrény irányába. - Vegye elő és porítsa meg benne a holdhajfürtöt.
Zelda szó nélkül engedelmeskedett és magában hálát adott az égnek, amiért az első feladat nem tűnt valami bonyolultnak. Amikor kezében a mozsárral a hosszú munkaasztalhoz ment, a szeme sarkából látta, hogy Remus is belépett a szobába és az ajtó közelében megállt. Némán és komoran figyelte őket, Pitonnak pedig szemlátomást esze ágában sem volt hellyel kínálni.
A feszültség élénken vibrált a kis szobában, és Zelda idegességét csak még inkább fokozta. Amennyire örült Remusnak akkor, amikor a férfi felbukkant Piton irodájában, most legalább annyira kívánta, hogy bárcsak elmenne. Elég volt neki a feladatai mellett Piton rosszindulatát elviselni, a két férfi ellenségeskedése viszont már sok volt a jóból. Összepréselt ajkakkal fogott neki első feladatának, miközben a hátában érezte mindkettőjük tekintetét. Igyekezett tudomást sem venni róluk, és csak arra koncentrált, hogy a virágból még épségben maradt nagyobb darabokat is összezúzza, majd amint végzett, Piton orra alá dugta fáradozásainak eredményét.
- Jó lesz így, vagy törjem finomabbra? - kérdezte.
- Magának ez por? - szegezte neki a kérdést mélységes megvetéssel a férfi, mihelyt belepillantott a mozsárba. - Nem számítottam rá, hogy alapvető fogalomzavarai is vannak, Miss Grey.
Zelda arca lángba borult, és közben úgy meredt kollégájára, mintha nem volna biztos benne, hogy a férfi iménti megjegyzését jól értette-e. Remus azonban nem hagyta a dolgot szó nélkül.
- Jobb lenne, ha gúnyolódás helyett inkább pontos utasításokat adnál, Perselus. Azzal mindhárman előrébb volnánk.
Zelda kedvese szavaitól mintegy varázsütésre magához tért.
- Remus... - szólt közbe félig kérlelő, félig figyelmeztető hangon, de a férfi nem figyelt rá.
Piton lassú mozdulattal fordult hátra.
- Én nem hallottam, hogy bárki is kérdezett volna, Lupin - vetette oda. - De ha te úgy gondolod, hogy jobban csinálnád, hát csak tessék - tette hozzá, miközben hátrált egy lépést, és kezével maga elé invitálta Remust. A férfi azonban nem mozdult.
- Csak annyit mondtam, hogy pontos utasításokkal előbbre jutnánk, mint felesleges gúnyolódással - felelte még mindig látszólag nyugodtan. - A te érdeked is az, hogy mielőbb végezzünk, és lehetőleg hiba nélkül elkészüljön a főzet.
- Te csak ne foglalkozz az én érdekeimmel! - csattant fel Piton. - Inkább keress magadnak valami hasznosabb elfoglaltságot, és ne itt rontsd a levegőt!
- Mondtam, hogy maradok - felelte Remus határozottan. - Zeldának szüksége van rám, és nem fogom hagyni, hogy sértegesd vagy megalázd.
- Jó ég, micsoda lovagiasság! - jegyezte meg Piton egy megvető vigyorral. - Lupin, ki sem néztem belőled, hogy ilyen romantikus lélek vagy! Komolyan mindjárt elsírom magam...
Remus nem szólt semmit, csak összefonta a két karját a mellkasán.
- Kár, hogy a rajongásod meglehetősen egyoldalú - tette hozzá a bájitaltan tanár kisvártatva, miközben szórakozottan pörgette ujjai között a könyvecske lapjait. - A menyasszonyod ugyanis épp az imént passzolta el a jegygyűrűjét az erdőben - fűzte hozzá metsző tekintetét ezúttal a másik férfira szegezve. - Nyilván alig várta már, hogy megszabaduljon tőle.
