Zelda Grey

(Severyn Snape)

XVIII.

Kommunikációs gyakorlatok kezdőknek és haladóknak

- Hogy merészelted? - perdült meg Zelda abban a pillanatban, ahogy bezárult az ajtó Remus mögött. Haragtól izzó tekintettel meredt Pitonra, és úgy érezte, dühében bármire képes lenne.
- Mit merészeltem hogy? - nézett rá a férfi ártatlanul felvont szemöldökkel.
- Célzást tenni Remusnak arra... - folytatta volna a nő, de elakadt a szava, és csak gyűlölködve meredt kollégájára.
- Mire? - kérdezett vissza Piton, és arcán démoni mosoly terült szét. - Arra, hogy az első adandó alkalommal a karjaimba veted magad?
- Te is tudod, hogy nem voltam magamnál! - vágta rá Zelda elvörösödve.
- Roppant hízelgő, hogy szinte az eszedet veszted a közelségemtől - jegyezte meg a férfi.
Zelda levegő után kapkodott ekkora arrogancia hallatán. Egy hosszú másodpercig hitetlenkedve meredt Pitonra, de aztán összeszedte magát.
- Ne álltasd magad - válaszolta hűvösen, de kihívóan. - Lehet, hogy neked még nem tűnt fel, de gyűlöllek.
Piton egy percig csak nézett rá szótlanul. Arca kifürkészhetetlen volt, vonásai rezzenéstelenek. Azután lassan közelebb lépett.
- Csak hiszed, hogy gyűlölsz - mondta halkan, miközben mélyen a nő szemébe nézett. Azután kinyújtotta hosszú mutatóujját és felemelte Zelda állát. - Ha akarnám, egészen mást éreznél irántam - folytatta egészen közel hajolva. - Nem kerülne sok erőfeszítésembe. Csak rajtam múlik, mi lesz veled, kis mugli nő...
Zelda szólni akart, de nem tudott. Azok az átkozott fekete szemek, az a duruzsoló hang és az a perzselő érintés olyan bénítóan hatott rá, akárcsak a reflektorfény egy országútra kiszaladó nyúlra. Magában sűrű átkokat szórt a professzorra, de mindebből semmi nem volt képes a felszínre törni. Torkában gombóc nőtt, és szeretett volna elmenekülni, de még arra sem volt ereje, hogy a szemét lesüsse. Gyűlölte magát ezért.
Piton arca fölényes diadalt tükrözött, ahogy fürkészte őt. Egy idő után megvetően felszusszant, és ajkán gúnyos mosoly jelent meg, miközben elengedte.
- Látom, végre kezded belátni, hogy igazam van - jegyezte meg. A hangja kissé reszelősebb volt, mint általában, és Zelda beleborzongott, de ahogy hátralépett, érezte, hogy végre megtört a varázs. Eltökélten nézett a férfi szemébe, és mély levegőt véve így szólt:
- Remélem, jól viseled a csalódásokat. Csak mert - hogy a saját szavaiddal éljek - ezúttal szánalmasan melléfogtál.
Piton szeme megvillant.
- Azt majd meglátjuk - felelte, bár összepréselt ajkai közül a hangok csak nehézkesen tudtak utat törni maguknak.
- Nem fogsz tudni megfélemlíteni - nézett rá a nő felszegett állal.
- Nem is állt szándékomban - nyerte vissza Piton korábbi könnyed, magabiztos hangsúlyát. - Hiszen semmi szükség rá - tette hozzá.
- Átkozottul biztos vagy magadban, igaz? - csattant fel Zelda, és arcát elöntötte a pír. Nem tudott mit kezdeni azzal a tehetetlen dühvel, amit a bájitaltan tanár fellengzőssége váltott ki belőle. És nem tudta kivédeni, visszaverni sem ezt a fellengzősséget, bárhogy is próbálta. - Na persze egy mugli nővel könnyen szórakozol... De ha egy varázslóval kerülsz szembe, mindjárt csupa alázat leszel! Nem szeretünk kockáztatni, igaz, professzor úr?!
