Megjegyzés:

Az alábbi fejezet enyhén korhatáros. Az események menetére csak a csillag alatti néhány bekezdés van befolyással, úgyhogy érzékeny lelkűek inkább kerüljék el a többi részt, vagy pedig olvassák körültekintéssel. :-)

 

Zelda Grey

(Severyn Snape)

XIX.

A mészárlás

Tavasz volt már, és éppen vasárnap. Előbbi kifejezetten jó hatással volt Zeldára. Ahogy a kastély falai közé belopakodott a napfény, odakint pedig megjelentek az élet első parányi jelei, mindjárt sokkal bizakodóbban látta a helyzetét. Egyre többet mosolygott, egyre könnyebbnek érezte a vállára nehezedő terheket és egyre bátrabban nézett szembe az előtte álló kihívásokkal.
A vasárnap azonban az utóbbi időben nem tartozott épp a legkedvesebb napjai közé. Ilyenkor legtöbbször egész álló nap Pitonnal volt a laborban. Egy hétvége volt csupán ez alól kivétel, akkor ugyanis a főzetnek állnia kellett. Most azonban úgy tűnt, nagyon is nem szabad, hogy álljon. A bájitaltan tanár nyomatékosan fel is hívta rá a figyelmét, hogy reggeli után, pontban kilenckor jelenjen meg szenvedéseinek megszokott színterén, és ne merjen késni egy percet sem.
Mintha máskor nem lennék elég pontos... - dohogott magában Zelda még most is, ahogy épp az alagsori helyiségek felé igyekezett. Volt még vagy negyed órája, ezért időről időre lelassított vagy megállt, hogy kinézzen az ablakon, vagy sétája közben tüzetesebben is szemügyre vegye a tarka drapériákra vetődő játékos fényeket. Útközben alig találkozott valakivel, csak egy-két álmosan kóválygó diák nézett rá meglepetten a menet közben majszolt pirítósa mögül.
A kastély szinte aludt még, és csendjét nem törte meg más, csupán Zelda cipőjének halk kopogása. Lassan ébredtek a hangok, lassan a fények, a színek és velük együtt az árnyak is. A földszintre érve már vidáman táncoltak a falakon, ám ahogy a nő lábai a sötétbe vesző lépcsőkre tévedtek, úgy halványodtak el ismét. Az ébredő napot felváltotta az örök éj, a vibráló színeket a derengő félhomály, a tavasz balzsamos illatát a hűvös leheletű állandóság.
Ahogy a nő a laborba lépett, pillantása azon nyomban egy különös tárgyra esett: Egy nagyméretű, dróthálóból font ketrec volt, amit a hosszú munkaasztal kellős közepére tettek, benne pedig - ha Zelda nem is látta egészen tisztán, de a hangok alapján szinte biztosra vette, - vagy egy tucatnyi patkány randalírozott.
Patkányok...
Olyan gyorsan futott ki a vér a nő arcából, hogy kis híján megszédült. Érezte, hogy az ajka, sőt a torka is kiszárad, és bénultan állt az ajtóban, tekintetét mereven a ketrecre szegezve.
Piton a helyiség egyik félreeső zugának homályából lépett elő jó szokásához híven. Zelda vonakodva pillantott rá. A férfi arcáról nem sok érzelmet lehetett leolvasni. Feszültebbnek tűnt, mint általában, de ezen felül tökéletes rejtély volt a nő számára, hogy mi jár a fejében. Ám Zeldát ez most még kevésbé érdekelte, mint általában. Tekintete szinte magától siklott vissza a patkányokra, ahol azután meg is állapodott.
- Miért nem jön közelebb, Miss Grey? - riasztotta fel gondolataiból a férfi bársonyos hangja. Zelda erre felkapta a fejét, ám ahelyett, hogy közelebb lépett volna, így szólt:
- Mit keresnek itt azok a patkányok?
A férfi csúfondárosan vonta fel a szemöldökét.
- Csak nem feledkezett meg róluk? - kérdezett vissza. - Pedig beszéltünk már erről a vonaton is. És nekem akkor úgy tűnt, nagyobb benyomást tett magára ez a téma annál, hogy csak úgy elfelejtse.
Zelda csak egy kis szünet után szólalt meg.
- Azt hittem, hogy ez a kérdés azóta már... megoldódott - válaszolta, és az álla dacosan megfeszült.
- Megoldódott? - visszhangozta a férfi, és gúnyos hangjától Zeldának szinte felkavarodott a gyomra. - Elárulná, mégis hogyan kellett volna megoldódnia? - firtatta, és miután a nő nem felelt, csak zavartan az ajkába harapott, fekete szemei dühösen megvillantak. - Felhívnám rá a figyelmét, hogy ezt a problémát csak maga tudja megoldani, Miss Grey. És ma meg is fogja oldani, erre mérget vehet.
