Megjegyzés:

Ezt a fejezetet külön is köszönöm Asdnak, ugyanis nagyon nagy része volt benne, hogy létrejöjjön, és hogy ilyen legyen, amilyen. :-)

 

Zelda Grey

(Severyn Snape)

XX.

Egy görbe nap

Szinte vakon tette meg az utat a baljóslatú alagsorból egészen a második emeletig. A folyosón lézengő diákok némán és döbbent arccal adtak utat neki, de senki nem merte megszólítani. Ám nyugalma nem tartott sokáig. Ahogy befordult az egyik sarkon, Hagrid és Minerva alakját pillantotta meg, akik egyenesen felé tartottak. Szemlátomást épp egy fontos eszmecsere kellős közepén járhattak, ugyanis Hagrid méltatlankodó brummogása betöltötte az egész folyosót széltében-hosszában, McGalagony pedig összehúzott szemöldökkel és összepréselt szájjal hallgatta, és néhányszor jelentőségteljesen bólintott. A vadőr széles gesztusokkal adott nyomatékot mondandójának, melyek elől a professzor időről időre kénytelen volt elhajolni. De amint a fiatal nő a látókörükbe került, beszélgetésük abbamaradt.
Zelda minden erejével megpróbált higgadtnak tűnni, és amint a közelükbe ért, köszönésképp biccentett, majd pedig sietett volna tovább, csakhogy Hagrid ahelyett, hogy utat engedett volna neki, megtorpant előtte és kutatóan rámeredt. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha Hagrid megtorpan valaki előtt, akkor a továbbhaladás eleve hamvába holt próbálkozás.
- Miss Grey! - szólalt meg az óriás összevont szemöldökkel. - Valami baj történt?
- Dehogy - motyogta Zelda, és semmi mást nem szeretett volna jobban, mint továbbmenni. McGalagonnyal azonban nem számolt.
- Ugyan már! - vetette közbe a professzor. - Hiszen látszik magán, hogy egészen fel van dúlva.
- Jól vagyok - emelte fel az állát Zelda eltökélten, de a könnyeit bizony csak nagy nehézségek árán sikerült kordában tartania.
- Még hogy jól van! - méltatlankodott Hagrid. - Csak azt árulja el, ki volt az a gazember, aki így megbántotta magát, és én... - folytatta dörgő hangján egészen belemelegedve a témába, de Minerva dühös pisszegése a torkára forrasztotta a szót.
Zelda halványan érzékelte, hogy a diákok addigi csöndes duruzsolását a folyosón feszült csend váltotta fel, és biztos volt benne, hogy hirtelen számtalan tekintet kereszttüzébe került. Már csak ez hiányzott.
- Jöjjön, Miss Grey - karolt belé McGalagony, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal indult el vele a folyosón. Az óriás magától értetődő természetességgel eredt a nyomukba, a professzor pedig kihasználta az alkalmat még egy kis rendreutasításra: - Hagrid, igazán megtanulhatná már, mi az a tapintat! - morogta a fogai között félig hátrafordulva.
- Bocsánat, professzor - húzta össze magát a megtermett férfi.
Nem telt bele sok idő, és máris Minerva irodájában voltak.
- Jöjjön Miss Grey, üljön le! Mindjárt hozok magának valamit - terelgette a szobába érve McGalagony a fiatal nőt a legközelebbi székhez, majd odafordult az óriáshoz: - Maga is kér egy kupicával, Hagrid?
- Igen, nekem is jól jönne egy kis szíverősítő - bólintott beleegyezően az óriás, miközben óvatosan leereszkedett a Zeldával szemközti székre.
Minerva villámgyorsan három poharat varázsolt elő, az italért pedig átment a másik szobába.
- Igazi skót whisky - tért vissza a palackkal. - Biztosan jól fog esni - mondta, miközben töltött egy-egy ujjnyit mindhármuknak.