- Fogd be a szád! - rivallt rá a férfi, és Zelda édes elégtételt érzett magában elboruló arcának láttán. Talán félnie kellett volna, de e percben csak az járt a fejében, hogy végre törlesztett egy kicsit. Kárörvendő mosolyát nem tudta elnyomni, bár nem is nagyon próbálta. - Jó lesz, ha nem feszíted tovább a húrt, mert egyszer még nagyon megjárod - sziszegte Piton erősen uralkodva magán.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét a nő. Nem tudta volna megmondani, miért, de úgy érezte, nincs mitől tartania; a bájitaltan tanár nem fogja megütni. Pitonnak - mi tagadás, - volt önuralma. És Zelda ösztönei azt súgták, hogy egy bizonyos határt sohasem lépne át. Sejtette, hogy veszélyes játékot űz. De játék volt ez minden veszélye ellenére is. Pillanatnyi fölénye tette azzá.
- Ne akard megtudni - vetett rá a férfi egy sötét pillantást, de úgy tűnt sikerült felülkerekednie indulatán. Zelda maga is meglepődött, hogy egy kis csalódottságot érzett emiatt. Szeretett volna még odaszúrni egy-kétszer Pitonnak, de a férfi látványos visszavonulója ezt lehetetlenné tette.
Attól tartok, így is lesz még rá alkalom bőven - húzta el a száját fanyarul. - Több is, mint kéne - fűzte tovább a gondolatot, miközben ostoba, vakmerő, játékos énjét messzire űzte, tudatának legsötétebb, pókhálós sarkába. Szobafogság. Határozatlan időre.

*

És másnap este ott volt megint. A sötét alagsor nedves leheletű, napfénytől megfosztott, örök kárhozatra ítélt termeinek egyikében. Egy teremben, melynek közepén tűzhely izzott. A benne lakozó élénk lángnyelvek lelkesen kóstolgatták a hatalmas üst oldalát. Körbefonták, simogatták, belekaptak, és ha olykor merészen felszöktek egészen a pereméig, fürgén visszahúzódtak, mintha csak egy láthatatlan kéz hessegette volna őket.
Az üst fölött vékony füstszalag kígyózott lustán, fürkészőn. Egy darabig lebegett, majd gondolt egyet és jobbra fordult. Aztán egy hátraszaltóval új irányt vett, tétovázott egy kissé, majd bekukkantott az egyik könyvszekrény mögé. Ott elidőzött néhány percig, majd ismét előbukkant. Mindentudó pillantása végigfutott a sötét sarok homályában meghúzódó komor férfi és a fakanalat tartó bizonytalan nő alakján, majd sietve csatlakozott társaihoz, akik egymásba gabalyodva próbáltak áttörni a plafon szilárd kövén, ám csakhamar belátták igyekezetük hiábavalóságát és elenyésztek az emberi szem számára láthatatlan résekben, pórusokban.Zelda és Perselus - Asd illusztrációja
Zelda megpróbált tudomást sem venni Pitonról. Összeszorított szájjal kevergette az üstben fortyogó szúrós szagú masszát, és közben megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ez alkalommal a férfi sem próbált vitát provokálni köztük. Csak el ne kiabáljam - futott át az agyán, miközben érzékei hátrafelé füleltek a bájitaltan tanár felé, aki hangtalanul sétált fel-alá a helyiségben. Alakja jórészt homályba burkolózott, mialatt a nő ténykedését figyelte, és csak nagy néha lépett közelebb, hogy szenvtelen hangon adott kétszavas utasításai nyomán újabb összetevők kerüljenek a főzetbe.
Zelda figyelmét igencsak lekötötte a fortyogó üst. Minden erejével arra koncentrált, hogy semmit ne rontson el, így aztán figyelme egyre inkább lankadt a bájitaltan tanár irányába, és kezdeti feszültsége is lassacskán alábbhagyott. Még mindig a hátában érezte Piton tekintetét, és a férfi időről időre közelebb lépett, hogy leellenőrizze, mindent jól csinál-e, de már hosszú idő óta nem szólt egy szót sem, és Zelda inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nincs mibe belekötnie.
A meghitt hallgatásnak azonban egyszer csak vége szakadt.
- Most jöhet a fahéj - szólalt meg hirtelen Piton közvetlenül a háta mögött. Zelda összerezzent a férfi hangjára, majd futólag rápillantott, amit Piton egy kérdő szemöldökfelvonással viszonzott. - Talán valami nem világos? - kérdezte.
A nő szempillája megrebbent a provokatív kérdés hallatán, de aztán mély levegőt vett és így szólt:
- Mennyi fahéjat tegyek bele?