Zelda úgy érezte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Remus megütközve, azután pillantása kedvese kezére siklott. Arcára döbbenet ült ki, ahogy rájött, hogy a bájitaltan tanár igazat beszélt, és kérdő tekintetét lassanként Zelda arcára emelte. A nő szemében riadalom és sajnálkozás tükröződött, ahogy visszanézett rá.
- Az unikornisnak adtad? - kérdezte a férfi halkan, mire Zelda bólintott.
- De hát nem volt elég egy hajtincsed? - nézett rá Remus értetlenül.
- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza Zelda növekvő zavarral. - Szó sem volt semmiféle hajtincsről...
Remus nem válaszolt, csak némán fürkészte kedvese arcát, azután nagyon lassan Piton felé fordult.
- Szóval nem mondtad el neki - szólalt meg végül, és Zelda beleborzongott hangjának fagyosságába. Piton nem felelt és vonásai szobormerevvé váltak, ahogy viszonozta a másik férfi pillantását. Remus egy ideig rendkívül komoran méregette, majd visszafordult Zeldához. - A holdhajfürtért cserébe hajat szokás adni az unikornisoknak. Rengeteg energia van benne, így aztán tökéletesen megfelel nekik.
- Erről fogalmam sem volt... - lehelte a nő kétségbeesve.
- Miért nem mondtad el neki, Perselus? - fordult Remus a bájitaltan tanárhoz Zeldát tökéletesen mellőzve, és hangjában csak úgy vibrált a feszültség.
- Minek mondtam volna el? Egy mugli haja úgysem lett volna jó - válaszolta a bájitaltan tanár gúnyosan.
Egy pillanatra közéjük furakodott a csend, és dermesztő lehelete még a levegőt is megfagyasztotta körülöttük.
- De igen, jó lett volna - szólalt meg végül Remus halkan, de magabiztosan.
Pitonon látszott, hogy erre a válaszra nem számított. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnie Remus arcára, hogy biztos legyen benne, a férfi nem blöffölt.
- Meglepően tájékozott vagy a varázsnövények terén, Lupin - bökte ki végül megvetően. - Ki gondolta volna, hogy én is tanulok ma valami újat... Ráadásul éppen tőled... - Hangsúlya nem is lehetett volna sértőbb, de Remus eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. - Ám azt erősen kétlem, hogy a kisasszony élt volna ezzel a lehetőséggel. A hajtincsei milliószor többet érnek neki a te gyűrűdnél... Alig várta, hogy megszabaduljon tőle. Látnod kellett volna...
- Azt hiszed, bedőlök a mesédnek? - vágott közbe Remus élesen.
- Pedig ha tudnád, még mit csinált... - folytatta Piton kihívóan, tudomást sem véve a férfi megjegyzéséről. - Mondd csak, mindig ilyen gyöngyvirág illatú a bőre, vagy talán a karácsonyi ajándékodat volt szerencsém szagolgatni a nyakán?
- Te szemét! - hördült fel Remus, miközben egy villámgyors mozdulattal előkapta a pálcáját és a bájitaltan tanárra szegezte.
Zelda szíve egy percre kihagyott, azután őrült tempóval kezdett el száguldani. Nem akarta elhinni, hogy Piton ilyesmire vetemedett, hiába tudta, hogy részéről semmi jóra nem számíthat. Kedvesét pedig még sosem látta ilyen feldúltnak. A rémület és az aggodalom elsöprő erővel támadt fel benne, de a két férfi iránt érzett harag minden mást elnyomott. A viselkedésüktől szinte felkavarodott a gyomra, és ha nem érezte volna azt a bénító gyengeséget, minden bizonnyal az arcukba csapta volna az ajtót, és hagyta volna, hogy kedvükre öljék egymást, de nélküle.
A két férfi azonban tudomást sem vett róla. Remus ádáz pillantással meredt Pitonra, a bájitaltan tanár pedig mélységes megvetéssel nézett vissza rá, és a szája szögletében fölényes, lekicsinylő mosoly bujkált.