- Na de Minerva! - hördült fel az óriás. - Ezt a csöpp kis poharat még csak meg sem tudom fogni! Nem akadna számomra valami emberesebb méretű bögre?
- Hagrid! Skót whiskyt nem szokás bögréből inni - méltatlankodott McGalagony.
- De hát mégiscsak lehetne rám belátással, professzor - nézett rá az óriás olyan könyörgő szemekkel, hogy Zelda önkéntelenül is elmosolyodott.
McGalagony ezt azonnal észrevette.
- Persze... indokolt esetben eltekinthetünk attól, hogy mit illik, és mit nem - enyhült meg a szigorú tanerő arca, és újabb pálcasuhintására a kérdéses pohár mérete jelentősen megnőtt. Hagrid erre egy határozott mozdulattal magához ragadta az üveget, és előzékenyen színültig töltötte a hölgyek poharát, majd magának is kiutalt egy szerényebb mennyiséget és mindjárt bele is kortyolt. McGalagony már szóra sem méltatta, csak sóhajtva belerogyott a székébe.
- Igyon egy kortyot, Miss Grey - brummogta az óriás. - Meglátja, attól jobban lesz.
"Zelda habozva vette a kezébe a poharat, és csak bámult rá szótlanul." - Asd illusztrációjaZelda habozva vette a kezébe a poharat, és csak bámult rá szótlanul.
- Ej, hát ilyen nagy a baj? - hajolt közelebb Hagrid a nő elkeseredését látva, és hatalmas pracliját rátette Zelda kezére. - Rajta, öntse ki a lelkét, Miss Grey, hiszen barátok közt van!
Zelda felsóhajtott. Fogalma sem volt, mit mondhatna, és abban is erősen kételkedett, hogy bármi is jobb lehet attól, ha beszélni kezd. De ahogy McGalagony szemében meglátta azt a megértő szimpátiát, önkéntelenül is megszólalt:
- Gyilkos vagyok - mondta egészen vékony hangon, és a szája megremegett.
- Hogyan? - emelkedett fel az óriás ültében, a professzornak azonban csak az arcára ült ki némi meglepetés. - Kit ölt meg, Miss Grey? - firtatta Hagrid mohó kíváncsisággal.
- Nem kit, hanem mit - felelte Zelda rezignáltan. - Egy tucatnyi patkányt...
- Patkányokat? - nézett rá az óriás egészen megrökönyödve. - De hát minek?
- Bizonyára a főzethez kellett - szólt közbe némi figyelmeztető éllel McGalagony, - amit Piton professzorral készítenek.
Zelda szeme megrebbent a név hallatán, Hagrid pedig egy percig csöndben emésztette az imént elhangzottakat.
- Értem - felelte végül, bár a hangsúlya épp az ellenkezőjéről árulkodott. - Egy főzethez... hát persze... Na és hogyan ölte meg őket, Miss Grey? - hajolt közelebb a nőhöz, mire Minerva dühösen felcsattant:
- Hagrid!
- Elnézést... - dörmögte az óriás, és hogy leplezze kissé a zavarát, egy hajtásra lehúzta poharának tartalmát, azután újra töltött. - Igyunk Miss Greyre! - szólt fennhangon. - A bátorságára!
- Úgy van - vetette közbe Minerva, azután ajkához emelte a poharát és belekortyolt.
Zelda gépiesen követte a példájukat. Az italnak iszonyú íze volt, égette a nyelvét, a torkát, és amint a gyomrába ért, úgy érezte, eleven tüzet nyelt, de furcsamód ezzel együtt mintha enyhült volna kissé a szívét szorongató sajgó fájdalom.
- Fel is boncoltam őket - motyogta maga elé elgyötörten, kollégái pedig feszülten hallgatták. - Rettenetes volt - tette hozzá, miközben a jobb szeméből egy kövér könnycsepp gördült ki. Gyorsan a poharáért nyúlt és ivott még egy kortyot.