- Húsz grammot - válaszolta a férfi.
Zelda elfordult, majd magához vette a fahéjat és az asztalon álló ezüst mérlegen kimérte a szükséges mennyiséget. Amikor visszafordult az üsthöz, a szeme sarkából látta, hogy Piton egy tapodtat sem mozdult korábbi helyéről, és továbbra is árgus szemekkel követi minden mozdulatát. Nem tudta mire vélni ezt a nézést. Várta, hogy Piton hozzáfűz még valamit az előbbiekhez, de arra is fel volt készülve, hogy egy újabb szívderítő megjegyzés hangzik majd el a szájából. Kollégájának makacs hallgatása azonban egyre csak húzódott. Zelda érezte, hogy a türelme fogytán, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. A főzet fölé hajolt és beleszórta az újabb hozzávalót, majd kezébe vette a méretes fakanalat, és heves mozdulatokkal kevergetni kezdte.
- Nem is olyan rossz - szólalt meg a férfi váratlanul. Zelda gyanakodva pillantott rá, mire hozzáfűzte: - Gondolom, a muglik közt tanult meg főzni.
A nő a hirtelen megkönnyebbüléstől majdhogynem elmosolyodott.
- Nem tudok főzni - mondta lebiggyesztett szájjal. - De gyerekkoromban folyton a szakácsnőt boldogítottam... Úgy látszik, minden igyekezetem ellenére mégiscsak rám ragadt valami a tudományából - tette hozzá egy félmosollyal, miközben találkozott a pillantása Piton érdeklődő tekintetével. Azután elhallgatott, elméje azonban újra és újra visszapörgette az iménti néhány mondatot, és végül maga sem tudta, miért, de folytatta: - Tudja, az anyám ragaszkodott hozzá, hogy mugli szakácsunk legyen. A mágiával készített ételeket nem volt képes megszokni.
Az ajkába harapott, amikor rájött, hogy túl sokat fecseg, és feszülten várta, melyik mondatába kapaszkodik bele a férfi, hogy egy kis gúnyolódással színesítse meg az egyhangúan múló időt. Ám legnagyobb meglepetésére a szurkálódó megjegyzés ezúttal elmaradt.
- Mióta is él varázslók között? - kérdezte Piton, és a hangjában őszinte érdeklődés csendült.
- Hétéves korom óta - felelte Zelda.
- És hogy kerültek át... közénk? - firtatta tovább a bájitaltan tanár.
- Anyám hozzáment egy varázslóhoz - válaszolta a nő nem éppen készségesen.
- Egy mugli és egy varázsló? - vonta fel a szemöldökét Piton, és Zelda gyomra összeszorult, ahogy felkészült az immáron biztosra vett gúnyolódásra. Amikor azonban ránézett, a férfi arca komoly volt és vizsgálódó. Egy percig némán, átható tekintettel nézett a nőre, majd így szólt: - Hogy kerültek össze?
- Az anyám egy galériában dolgozott - vonta meg a vállát Zelda. - A nevelőapám pedig mugli festményeket keresett. Hát így. - Egy darabig hallgatott, elgondolkodva kavargatta az egyre hígabbá váló főzetet, majd akaratlanul is folytatta: - Az anyám számára a varázslóvilág maga volt a Kánaán. Amint összeházasodtak, minden kapcsolatot megszakított a mi világunkkal, és igyekezett maradéktalanul kiélvezni a mágia nyújtotta előnyöket.
- De maga nem élvezte, igaz? - vetette közbe a férfi.
- Nem - bökte ki Zelda. - Elveszítettem a barátaimat, bekerültem egy bentlakásos kvibli-iskolába... Mit lehetett volna ezen élvezni?
Amikor felnézett Pitonra, a tekintete szinte szemrehányó volt, mintha őt is - pusztán varázsló volta miatt - felelősnek tartaná a történtekért. De aztán, ahogy találkozott a pillantásuk, rájött, hogy kissé elragadtatta magát.
- Kvibli-iskolába küldték? - visszhangozta a férfi, és Zelda esküdni mert volna, hogy a hangjában felháborodás és megrökönyödés csendült. - Nem engedték, hogy muglik közé járjon?