Zelda hallgatott. Mereven bámulta a ketrecben ricsajozó patkányokat, és az agyán furcsa zsibbadtság lett úrrá. Csak akkor eszmélt fel, amikor Piton kezét érezte a karján, és a férfi határozottan húzni kezdte az asztal felé. Ott aztán megálltak, és ahogy Zelda tekintete végre elszakadt a ketrectől, önkéntelenül is hátrahőkölt az előtte sorakozó kések és más bizarr fémeszközök láttán. Piton azonban nem engedte el a karját.
- Mind a tizenegyet meg kell ölnie - mondta szenvtelen hangon, de a tekintetében, amellyel Zeldára nézett, ezúttal nyoma sem volt gúnynak. Szavai úgy hangoztak a nő számára, mint valami megfellebbezhetetlen ítélet, és hatásukra olyan kétségbeesés lett rajta úrrá, hogy kis híján kitépte magát a szorításból, hogy azután meg se álljon egészen a lakrészükig. De uralkodott magán. - Menni fog - tette hozzá a férfi kisvártatva, és szokatlan hangsúlyától, közelségétől Zelda gerincén kellemes borzongás futott át. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy a férfi lehelete végigszaladt az arcbőrén, ám szemei riadt hirtelenséggel pattantak fel, amikor a kezében valami hideget tapintott. Egy kést.
- Gyerünk - nézett rá a bájitaltan tanár áthatón, ellentmondást nem tűrőn, és Zelda nem értette, honnan feltételez róla ekkora lelkierőt, ha saját maga teljességgel biztos benne, hogy ennek bizony híjával van.
- Nem fog menni - suttogta erőtlenül, és úgy nézett a férfira, mintha azt remélné, hogy végül megkegyelmez neki. De arra ugyan hiába várt.
- Dehogynem - vágta rá Piton, és a hangja most már egy árnyalatnyival türelmetlenebbül csengett, ahogy közelebb húzta Zeldát a ketrechez.
- Nem igaz, hogy nincs valami megoldás! - tört ki a nőből a kétségbeesés. - Miért nem csinálja meg egy kvibli? Például Frics vagy Mrs Figg?
- Már megmondtam - felelte Piton immár kétségkívül ingerülten. - Azért nem ők csinálják, amiért a főzetet sem készíthetik el! Mert varázslók leszármazottai. A vérükben nagyon is ott van a mágia, még ha nem is tudnak vele mit kezdeni.
Zelda, akár egy dacos kisgyerek, eleresztette a füle mellett a férfi szavait, és csak saját rögeszmés gondolatai kötötték le.
- Akkor hozzunk ide egy muglit! - kapta fel a fejét, ahogy az újabb ötlet eszébe jutott. - Utána majd módosítod a memóriáját, nem fog emlékezni semmire.
- Ne beszélj ostobaságokat! - sziszegte a férfi. - Azt hiszed, a muglik csak úgy ki-be járkálhatnak Roxfortban? Szívességet tenni Dumbledore-nak a mai világban nem éppen életbiztosítás. Főleg olyanok számára, akik meg sem tudják védeni magukat. Mit gondolsz, mi történne azzal a muglival, miután elhagyta a kastélyt? - szegezte a kérdést a nőnek villámló szemekkel. - A Nagyúr halálra kínozná, csak hogy minden információt kiszedjen belőle. Nincs az a memóriamódosító varázslat, amit ne tudna megtörni. És nem fogja érdekelni, hogy közben mekkora kárt okoz! - Ádáz tekintettel nézett Zelda szemébe, majd hozzátette: - Gondolkozz! Mi ér neked többet? Egy ártatlan ember élete, vagy tizenegy koszos patkány?
Zelda mereven bámult rá.
- Szóval rám is ez a sors vár - jegyezte meg végül halkan.
Piton arca megfeszült, és habozott egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna.
- Te itt biztonságban vagy.
- De csak itt - mondta a nő.
Csend lett. A tekintetek összekapcsolódtak, és a párbeszéd ezután kimondott szavak nélkül folyt tovább. Másodpercek teltek el lélegzetvisszafojtva, az érvek hangtalan ütközetében, mígnem a nő sápadtan bár és tétován, de bólintott.
- Mit kell tennem?
A férfi egy kisalakú könyvet nyomott a kezébe. Zelda azonnal megismerte: Az ősrégi receptkönyv volt, melyből a főzetet készítették.
- Tessék! - bökött rá egy néhány soros versnek tűnő szövegre. - Ezt a részt még csak le sem kellett fordítani - mondta. - Tehát a félreértelmezés lehetősége teljességgel ki van zárva.
A nő szemei nehézkesen álltak rá a régies betűkkel papírra vetett sorokra, de azért többé-kevésbé ki tudta venni, mi áll bennük. A szöveg úgy szólt, akár egy mondóka, tartalma mégis hátborzongatóan komolynak tűnt, Zeldának pedig, miközben olvasta, furcsamód mintha a fülében visszhangoztak volna a szavak:

Egy patkánynak három bajsza kell
Három patkány százegy szőre kell,
Öt patkánynak húsz vércseppje kell,
Hét patkánynak hét szempárja kell,
Kilenc patkány lépe-mája kell,
Tizenegynek sötét szíve kell.

- Jóságos ég - motyogta, és az arcszíne - habár ezt Piton teljes képtelenségnek tartotta, - még egy árnyalattal halványabbá vált.
- Idehívjam Dumbledore-t? - kérdezte a férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Vagy Lupint? - tette hozzá, és ahogy Zelda ránézett, látta, hogy az álla megfeszül.
- Nem, dehogy - sóhajtotta. - Csak még rosszabb lenne.
- Rendben - bólintott Piton, de a tekintete kérlelhetetlen volt.
Zelda nyomorultul érezte magát, miközben elindult az asztal felé. Bárhogy is szerette volna, nem késleltethette az időt, és egy szemvillanással később már ott is állt a ketrec előtt.
- Nem fognak érezni semmit - mondta a férfi, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. - Csak légy határozott és ne félj.
- De hogy csináljam? - nézett rá Zelda elgyötörten.
- Több lehetőség is van - válaszolta Piton lassan, miközben egy vizsgálódó pillantást vetett a nőre feltehetően azért, hogy felmérje, mit és mennyit mondhat neki. - Például eltöröd a nyakcsigolyájukat - kezdte. - Vagy vízbe fojtod őket, bár az jóval lassabb. De a torkukat is elvághatod - folytatta, majd egy pillanatra elhallgatott, végül hozzátette: - A leggyorsabb módszer viszont kétségkívül az, ha agyonütöd vagy lefejezed őket.
Zelda fülében disszonáns harangokként csengtek a férfi szavai, ám az értelmük csak foszlányokban jutott el az agyáig. A lábai mintha vízzé váltak volna.
Zelda ölni készül - Asd rajza- Mérget sajnos nem használhatunk a főzet miatt - folytatta a férfi, talán hogy elterelje Zelda gondolatait. - Bár attól tartok, nem is lenne olyan gyorsan ható méreg a készleteimben, ami neked megfelelne.
Csönd állt be. Piton mintha csak tapintatból várt volna arra, hogy a nő kissé megeméssze az imént elhangzottakat, és némileg higgadtabban átgondolja, mihez is kezdjen. Zelda viszont úgy érezte, eltelhet akár egy évszázad is, ő akkor sem lesz okosabb ebben a kérdésben. Semmitől nem iszonyodott még így életében, és miközben mereven bámult maga elé és próbálta lecsöndesíteni a lelkében dúló vihart, idegtépő ricsajnak tetszett a fülében a ketrecbe zárt patkányok zaja.
De végül mégiscsak összeszedte magát és döntött. Az előtte sorakozó fémeszközök és műszerek sorából egy nagyobbfajta, és igen élesnek tűnő kést választott ki, majd kérdőn pillantott Pitonra. A férfi némán bólintott. Azután a ketrechez lépett, és remegő ujjakkal kinyitotta az ajtaját. Bal kézzel benyúlt, és megragadta az egyik patkányt a tarkójánál fogva. Egészen meglepte, milyen békésen tűri az állat az érintését, és csak még jobban összeszorult a szíve, hogy ezt a bizalmat ő milyen orvul kénytelen lesz nemsokára elárulni.
Aztán az asztal szélére helyezte a patkányt, a kés pengéjét pedig az állat torka és az asztallap közé illesztette.
- Vigyázz, nehogy a kezedet is elvágd - figyelmeztette Piton, és ahogy Zelda ránézett, mintha kétkedést és rosszallást olvasott volna le az arcáról. Bizonytalanul bólintott, majd figyelmét ismét a patkánynak szentelte.
Az állat bizonyára megsejtette, hogy valami készül ellene, hiszen Zelda a keze alatt érezte, miként gyorsult fel a szívverése, és habár moccanni sem bírt, apró gombszemei rémülten jártak körbe. Zelda erősen megragadta a kés markolatát, azután mély levegőt vett és belevágott az állat húsába.