- Nocsak, mik a terveid, Lupin? - kérdezte, és a hangjából kicsendülő gúny vérlázító volt. - Megátkozod a jó öreg Perselust? Aki ráadásul fegyvertelen? Mi lesz akkor a főzettel? - Egy darabig elnézte a másik férfi dühtől izzó tekintetét, majd így folytatta: - Jobban tennéd, ha gondolkoznál, mielőtt valami ostobaságot teszel. Nehogy később megbánd...
Remus szaporán vette a levegőt, és remegő kezében a pálca továbbra is a bájitaltan tanárra szegeződött.
- Nagyon jól tudom, hogy mit forgatsz a fejedben - vetette oda Pitonnak. - Azt hiszed, nem látok át rajtad?
- És mégis mit látsz? - kérdezett vissza Piton somolyogva.
- Hogy úgy loholsz a menyasszonyom nyomában, akár egy pincsikutya - bökte ki a férfi. Piton arcáról lefoszlott a vigyor, de továbbra is rezzenéstelenül nézett ellenfele szemébe. - Gondolom, kapóra jön neked, hogy ezzel Zeldát is és engem is gyötörhetsz, de nem ezért teszed. Te őt akarod.
Piton arca zárkózottá vált; vonásai mintha kemény véső hegye nyomán születtek volna újjá.
- Azt hittem, ennél jobb emberismerő vagy, Lupin - szólalt meg egy hosszú szünet után vontatottan. - De most szánalmasan melléfogtál. Engem ugyanis nem érdekel senki és semmi. Legfőképp nem te vagy a nőcskéd. Ajánlom, hogy ezt vésd jól az eszedbe! - sziszegte immár dühösen. - Most pedig tűnj el innen!
- Azt már nem! - kiáltotta Remus, de Zelda ekkor végre magához tért és előrelépett.
- Remus - nézett rá a férfira. - Kérlek, menj el. Nekem most dolgoznom kell, de ez így nem megy. Ugye, megérted?
Remus komoran nézett rá kezében az előreszegezett pálcával.
- Nem hagylak vele kettesben! - szólalt meg végül eltökélten. - Kezdek rájönni, hogy nem csak a szája jár, de valóban teljesen kiszámíthatatlan.
- Jó ég, Remus, hát nem látod? - nézett rá a nő kétségbeesve. - Hiszen pontosan ez volt a célja! Te pedig ilyen könnyen belesétálsz a csapdába? - Nem érdekelte, hogy ott van Piton és minden szavát hallja. Csak az számított, hogy Remus végre felébredjen. - Ostobaság lenne itt maradnod - folytatta. - Nem vagyok semmiféle veszélyben, de így, ilyen hangulatban nem lehet koncentrálni - Egy pillanatra elhallgatott, majd az iméntieknél halkabban hozzátette: - Remus, kérlek...
A férfi habozni látszott, Zelda azonban nem sürgette. És nem is volt rá szükség, hiszen Remus kisvártatva mély levegőt vett és a nő szemébe nézve így szót:
- Biztos, hogy ezt akarod? Nem lenne jobb, ha itt maradnék?
- Azt hiszem, nem - felelte Zelda csöndesen. - Te is tudod, hogy két percen belül újra leállnánk veszekedni egymással. - Egy darabig elgondolkodva nézte a férfi arcát, majd hozzáfűzte: - Engem nem kell féltened. Nem lesz semmi baj. Sietni fogok.
Remus vonakodva bólintott és leeresztette a kezében lévő pálcát.
- Rendben, elmegyek - mondta kelletlenül, majd Pitonhoz fordult és hozzátette: - De ha egy ujjal is hozzá mersz érni Zeldához, nem állok jót magamért!
Piton csak gúnyosan somolygott e szavak hallatán, majd tüntetőleg elfordult és ismét lapozgatni kezdte a kezében lévő könyvecskét. Remus egy darabig úgy méregette, mintha még mondani akarna valamit, majd Zeldához fordult, egy csókot lehelt az ajkára és távozott.

 

Folyt. köv.

Vissza
18. fejezet