- Az anyám még azt sem engedte, hogy kiejtsem a számon azt a szót, hogy mugli - vonta meg a vállát a nő, és nemtörődöm hangsúlya azt sugallta, hogy a téma nagyon is elevenébe vág. - Igyekezett elfeledkezni arról is, hogy léteznek a földön varázstalan emberek. Az az apróság pedig a legkevésbé sem zavarta, hogy ő maga is közéjük tartozott.
Egy ideig hallgattak, majd Piton váratlanul megjegyezte:
- A szakácsnő mégis mugli volt.
- Tessék? - nézett rá Zelda értetlenül, majd amint felfogta, miről beszél a férfi, keserűen elmosolyodott. - Na igen, ez volt anyám egyetlen gyengéje... De persze ügyelt rá, nehogy kitudódjon.
- Már nem él? - érkezett a férfi újabb kérdése.
- Az anyám? - nézett rá Zelda. - De igen... - folytatta maga elég meredve. - Walesben lakik a férjével. De már évek óta nem láttam őket.
- Ha él, akkor miért beszél róla múlt időben? - szegezte neki a kérdést Piton vizsgálódó arccal.
Zelda meglepetten kapta fel a fejét.
- Nem tudom... - felelte tétován. - De nem hiszem, hogy ennek bármiféle jelentősége van - tette hozzá.
- Ki tudja... talán valóban nincs - mormolta a férfi. - Elvégre ezt magának kell tudnia, nem nekem.
- Mit akar ezzel mondani? - nézett rá a nő növekvő indulattal.
- Az égvilágon semmit - válaszolta Piton, miközben a szeme sarkából egy leírhatatlan pillantást vetett rá.
- Na persze, maga csak célozgat - húzta el a száját a nő gúnyosan, majd hirtelen felvetette a fejét és így szólt: - Kívánja még folytatni a kihallgatást, professzor úr, vagy mára befejeztük?
A hangja elszánt volt, és a szemében valamiféle dacos kihívás csillant meg, ahogy a férfi arcába nézett. Piton vonásai megkeményedtek, ahogy viszonozta a pillantását, és baloldalt a szája mellett egy éles barázda jelent meg. Hosszan nézett a nőre azzal a bizonyos megfejthetetlen tekintetével, azután így szólt:
- Befejeztük.
Hangja szokatlanul fáradtan csengett, amitől Zelda agyán egy pillanatra átfutott, hogy talán mégsem kellett volna ennyire barátságtalannak lennie. De az érzés valóban nem tartott tovább egy másodpercnél, és azután úgy tűnt tova, mintha soha nem is létezett volna.

*

A gyötrelmesen hosszú napok kínosan vánszorgó hetekké olvadtak össze. A tél nedves, nyálkás és szeles lett, az embernek még az ablakon kinézni sem volt kedve, nemhogy kilépni a kastély falai közül. Igaz, odabent sem volt az a kimondottan jó idő. Zeldát még a hideg is kirázta a folyosóra lépve a rideg kőfalak láttán. Biztos volt benne, hogy téved, mégis úgy érezte, mintha valamiféle fagyos levegőt lehelnének magukból. Minden áldott nap a tanítás végeztével ezek közt a dermesztő falak közt sietett le a pincébe, és amikor késő éjjel, vagy a hajnali szürkület első derengésétől kísérve aludni tért, magában kihúzott egy újabb napot a képzeletbeli naptárában. Összeszorult a szíve, ha belegondolt, milyen soká lesz kész a főzet, és hogy addig mi mindent kell még elviselnie, de az idő akármilyen lassan haladt is, azért mégiscsak haladt; a cél pedig, amiért dolgoztak, értelmet adott a szenvedéseinek.
Pitonnal minden egyes nap kész rémálom volt. És sokszor nem is a férfi viselkedése miatt, sokkal inkább azért, mert Zelda már maga sem tudta, hogy mire számítson. Amíg együtt voltak, feszült idegekkel figyelt minden szavára, minden mozdulatára, akár ha egy mérges kígyóval lett volna összezárva. A férfi gyakran egész este szótlan volt, és az is előfordult időnként, hogy néhány mondat erejéig egészen emberi arcát mutatta, de ezek az esetek csak arra voltak jók, hogy Zelda kissé fellélegezzen, és azután még jobban fájjon neki Piton legközelebbi alattomos húzása.