*

Talán Piton hibája volt, amiért figyelmeztette rá, hogy vigyázzon a kezére, mindenesetre a vágás jóval kisebb volt annál, semhogy halálos legyen, ahhoz azonban éppen elég, hogy a patkány vergődjön kínjában, és eszeveszetten visítson. Zelda olyannyira megrémült, hogy elengedte, és iszonyodva hátrált, miközben hol a kezéről csurgó vért, hol a patkányból szertefolyó, bíborszínű vércsíkokat bámulta. Az állat minden erejét összeszedve eliramodott, és a következő másodpercben a pincehelyiség hideg kőpadlójára zuhant. Ott aztán tovább vánszorgott, habár még így is meglepően sebesen, és a torkából előtörő halálra rémült, és a nő számára határozottan vádlónak tetsző visítást lassacskán hátborzongató hörgés váltotta fel.
- Kapd el! - kiáltotta a férfi, és Zelda azonnal tudta, hogy valóban ezt kell tennie.
Odaugrott a patkányhoz, és mielőtt még az állat bevonszolhatta volna magát az egyik bájitalos szekrény alá, lefogta, és a kést tiszta erejéből beledöfte. Egy rándulás, és azzal vége volt. A hörgés, a visítás abbamaradt, és helyét vibráló, nyomasztó csend váltotta fel. A patkány többé nem mozdult, gombszemei fénytelenül meredtek a semmibe, és már csak a testéből áramló vékonyka vérpatak árulkodott arról, hogy itt valaha, nem is olyan régen élet volt.
Zelda a földre roskadt, és a kés tompa koppanással hullott ki erőtlen ujjai közül. Arcát forró, sós könnyek árasztották el, és a szemei előtt egyre inkább összemosódott a világ. Ám ekkor erős karok fonódtak köré, és halványan érzékelte azt is, hogy Piton a fülébe duruzsol. Arról azonban hogy mit mond, fogalma sem volt. Kétségbeesetten fordult meg, és fejét a férfi talárjába fúrta, majd olyan szívszaggatóan kezdett el zokogni, mint egy kisgyerek.
Úgy érezte, hogy amit tett, abba belehal. El sem akarta hinni, hogy megtette, hogy képes volt rá, és gyűlölte érte önmagát és gyűlölte érte az egész világot. Aludni akart, vagy zuhanni bele valami mély és puha feketeségbe, csak hogy ne is tudjon többé arról, ami történt. De Piton nem hagyta, hogy elmerüljön. Karjai közül nem volt menekvés, kezének gyengédsége visszahúzta őt a valóságba, suttogó szavai lelket öntöttek belé, puha csókjai pedig életre keltették az ösztöneit. A nő zokogása lassanként szipogássá csöndesült, és bódult érzékekkel hallgatta a bájitaltan tanár hangját. Görcsös szorítása a férfi talárján egyre inkább engedett, majd kezei Piton hátára siklottak, és kétségbeesetten ölelte magához.
A levegő megváltozott: A fájdalom oszlani látszott, a rettegés tovatűnt, az érzések és gondolatok összekuszálódtak. Újak vegyültek a régiek közé, majd orvul támadtak és kiütéssel győztek. Az iszonyat helyébe kíváncsiság költözött, a kétségbeesést felváltotta a vágy.
Zelda felnézett, azután felsóhajtott. És ez a sóhaj már egyértelműen nem az iménti eseményeknek szólt. Piton pedig mintha csak erre várt volna. Pillantása Zelda ajkára siklott, és csupán egy másodpercig látszott habozni, azután megadta magát, és forró gyengédséggel csókolni kezdte a nőt. (Lássuk!)
Zelda egész testében megremegett és elszédült az elsöprő szenvedélytől, ami hatalmába kerítette. Két kezével görcsösen markolta Piton talárját, és úgy csüngött az ajkán, akár egy fuldokló az életmentőjén. Remegve húzódott a férfihoz még közelebb, és a testét kétségbeesett elszántsággal préselte hozzá.
Piton szenvedélyére elsöprő hatással volt a nő heves odaadása. Hosszú ujjait türelmetlenül fúrta Zelda hajába, és a fejét mohó érzékiséggel húzta magához még közelebb. Ajkuk egy pillanatra szétvált és Zelda elkínzottan felnyögött, mire Piton úgy csókolta tovább, mintha csak az élete függne tőle. Keze a nő hátáról a mellére siklott, és Zelda úgy érezte, azon nyomban megfullad. Teste ívben megfeszült, ahogy felkínálta magát a férfi borzongató érintéseinek, miközben Piton ajka a nyakára vándorolt. Zelda bódultan szívta magába a férfi fanyar, érzéki illatát, és remegve követelte a további csókokat és érintéseket.