Hagrid a példáján felbuzdulva úgy kapott a sajátja után, mint aki attól tart, hogy lemarad valamiről. Élvezettel hörpintette ki a méregerős nedűt, majd egy hangos koppanással az asztalra tette az immár üres poharat, és újratöltötte mindhármukét.
- Százegy szőrszál kellett... - folytatta Zelda zavaros monológját.
- Tessék? - nézett rá McGalagony értetlenül.
- Annyi kellett a főzetbe - pillantott rá a nő a pohara fölött. - Tudom, mert folyton elrontottam a számolást...
Ismét hallgatásba burkolózott, és a pohár szinte magától vándorolt az ajkához.
- Jól van, kedvesem - veregette meg McGalagony Zelda kézfejét. - Jól van. Már túl van rajta...
- Igyon még egy kortyot, Miss Grey - bíztatta az óriás kedvesen.
- Hagrid, hagyja már azt az italt! - fordult hozzá mérgesen a professzor, de Zelda addigra már eldöntötte, hogy megfogadja a tanácsot. Az újabb korty pedig már nem is égetett, csak valami kellemes melegséggel töltötte el.
- Ő meg úgy tüntette el az egészet, mintha soha nem is lettek volna ott - motyogta maga elé enyhén bódultan.
- Kicsoda? - kérdezte McGalagony.
- Perselus... - emelte fel a fejét a nő. - Egy pálcasuhintás... És huss! - intett lendületesen a karjával, mintha csak pálca volna benne. - És se vér, se belek, se tetemek... Az egész csak ennyi volt... Huss! Tizenegy élet...
- De hát mi mást tehetett volna? - meredt rá értetlenül Hagrid.
Zelda nem felelt, hanem kiürítette a poharát, majd a világ legtermészetesebb módján Hagrid elé tolta.
- Kaphatok még egy keveset? - kérdezte.
Minerva már nyitotta volna a száját, hogy elejét vegye a további iszogatásnak, de Zelda arckifejezése úgy látszik, jobb belátásra bírta, mert végül nem szólt semmit, és hagyta, hogy Hagrid az ital maradékát az utolsó cseppig kitöltse Zelda poharába. Szemei azonban élesen figyelték a fiatal nő minden rezdülését.
- Hogy mit tehetett volna? - ismételte meg Zelda Hagrid előző kérdését a poharában csillogó nedűt figyelve. - Semmit. Egészen biztosan semmit. Neki nem számít ez az egész... Patkány vagy ember... neki aztán teljesen mindegy.
- Na de kedvesem! - szörnyedt el McGalagony. - Perselus Pitont nem lehet ilyen egyszerűen elítélni!
- Perselus Piton egy szörnyeteg - szögezte le Zelda észre sem véve, mekkora megrökönyödést vált ki vendéglátójából, amit mond. Hagrid zavartan feszengett és összehúzta magát a széken, de nem szólt semmit. Zelda pedig egyre jobban belelovalva magát folytatta: - Egy lelketlen szörnyeteg. Egy emberbőrbe bújt démon, aki csak azért jött erre a világra, hogy engem kínozzon. Gyűlölöm! - rándult grimaszba az arca, és egy nagyot kortyolt a whiskyből.
- A professzorra! - emelte meg Hagrid sietve a poharát, és kiitta a tartalmát.
Zeldában ugyan felötlött a kérdés, hogy mégis melyik professzorról van szó, de ez valóban csak futó gondolat volt; ahogy jött, úgy el is távozott.
- A professzorra! - ismételte McGalagony az óriás szavait némi zavarral az arcán, majd ő is belekortyolt az italába.
- Most már jobb... - motyogta Zelda. - De sokszor... annyira feldühít, hogy szeretnék a képébe vágni... vagy hozzávágni valamit...
- Nem lenne elég, ha csak beszélne vele? - kérdezte Minerva.