Végtelenül fáradtnak érezte magát azokban a napokban. Nem volt türelme a tanításhoz, nem volt türelme Remushoz, sőt még önmagát is nehezére esett időnként elviselnie. Kedvese nem kereste fel többé az alagsori labort, Zeldával pedig roppant türelmes és elnéző volt. Ez azonban - ha lehet, - még inkább bosszantotta őt. Úgy érezte, sokkal jobb lenne, ha Remus inkább ráüvöltene és jó alaposan megrázná. De ez... ez a tapintatos megértés, ez az örökös megbocsátás időnként jobban dühítette, mint Piton összes övön aluli megjegyzése együttvéve. Sajnálata Remust, lelkiismeret-furdalása volt, amiért nem képes értékelni a férfi áldozatát, de mire esténként a kis lakosztályukba ért, türelmének maradéka már rég odavolt.
A főzésen túl ráadásul be kellett még szerezniük azt a néhány hozzávalót is, amiket nem kaptak meg Londonban. Piton többször is eltűnt rövidebb-hosszabb időre, hogy utánanézzen, hol lehetne megtalálni őket, de a muglik világában nem volt túl járatos, így végül legjobb meggyőződése ellenére kénytelen volt Zeldára bízni a dolgot. A nő pedig ezúttal határozottan bánta, hogy így alakult, és nem érezte azt az örömteli elégtételt, ami hasonló esetben talán indokolt lett volna.
Az elmúlt hétvégét Londonban töltötte, az az előttit Dublinban, most pedig Edinburgh-ben volt, és szorongva vette tudomásul, hogy alig fél óra múlva bezárul a botanikai szakkönyvtár ajtaja, ahová végső tanácstalanságában vitték a lábai. Szeme előtt hirtelen felderengett Piton dühös és Dumbledore csalódott arca, amint tudomásukra jut, hogy ismét kudarcot vallott. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha végül valóban nem jutnak hozzá az utolsó két vacak kis összetevőhöz, és hirtelen feltámadt aggodalma végre visszazökkentette a valóságba.
Sietve lepillantott az előtte heverő folyóirathalmazra, és gépies mozdulattal továbblapozta az éppen előtte heverő szaklapot. Szemei gyakorlott mozdulatokkal futottak végig a főcímeken és alcímeken, hogy azután az újság végén a hirdetéseket alaposabban is szemügyre vegye. És ott volt!
El sem akarta hinni, és ahogy tüzetesebben is megszemlélte az apró betűs, jelentéktelennek tűnő sorokat, azonnal kétségek ébredtek benne. Hiszen nem ez lenne az első alkalom, hogy varázslók vagy boszorkányok hirdetéseibe botlik mugli helyeken. De az előtte álló egyszerű sorokban mégis volt valami... Valami, ami azt sugallta, hogy most talán szerencsével jár. Így amikor a könyvtárosnő cipőjének kopogása felhangzott, és léptei nyomán a fényesre lakkozott parketta megnyikordult, Zelda sebesen lefirkantotta a megadott mobilszámot, majd összeszedte a holmiját és távozott.
Az éjszakai vonattal tért vissza, és másnap reggel még Roxmortsból felhívta a számot. A vonal másik végén egy - hangja alapján középkorúnak tűnő - nő jelentkezett, aki csöppet sem volt meglepve a Zelda által említett növények hallatán. Meg is beszéltek egy találkozót még aznapra, és habár bujkált Zeldában némi kétely, a remény, hogy talán most végre tényleg sikerrel jár, minden mást elnyomott benne.
Egészen kifulladva lépett a szobába, Remus pedig azon nyomban fel is bukkant a másik helyiségből. Miközben türelmetlenül leráncigálta magáról a kabátot és a sálat, hadarva elmesélt neki mindent. A férfi enyhén összevont szemöldökkel, de érdeklődve hallgatta.
- Rendben - bólintott, miután Zeldának elfogyott a levegője az imént előadott többszörösen összetett mondat végére. - Reggelizz meg, én közben átöltözök, és utána indulhatunk is.
Zeldát megnyugtatták a férfi szavai. Kicsit tartott tőle, hogy a szeleburdi szervezkedése hibázik valahol, de úgy tűnt, Remus mégiscsak kivitelezhetőnek tartotta a tervet. Sóhajtva roskadt bele az első útjába akadó fotelbe, és miközben igyekezett kifújni magát, szórakozottan nézte, hogyan adja le kedvese a menürendelést a manópostán.