Ám lassanként valami furcsa zaj kúszott be a tudatába. A háta mögül egyre erősödő sercegés hallatszott. Épp abban a pillanatban jutott el az agyáig, hogy mi lehet az, amikor Piton is megdermedt. Egy szemvillanásnyi ideig arcát a nő nyakába fúrta, és csak ziháló lélegzete hallatszott, azután felemelte a fejét és Zelda válla fölött az üstre pillantott.
A nő is megfordult, majd kérdő, zavart tekintete visszatért Pitonra.
- Lejjebb kell fojtani a tüzet - suttogta a férfi egészen rekedt, idegenként ható hangon, ám sem a két karja, sem pedig lázasan fénylő szemei nem engedték szabadon Zeldát.
A nő egy hosszú pillanatig némán nézett rá, és hirtelen az az őrült kérdés ötlött belé, hogy vajon miféle tűzre gondolhat a férfi. A pillanatnyi révület azonban tovatűnt, és ő kibontakozott a vonakodva engedő ölelésből, majd felállt és az üst felé indult. A főzet valóban jobban forrt, mint ahogy szabad lett volna neki, ezért Zelda sietve lejjebb vette alatta a tüzet. Azután visszafordult Pitonhoz, de a mozdulat közben megakadt a szeme a padlón éktelenkedő vérnyomokon, és ismét elsápadt.
A férfi követte a tekintetét.
- Bele kéne tenni a főzetbe a három szál bajszot - jegyezte meg halkan.
Zelda ajka megremegett, de aztán mély levegőt vett és odalépett a tetemhez, majd a földön heverő véres kést felkapva levágott három szálat az állat bajuszából. Az üstben fortyogó főzet azonnal pezsegni kezdett, amint beleszórta, és pár másodperc múlva szemmel láthatóan meg is sűrűsödött.
Piton közelebb lépett, vetett rá egy pillantást, azután bólintott.
- És most jöhet a többi - mondta, miközben egy szemvillanással a ketrecben zsivajgó patkányok felé intett. - De sietned kell.
Zelda úgy gondolta, az iménti balul sikerült gyilkosságból okulnia kell. Eltökélte hát, hogy más módszerrel próbálkozik, és ezúttal határozott lesz, még ha ehhez minden erejére szüksége is van. Tétován nézett körül a laborban, és a szeme megakadt az egyik sarokban egy nehéz kőmozsáron. Közelebb lépett, és ahogy belenézett, tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Kiemelte belőle a nagyméretű mozsártörőt, amit azután egy rongyba csavart, és így lépett ismét a ketrechez.
Most is ugyanolyan iszonyatos volt, mit először, de hatalmas könnyebbséget jelentett neki, hogy a patkányok az ütés következtében azon nyomban kimúltak, és még annyi idejük sem maradt, hogy egy hang kijöjjön a torkukon, így feltételezte, hogy fájdalmat sem igen éreztek. Az agyán furcsa zsibbadtság lett úrrá, mintha a teste és a lelke szétvált volna, és egymástól független akaratként létezett volna tovább. Gépies mozdulatokkal tette a dolgát, gondolatai gyakorlati dolgokra összpontosultak, és az önmagától való mélységes undorodás csak halványan vibrált benne, mint egy viharos szélben pislákoló gyertya lángja.
Fogalma sem volt róla, hogy egy óra, vagy csupán egy perc telt-e el azóta, hogy hozzákezdett. Ám amikor az utolsó patkánnyal is végzett, a világ egyszerre visszatért az elméjébe, és minden újból bántóan éles lett és harsogó. Egy pillanatra megszédült, ahogy végignézett az élettelenül heverő tetemeken, de Piton nem hagyott rá időt, hogy összeomoljon; azon nyomban mellette termett, és a versike utasításait követve sorolni kezdte a teendőit.