- És mit mondjak neki? - kérdezett vissza Zelda.
- Hogy változtasson a modorán, mert fájdalmat okoz magának - válaszolta McGalagony, mintha magától értetődő dolgot mondott volna.
Zelda azonban keserűen felnevetett.
- Hiszen éppen az a célja! - mondta. - Hogy fájdalmat okozzon nekem! Minél nagyobb fájdalmat!
- Ugyan miért tenne ilyet? - kérdezte megrökönyödve Minerva.
Hagrid erre dünnyögött valami érthetetlent a szakállába, Zelda válaszát azonban lehetett érteni:
- Mert gyűlöl - mondta.
- De kedvesem! Miért gyűlölné magát? Hiszen semmi oka nincs rá...
- Mert...
- Különben is... - folytatta McGalagony. - Meglehet, hogy Perselus a látszat ellenére nagyon is kedveli magát... Erre még nem gondolt?
Zeldában még maradt annyi józanság, hogy lenyelte, amit mondani szándékozott. Rábámult az őt fürkésző Minervára és Hagridra, azután nagy zajjal hátratolta a székét.
- Mennem kell...
Ám még odáig sem jutott el, hogy felálljon, amikor kopogtak. McGalagony szavára azonnal kinyílt az ajtó, és Perselus Piton lépett a szobába. Éles szemének elég volt egyetlen pillantás, hogy felmérje a helyzetet, és a szája csücskébe rögtön kiült a szokásos gúnyos mosoly, miközben megszólalt:
- Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a partit, de a kisasszonyt keresem.
- Miért, mit akar tőle? - szegezte neki a kérdést Hagrid egy kissé emelt hangon, de McGalagony pillantására inkább meghúzta magát.
- Egy bizonyos illető szerint - adta meg a magyarázatot Piton Zelda szemébe nézve, - már rég a szobájában kellene lennie.
- Na és? - kottyantotta közbe Hagrid, amivel újabb szemrehányó pillantást váltott ki McGalagony professzorból.
- És miután nem érkezett meg, én lettem felelősségre vonva - mondta Piton csúfondáros arckifejezéssel, miközben továbbra is a fiatal nő szemébe nézett.
Zelda felkapta a fejét. Valószínűleg a véletlen tehetett róla, hogy az egyik hajfürtje makacsul a szemébe lógott.
- Megyek - jelentette ki fensőbbségesnek szánt arckifejezéssel, de kissé megtántorodott. - Ne aggódjon, amúgy is éppen menni készültem.
- Nos, én eddig a pillanatig nem aggódtam - villant meg a professzor szeme. - De most már kezdek.
- Nincs miért - mormolta Zelda. - Megvagyok.
- A kérdés csupán az, hogy meg lesz-e két pillanattal később is. Ahogy elnézem, képtelen lenne épségben egy emelettel feljebb kerülni.
- Tessék, erről beszéltem - fordult Zelda McGalagony felé kissé akadozó nyelvvel. - Folyton csak gúnyolódik és megaláz.
- Szó nincs ilyesmiről, Miss Grey - jelentette ki Piton. - Mindössze attól tartok, túlságosan kimerítette a mai nap, és felajánlom a segítségemet.
- Nem kell! Magától semmi sem kell! - fújt Zelda mérgesen, de alig tett egy lépést, erősen megtántorodott, és úgy tűnt, elesik. Mindhárman egyszerre mozdultak utána, de Piton volt a leggyorsabb, ő kapta el. Zelda azonban köszönet helyett rárivallt: - Ne érj hozzám a véres kezeddel! - Hadonászva próbálta ellökni magától a férfit, aztán mutatóujjával felé bökött. - Gyilkos vagy. És gyilkosságra kényszerítettél engem is. De ha még egyszer hozzámérsz, esküszöm, te leszel a következő áldozatom!
- Hagrid! - szólalt meg hirtelen McGalagony. - Vissza tudja kísérni Miss Greyt a szobájába?