Nem telt bele egy óra, és elhagyták Roxfort területét. A kapu előtt Remus megtorpant. Mélyen a zsebébe süllyesztett kezeivel, szélfútta hajával úgy festett, akár egy elveszett kisgyerek. Gondterheltnek tűnt, ahogy tekintetével végigsimított Zeldán. Azután odalépett hozzá és megfogta a két karját.
- Innen sajnos hoppanálnunk kell.
- Igen, tudom - bólintott a nő.
Remus aggódott érte, ez az arcára volt írva. Zelda szerette volna megnyugtatni, elmondani neki, hogy már nem teljesen ismeretlen előtte az utazásnak ez a vállfaja, mégis hallgatott. Nem akarta a bájitaltan tanárt szóba hozni. Jobb volt így neki is, és jobb volt Remusnak is. Lehunyta a szemét, ahogy kedvese karjai körbefonták, és sorsába beletörődve hagyta, hogy a mágia magával ragadja.
Meglepően gyorsan túlestek rajta. Zelda jobb bokája megbicsaklott egy száraz faágban, majd tehetetlenül belesüppedt a puha avarba, de Remus karjai erősen tartották. Egy erdő szélén voltak, és csak a tompa, távoli zúgás árulta el nekik a helyes irányt. Szorosan összekapaszkodva indultak el, és óvatosan lépdeltek a fák között, miközben tekintetüket mereven a földre szegezve kerülgették az itt is, ott is halmokban felbukkanó hóvirágokat.
A zúgás percről percre erősödött, és hamarosan felbukkant a szemük előtt az erdőt keresztülszelő autópálya szürke kígyóra emlékeztető halvány tömege is. Időről időre kamionok húztak el rajta dübörögve, néhány azonban lefékezett és letért az út menti pihenőbe. Ők is arrafelé vették az irányt.
A benzinkút háta mögül bukkantak fel, mint két eltévedt turista, a hátizsákok hiánya és a városi öltözet azonban fölöttébb gyanússá tette volna őket egy tétova szemlélődő számára. Szemlélődő azonban nemigen akadt arrafelé, lévén hogy minden kamionsofőr a szomszédos fogadóban melegedett. Ám valaki mégiscsak láthatta őket, mert alig néhány lépést tettek csupán, amikor a parkolóban egy kocsiajtó hangos csattanással bezárult, és egy alak indult el feléjük.
A nő valóban középkorú volt, alacsony és gömbölyű. Öltözete olyasféle volt, mint a vadászoké, és Zelda agyán átfutott, hogy már csak egy hosszú csövű puska hiányzik a válláról, hogy teljes legyen a kép. Haja rövid volt és kusza, gesztenyebarna tincsei néhol már őszbe vegyültek. Szürke szemei azonban fiatalos élénkséggel rebbentek ide-oda, ahogy alig észrevehetően, mégis tüzetesen szemügyre vette őket.
- Jó napot - szólalt meg, ahogy odaért. - Ester Medeiros vagyok. Maga pedig bizonyára Miss Zelda Grey.
A kezét nyújtotta Zeldának, amit a nő el is fogadott, majd Remushoz fordult. Zelda sietve bemutatta őket egymásnak, és az asszony tekintete egy pillanatra elidőzött a férfin.
Nem telt bele egy perc és ismét úton voltak. A nő terepjárója jól felszerelt volt és egészen új. Biztonsággal kormányozta, Remus mégis úgy feszengett, hogy Zelda képtelen volt elfojtani az ajka körül bujkáló vidám kis mosolyt. Az autópályáról igen hamar letértek, és egy göröngyös erdei úton haladtak tovább. A fák ágai időről időre csikorogva szántották végig a kocsi ablakait, és kisvártatva az eső is rákezdett.
Hosszú és jobbára szótlan utazás végén értek célt.
Na igen, a vadászfelszereléshez vadászház is társult. Borzongató volt és csodaszép. A csend szinte szilárd formát öltött körülöttük, a levegő pedig éles volt, akár a kés. Amint kiszálltak, két hatalmas termetű, barna kutya száguldott elő a ház oldalából, és fülsértő csaholással rohamozta meg őket. Zelda hátrahőkölt, Remus pedig megdermedt, de az állatok az asszony egyetlen szavára elcsendesedtek és meghúzták magukat.
Üzletnek nyoma sem volt, ez azonnal kiderült, a ház azonban egyértelműen arról árulkodott, hogy lakója jó barátja és alapos ismerője erdőnek-mezőnek, növénynek-állatnak egyaránt.