A százegy szőrszál összeszámolása idegtépő volt. Remegő kezének és zilált lelkiállapotának köszönhetően elsőre el is vétette, ezért másodszor már Piton is vele együtt számolt, és a segítségére sietett, amikor a nő elvesztette a fonalat. De ami ezután következett, az felért egy rémálommal. Zelda minden másodpercben elszánt harcot vívott tiltakozó ösztöneivel és növekvő rosszullétével, a harc kimenetele pedig egyre inkább kétségessé vált. A gyakorlatlanságából adódó ügyetlensége csak tetézte a bajokat, és ha Piton nem lett volna mellette, hogy nyugodt hangján pontos utasításokat adjon, soha az életben nem lett volna képes végrehajtani a feladatot.
De végrehajtotta. Maga sem értette, hogyan, de elkészült. Amikor az utolsó összetevő is belekerült a főzetbe, és az ismét pezsegni kezdett, majd egészen vérszínűvé vált, révült mozdulattal vette a kezébe a fakanalat, és kevert rajta néhányat. A szeme sarkából látta, hogy Piton néhány pálcamozdulattal minden nyomát eltűntette az iménti mészárlásnak, és egyszerre érzett hálát emiatt, ugyanakkor dühöt is, amiért tettének felszínes nyomait csak ennyiből telt lesöpörni a föld színéről.
- Most egy hétig lassú tűzön kell forrnia - jegyezte meg a bájitaltan tanár, miközben közelebb lépett hozzá. Zelda rá se nézett, ehelyett kivette az üstből a fakanalat, majd egy papírkendővel tisztára törölte és az asztalra tette. - Pihenned kell - mondta a férfi, miközben a kezével finoman megérintette a nő karját.
Zelda úgy kapta fel a fejét, mintha valami durva sértés hagyta volna el Piton száját.
- Ne érj hozzám! - csattant fel hirtelen.
A férfi arcán értetlenség suhant át, de vonásai villámgyorsan zárkózottá váltak. Keze lehullott Zelda karjáról, és gyanakodva figyelte a nőt.
- Nem csinálom tovább! - bökte ki Zelda váratlanul heves eltökéltséggel. - Elegem volt! Torkig vagyok!
- Mivel vagy torkig? - kérdezte a férfi összevont szemöldökkel, de ő rá se hederített.
- A piszkos munkát most már elvégeztem - folytatta mereven előreszegezett tekintettel, - a többire pedig bizonyára nem lesz nehéz találni egy másik balekot, aki elvállalja - pillantott fel a bájitaltan tanárra. - És legalább neked sem kell ezentúl az érzékeny lelkemmel törődnöd.
- Zelda - lépett oda Piton, majd megragadta a vállainál és maga felé fordította. - Az ég szerelmére, használd az eszed! - sziszegte erősen uralkodva a dühén. - Te is ismered az összetevőket! Tudod jól, hogy több élőlény nincs köztük, csak növények! Semmi hasonlót nem kell tenned ezután!
- Uramisten! - nyögte a nő, miközben hitetlenkedve bámult Piton arcába. - Te nem értesz az égvilágon semmit! - A férfi szemében felizzott a düh, de nem törődött vele, saját gondolatai olyannyira lefoglalták. - Persze hogyan is érthetnél bármit is...? - mondta szinte csak magának elnézve a bájitaltan tanár válla fölött. - Hiszen ez semmiség volt ahhoz képest, amiket te művelsz!
Piton úgy engedte el, hogy közben még taszított is rajta egy kissé.
- Ki vagy merülve - zihálta erősen fékezve az indulatait. - Most lesz egy heted, hogy kipihend magad. És talán a barátocskád jobban meg is tud vigasztalni, mint én... - tette hozzá, miközben elhúzta a száját. - De utána vissza fogsz jönni, és ugyanott folytatod, ahol abbahagytad. Jobb, ha erről nem feledkezel meg.
Zelda nem felelt, csak villámló tekintettel meredt rá. Egy másodpercig heves késztetést érzett, hogy ököllel essen a férfinak, de maga sem tudta volna megmondani, mit akart volna ezzel elérni. Az egész világ tökéletesen össze volt zavarodva, kifordult a négy sarkából, ő pedig azt sem tudta, hol van, mit akar és hová tart. Ösztönei csak egyet súgtak: El innen! És ő némán engedett a késztetésnek. Két lépéssel az ajtónál termett, majd égő könnyekkel a szemében, hátra sem nézve kiviharzott.

 

Folyt. köv.

Vissza
20. fejezet