- Természetesen, professzor - készségeskedett az óriás. Rajta bezzeg meg sem látszott, hogy akár egy kortyot is ivott volna. Karját Zeldának nyújtotta. - Szabad, kisasszony?
A nő belekarolt az óriásba, és most, hogy Hagridba kapaszkodhatott, biztosabbnak érezte magát.
- Elnézést, Minerva - motyogta.
- Nincs miért, kedvesem - mosolygott rá az idősebb nő. - Pihenje ki magát!
Zelda is megpróbálkozott egy futó mosollyal, aztán Hagrid karján elindult. Ám bódulatának ködén is keresztülhatolt az a kép, ahogy Perselus Piton ott áll szálfaegyenesen, száját keményen összepréselve, a szeme pedig kifürkészhetetlen.

*

- Te jó ég! - lehelte Remus, amint a nyitott ajtóban megpillantotta Zeldát. Szó nélkül behúzta a nőt a szobába, és csak akkor nézett fel meglepetten, amikor Hagrid félszegen elköszönt és már épp indult volna.
- Köszönöm, Hagrid - szólt az óriás után, majd becsukta az ajtót, és Zeldát a díványhoz támogatta.
- Rosszul vagyok - nyögte a nő, és behunyta a szemét, hogy az émelyítő forgást egy kissé lassítsa.
- Néhány jó erős kávé és egy fürdő majd helyrehoz, meglátod - felelte Remus, miközben előhalászta talárja belső zsebéből a varázspálcáját.
- Gondolod? - nézett rá Zelda kétkedőn.
- Majd meglátod - mosolygott rá a férfi, majd egy könnyű csuklómozdulattal az asztalra varázsolt egy csésze gőzölgő kávét.
- Tej nincs hozzá? - húzta el a száját a nő, miközben bizalmatlanul szemlélte az éjfekete löttyöt.
- Idd csak meg így, ahogy van - bátorította Remus, mire ő, ha kelletlenül is, de engedelmeskedett neki.
A férfi ezalatt átment a fürdőszobába, ahonnan kisvártatva felhangzott a kádba zubogó víz jellegzetes hangja. Zelda gyomra felkavarodott a kávétól, és ismét elfogta a szédülés, így aztán nyögve tiltakozott, amikor kedvese felhúzta a díványról, és a fürdőszoba felé terelte. A kád mellett azután megállapodtak, és Remus miközben jobb karjával Zeldát tartotta, balját beledugta a vízbe. Helyeslő bólintása jelezte, hogy a hőfok épp megfelelő, azután vizes kezével végigtörölte a nő arcát és homlokát.
- Ez nem valami meleg - mormolta Zelda rosszallóan, de Remust nem hatotta meg.
- Segítsek levetkőzni? - kérdezte, és miután a nő nemlegesen megrázta a fejét, bólintott és kiment.
Jó negyedórányi ázás és egy újabb kávé után Zelda már viszonylag tisztán érzékelte maga körül a külvilágot.
- Istenem! - sóhajtotta, miután a kezében lévő csészét egy halk koppanással az asztalra tette. - Úgy viselkedtem, mint egy idióta.
Remus meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Megint összevesztem Pitonnal, de ez már nem újdonság - folytatta a nő, és a vonásai megkeményedtek. - Viszont alaposan lejárattam magam Minerva és Hagrid előtt.
- Azzal, hogy becsíptél egy kissé? - kérdezte Remus, és az ajka körül egy halvány mosoly bujkált, ahogy a nő arcát fürkészte.
- Becsíptem? - visszhangozta Zelda fanyarul. - Talán inkább leittam magam a sárga földig! De ez még hagyján! Hanem amiket összehordtam nekik...
- Szerintem nagyon aranyos voltál - mosolygott most már leplezetlenül a férfi. - És ezt biztos, hogy ők is így gondolják.