Remus vizsgálódva tekintett körbe; az összpontosítástól homlokán halvány ránc jelent meg. Kisvártatva azután Zeldára pillantott és jelentőségteljesen bólintott; így hozta kedvese tudomására, hogy az asszonynak nemcsak a személye, de az élettere is mentes a mágiától. Eddig tehát minden rendben.
Fél perc sem telt bele, és a nő már ott is volt a hozzávalókkal. Egy takaros papírdobozba csomagolva hozta őket, de a tetejét nyitva hagyta, úgy tette eléjük az asztalra. Zelda épp csak rápillantott - tőle aztán lehetett volna a dobozban bármi, - Remus azonban közelebb lépett, és anélkül, hogy akár csak egy ujjal is hozzáért volna, alaposan megszemlélte a tartalmát.
- Ez csakugyan a zöld iszapgomba - pillantott a nőre, és mondandója inkább hatott csodálkozásnak, mint megállapításnak. - Megkérdezhetem, hol jutott hozzá?
- Magam termesztem - felelte a nő, miközben kigombolta a kabátját. - A pincében.
Remus elgondolkodva simogatta az állát, majd visszafordult a dobozhoz.
- Látom, a sárkányfű is megvan - jegyezte meg. - Ez is saját termés?
- Nem, ez az erdőből van - válaszolta az asszony, és Zelda meglepve vette tudomásul, hogy a hangjában cseppnyi sértődöttség sincs Remus indokolatlannak tűnő faggatózása miatt.
- Nem könnyű dolog megkülönböztetni a közönséges csalántól - morfondírozott tovább a férfi, és csak Zelda megrovó tekintetének láttán hallgatott el.
- Valóban nem - bólintott a nő. - De ha az ember tudja, mit keres, nem nagy ördöngösség.
Zelda időközben észrevette a doboz mellé tett kézzel írt nyugtát, ezért elővette a pénztárcáját és kiszámolta a pénzt. Indulni készültek - a visszaútjuk azonban váratlan akadályba ütközött.
- Egyelőre nem tudom levinni magukat - mondta a nő az ajtóban állva. - Úgy néz ki, lefagyott az eső. - Odakint valóban jégpáncéllá változtatta az utat a szaporán hulló ónos eső, és ez a különös, csillogó felület közel s távol beborított minden mást is. - De ha le tudnak jutni másként, nem tartóztatom magukat - tette hozzá, és a megjegyzés hallatán Zelda meglepetten pillantott Remusra. A férfi azonban nemet intett és így szólt:
- Túl messze van, nem fog menni.
- Akkor viszont itt maradnak ebédre - jelentette ki az asszony, és választ sem várva tevékenykedni kezdett a konyhában.
- Köszönjük, Ms Medeiros, de igazán nem szükséges... - próbálta Zelda elhárítani, de igyekezete hiábavalónak bizonyult.
- Ester - javította ki a nő az iménti megszólítást, majd a tálalószekrényhez lépett és tányérokat, evőeszközöket vett elő.
Az ebéd kisvártatva az asztalon gőzölgött, és Remus hatalmas étvággyal látott neki. Étkezés közben egyre fesztelenebbé vált, mind nyíltabban kezdett beszélgetni az asszonnyal, és jó kedélye Zeldára is átragadt. Hamarosan kiderült, hogy Ester előtt nem teljesen ismeretlen a varázslóvilág, bár ezen egyikük sem lepődött meg igazán.
És az idő múlásával az esőfelhőket lassanként szétkergette a játékos szél, a mögülük előtűnő gyér napfény pedig felolvasztotta az utakra fagyott jeget. A két nő az ablakból figyelte Remust, aki önfeledten játszott lent a kutyákkal. Zelda széles mosollyal nézte, hogyan ugrálnak az ebek a férfi körül, élénk csaholással versengve a kegyeiért. Remus hangosan nevetett, miközben dögönyözte őket, és Zelda a férfi szája mozgásának láttán még barátságos, dicsérő szavait is szinte hallani vélte.
- Különös, a kutyáim általában nem ilyen kezesek - jegyezte meg Ester, de nem tűnt igazán meglepettnek.
Fél órával később már a parkolóban búcsúzkodtak, és miután a nő elhajtott a kocsijával, Zelda és Remus ráérősen elindultak az erdőben.