- Remus! - fordult felé Zelda egy kissé hevesen. - Már megint nem veszel komolyan!
- Kicsim! Hát hogy vennélek komolyan, amikor ekkora feneket kerítesz egy ilyen apróságnak? - ölelte át a férfi a vállát. - Ne emészd magad emiatt! - komorult el kissé, ahogy mélyen a nő szemébe nézett. - Biztos vagyok benne, hogy semmi olyat nem mondtál, amitől megbotránkoztak volna...
- Mégis mire alapozod ezt a nagy bizalmat? - mosolyodott el most már Zelda is.
- Arra, hogy ismerlek - válaszolta a férfi. - És azt is tudom, milyen jól áll neked, ha egy kissé többet iszol a kelleténél.
- Remus! - csattant fel a nő félig méltatlankodva, félig nevetve. - Hát tényleg nem tudod felfogni, hogy itt most dráma van?!
- Ó, dehogynem! - erőltette magára a férfi a helyzethez illő komolyságot. - De azért az csak nem bűn, ha megpróbállak megvigasztalni?
Zelda nem felelt. Erről a vigasztalásról eszébe jutott valami. Vagyis inkább valaki. És a mázsányi súly, ami épp csak kezdett oszlani a szíve fölül, most újult erővel nehezedett rá. Önkéntelenül is felsóhajtott.
- Van egy ötletem - súgta a fülébe a férfi, és habár Zelda ólmos fáradtságot érzett és legszívesebben begubózott volna egy sötét sarokba, azért egy halvány kis kíváncsiság mégiscsak feltámadt benne. - Menjünk ki a tóhoz!
- Jaj, ne! - nyögött fel Zelda fájdalmasan.
- Miért ne? - vonta össze a szemöldökét Remus, és kissé fölegyenesedett, hogy jobban szemügyre vehesse kedvese arcát. - Olyan szép idő van kint, nem kéne egész nap idebent ülnünk a négy fal között.
Zelda nem felelt. A háta közepére kívánta a tó körül nyüzsgő diáksereget, semmi kedve nem volt a mellette-mögötte haladó láthatatlan Remus lépteit figyelni, és közben azon izgulni összeszorult gyomorral, nehogy a férfi egy fatális véletlen folytán lelepleződjön. Mégis tudta, hogy kedvese mennyire áhítja a friss levegőt, a szabadságot, a mozgást, a teret... És ezt képtelen volt megtagadni tőle.
- Rendben - bólintott eltökélten, majd felállt és átment a hálószobába, ahonnan nem sokkal később átöltözve lépett ki, karján a láthatatlanná tévő köpennyel.
Tíz perc múlva már a tónál jártak. Zelda kényelmes, mégsem túl lassú léptekkel haladt a part mentén, és igyekezett úgy tenni, mint aki roppant mód élvezi a sétát és a szabad levegőt. Tekintete elkalandozott a tó, az erdő, a kastély irányába, de érzékei élesen fürkészték Remus minden rezdülését. Látszólag céltalanul, mégis kitartóan haladt abba az irányba, ahol az ártéri erdő és a növényzet vette át az uralmat a szelíd gyep felett, és amikor a gyereksereg zaja már teljesen elenyészett, megkönnyebbült szívvel állt meg egy parányi tisztáson.
Remus rögvest kibújt a köpenyből és nagyot szippantott a balzsamos tavaszi levegőből. Sápadt bőre egészen betegesnek tűnt a természetes fényben, arcára élesen festette fel az árkokat a ragyogó délutáni nap, és Zelda szíve egy pillanatra összeszorult, ahogy ránézett. De kedvese örömét látva önkéntelenül is elmosolyodott, és amikor a férfi lehuppant a fűbe, csatlakozott hozzá.
- Gyönyörű vagy - mormolta Remus, miközben közelebb vonta magához.
- Ugyan - húzta el a száját Zelda egy kissé ironikusan.
- Pedig ebben a kérdésben kettőnk közül én vagyok a szakértő, úgyhogy jobb, ha hiszel nekem - felelte a férfi játékosan, és egy puszit lehelt a nő fülére.
Zelda csiklandósan összehúzta magát és elmosolyodott.
- Jó lesz végre szabadon élni veled kettesben - sóhajtotta Remus, miközben tétován játszadozott a nő egyik hajtincsével. - Te is várod már?
- Hát persze - felelte Zelda, bár maga sem tudta volna megmondani, miért, de valamiféle furcsa szomorúság kerítette hatalmába. Egy percig lehunyt szemmel hallgatta a visszhangos madárdalt a fejük felett, és a férfi nyugodt, halk lélegzetvételét, és azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt.
Fáradtan dőlt hátra a selymes fűben, és kezével árnyékot tartva a szeme elé figyelte a tovaúszó, bizarr formájú felhőket. Gondolatai is ugyanígy tolták-lökdösték egymást a fejében, ő pedig elmerült bennük megadva magát a bántó éleknek és a reményteljes kis sugaraknak egyaránt.
Remus fölékönyökölt, és kezében egy fűszállal szórakozottan körberajzolta Zelda vonásait. A nő többször is nevetve összeráncolta az orrát, és lassacskán kénytelen volt beletörődni, hogy kedvese nem fogja hagyni, hogy hosszasan elmélázzon, ám amikor a pajkos fűszál az ajkához ért, ismét elkomorult. Néhány órája ez a száj még Perselus száját csókolta... Most pedig lám, hogy húzódik érzéki mosolyra egy másik férfi kényeztetésétől. Milyen csalfa és milyen mohó ez a száj! Szemrebbenés nélkül elfogadja az egyiket, azután a másikat... Vajon ő maga is ilyen lenne? Így omlik az egyik férfi karjából a másikéba? A kérdés úgy szúrt belé, akár egy kés. Éles volt, fájó és hirtelen.
Szemei riadtan pattantak fel és kutatóan fürkészték Remus arcát, mintha attól tartana, a férfi talán leolvasta róla iménti gondolatait. Kedvese komornak tűnt, vagy legalábbis mélyen elgondolkozónak, ám ahogy találkozott a pillantása Zeldáéval, vonásai ellágyultak, és a fűszálat elhajítva maga hajolt a nő szájához. Csókja nem volt több egy könnyű szellőnél, egy futó simogatásnál, mégis csábító volt és érzéki. A következő azonban jóval alaposabb volt, és nemcsak ígért, de immár viszonzást is várt. A hangtalan, játékos párbeszéd sokáig tartott, és amikor egy percre félbeszakadt, Zelda eltolta magától kissé a férfit, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Mondd csak, mit művelsz? - szegezte neki mosolyogva a megrovónak szánt kérdést.
- Szerinted? - vonta fel a szemöldökét Remus, és a hangja kissé fátyolos volt.
- De bárki megláthat... - érvelt a nő kissé erőtlenül.
- Ugyan már, ki látna meg? - kérdezett vissza a férfi ezúttal enyhén összevont szemöldökkel. - Hiszen nem jár erre senki.
- De járhat... - szólalt meg Zeldában az ésszerűség.
- Szerintem viszont - mosolyodott el Remus fölöttébb gyanúsan, - ha csöndben maradsz, nem fog minket észrevenni senki az égvilágon.
- Csöndben? - vonta fel a szemöldökét Zelda egy apró mosollyal.
- Úgy bizony - helyeselt a férfi. - Csak rajtad múlik minden. Ha jó kislány leszel, meglátod, nem lesz semmi gond - tette hozzá, azzal lehajolt és birtokba vette ajkával a nő nyakának hajlatát.
Zelda pedig - becsületére legyen mondva - megtett minden tőle telhetőt. De nem volt könnyű dolga egyáltalán.

 

Folyt. köv.

Vissza
21. fejezet