- Remek volt ez a nap, nem gondolod? - mosolygott a férfi Zeldára.
- Igen, tényleg jól sikerült - helyeselt a nő.
- Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni - fűzte hozzá Remus mintegy mellékesen.
- Mit? - pillantott rá Zelda kérdőn.
- Hogy minden napunk így teljen. Ilyen nyugalomban - felelte a férfi egy kissé tétován. - Tetszik ez a mugli életforma.
Zelda megtorpant és értetlen arckifejezéssel meredt rá, mire Remus megvonta a vállát, mintha csak mentegetőzni próbálna.
- Nekem nem hiányozna a mágia - jegyezte meg. - És neked?
Zelda nem tudta, mit mondjon, olyan váratlanul érte ez az egész. Megfordult a fejében, hogy kedvese talán csak viccel. Hogy ugratja. Ám hiába fürkészte az arcát homlokráncolva, tréfára semmi jel nem utalt. Remus halálosan komolynak tűnt. Sőt, eltökéltnek. Amikor Zelda ilyennek látta, tudta, hogy megmásíthatatlan döntést hozott. Ilyenkor sziklaszilárd volt, és az apró kételyek, fülbe zsongó ellenérvek a borostyánszín szemekben izzó tűz láttán riadtan röppentek szerteszét.
- Képzeld csak el - folytatta Remus, miközben mellé lépett és átkarolta a derekát, - lenne egy kis házunk, te főznéd a vacsorát, én meg eljárnék horgászni...
- Na persze - bökte oldalba a nő tettetett szigorral, de közben nevetve. - Ahogy azt a nagyságos úr elképzeli!
- Miért? - nézett rá Remus felvont szemöldökkel, és arckifejezése láttán Zelda ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott. - Ne mondd, hogy neked nem tetszene!
- Nem erről van szó - felelte a nő. - De te is tudod, hogy ez lehetetlen.
- Miért? - kérdezett vissza a férfi. - Talán hiányozna neked innen valaki?
Zelda nem volt benne biztos, hogy jól értette az utolsó szót, hiszen kedvese sokkal halkabban beszélt most, mint néhány perccel ezelőtt. Kérdő, bizonytalan arccal pillantott rá, de így sem lett okosabb. Ám ha Remus tényleg ezt mondta, csak remélni tudta, hogy nem célzásnak szánta.
- Nem hagyhatjuk cserben Dumbeldore-t. Most semmiképp - felelte.
- Igen, ez igaz - bólogatott a férfi, majd egy ideig a cipője orrát bámulva szótlanul lépkedett. Azután felnézett. - Tudod, mit? Egyezzünk meg abban, hogy ha vége ennek az egésznek, megbeszéljük... Mert én tényleg szívesen kipróbálnám, hogy milyen lehet a ti világotokban élni. Na, mit szólsz hozzá?
Zeldában ismét kétely ébredt afelől, hogy kedvese komolyan beszél-e. Elgondolkodva fürkészte az arcát, és közben a válaszon töprengett. Úgy vélte, nem lenne könnyebb az életük a muglik között sem, és Remus nagy valószínűséggel csak ideig-óráig bírná a tétlenséget, mielőtt újból visszatérne Dumbledore-hoz. Hiszen számára csak akkor ér valamit az élet, ha hasznosan, tartalmasan éli. A lehetőségei pedig még a varázsvilágban is meglehetősen korlátozottak.
De ahogy elnézte az arcát, és látta rajta azt a reményteljes bizakodást, amit már oly régóta nem sikerült felfedeznie, nem volt szíve hozzá, hogy tervének prózai részleteit firtassa és ezzel elrontsa a kedvét. Úgy döntött, a kérdéssel ráérnek majd foglalkozni akkor, ha valóban véget ért a küldetés. Addig azonban miért ne játsszanak el a gondolattal a maguk örömére?
Mosolya ezúttal teljesen őszinte volt, ahogy kedvese szemébe nézett, és mialatt közelebb húzódott hozzá, így szólt:
- Rendben. Ha túl leszünk ezen és még utána is így gondolod, nem bánom, beszélhetünk róla.
Remus is elmosolyodott, majd magához szorította, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. És ahogy andalogva nekiindultak a nedves falevelek közt, még odasúgta:
- Alig várom!

 

Folyt. köv.

Vissza
19. fejezet