Megjegyzés:

Két dolgot szeretnék ezúttal megemlíteni: Az egyik az, hogy habár a történet Harryék hatodik évében játszódik, az én verziómban Sirius egyelőre még nem tisztázódott a vádak alól, és így a sajtó részéről elég kellemetlen elbánásban részesül továbbra is (bár ez hamarosan meg fog változni, még ha én nem is térek ki rá. :-))
A másik pedig, hogy az alábbi fejezet korhatáros elemeket tartalmaz. :-) A kiskorú olvasók tehát csak saját felelősségükre fogyasszák! :-)

 

Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXI.

Rágalomhadjárat

Zelda óvatos mozdulatokkal kavargatta az üst tartalmát. A főzet lassanként tökéletesen áttetszővé vált. A ragyogó, zöld folyadék immár láttatni engedte az edény aljára és oldalára vésett rúnákat. Még egy hét állás és készen van. Alig akarta elhinni. Megpróbált belegondolni, milyen lesz az élete itt Roxfortban azok után, hogy nem kell nap mint nap a pincébe sietnie és órákig dolgoznia Pitonnal az ellenszeren. Különös érzés volt ez a hirtelen rászakadt szabadság, és meglepte az a kis fájó üresség, ami a gondolatra hirtelen belészúrt. De elhessegette magától. Biztos volt benne, hogy villámgyorsan vissza fog rázódni korábbi nyugalmas hétköznapjaiba.
Piton komor hallgatásba burkolózott, és úgy tűnt, hogy a főzés végére egészen elvesztette érdeklődését az ügy iránt. Csak ímmel-ámmal ellenőrizte Zeldát, a megjegyzéseit megtartotta magának, és csupán akkor szólt, ha feltétlen szükségét látta. Viszonyuk teljesen kihűlt, és ez a fagyosság ébresztette rá a nőt, mennyire más volt korábban. Mert hiába volt a köztük lévő hangulat ellenséges, épp ez töltötte meg élettel; vibrált, folyton változott és lesből rukkolt elő a maga kis meglepetéseivel. Talán a másik bizonyos fokú megszokása, kiismerése, vagy az időről időre előszivárgó fanyar irónia adta azt a különös fűszert hozzá, ami most tovatűnt nyomtalanul. Fárasztó állapot volt, amíg tartott és meglehetősen bosszantó, Zelda számára mégis olyannyira összenőtt Pitonnal, hogy a hiánya egészen összezavarta. Igen, talán valóban hiányzott neki. Akkor legalábbis mindenképp, amikor órákig tartó jeges hallgatásba burkolózva tették a dolgukat a laborban.
De ennek immár vége. Többé nem kell idejönnie, és ha minden igaz, Pitontól is megszabadul végre. Erősen bízott benne, hogy a főzet felhasználása már menni fog az ő közreműködése nélkül is, ha pedig mégsem, akkor a Főnix Rendjének számtalan derék tagja siet majd a segítségére, Piton pedig nyugodt lélekkel élvezheti a kemény munka utáni megérdemelt szabadságát. Habár a kisördög ott motoszkált benne, hogy ez a bizakodás esetleg nem vezet jóra, mégis ahogy végiggondolta, teljességgel ésszerűnek tűnt. És ettől megnyugodott.
- Ennyi elég volt - szólalt meg a férfi a háta mögül, majd mellé érve állával az üst felé bökött.
Zelda óvatosan kivette a fakanalat és figyelte, miként válik teljesen átlátszóvá az üstben lévő főzet. Nem telt bele sok idő, és már csak a visszatükröződő tárgyak remegtek aprókat a folyadék felszínén. Zelda kimondottan szépnek találta a zöldnek ezt a kellemesen áttetsző árnyalatát, és hirtelen büszkeség töltötte el a szívét. Nem gondolta volna, hogy mindezt véghezviszi, és most, hogy látta az eredményt, határtalanul boldog lett és felszabadult. Még akkor is mosolygott, amikor megfordult, ám amint pillantása a professzor komor és merev vonásaira esett, jókedvét mintha elfújták volna.
El sem tudta képzelni, mi baja lehet a férfinak, de kifejezetten sértőnek érezte, hogy még most, a hosszú közös munka végén sem tud valamiféle emberi reakciót kipréselni magából. Egy jó szó, egy halovány félmosoly, vagy csupán egy elismerő pillantás tökéletesen elég lett volna, de nem... Perselus Piton már miért is tette volna meg neki ezt a szívességet?
Dühös lett. Ám rájött, hogy bolond lenne, ha most átadná magát ennek a haszontalan és bosszantó érzésnek. Nem, ha Perselus Piton nem teszi meg neki azt a szívességet, hogy elismerje a munkáját, akkor ő sem adja meg neki azt az elégtételt, hogy a férfi ingerültnek lássa. Nyugodt mozdulattal tette a fakanalat az asztalra, majd még egy pillantást vetett a főzetre, hogy megnézze, minden rendben van-e, azután szó nélkül az ajtóhoz ment. Ott fordult csak vissza, hogy elköszönjön, ám enyhe megrökönyödéssel látta, hogy Piton talárszegélye épp akkor tűnt el a raktárnak használt kis belső helyiségben. A férfi szemlátomást máris hozzákezdett a főzéshez használt kellékek elpakolásához, és a jelek szerint a legkevésbé sem érdekelte, hogy a nő ott van-e még vagy sem. Zelda keserűen vette tudomásul, hogy ostobaság volt bármit is várnia. Eltökélten fordított hátat, azután elhagyta a labort, majd az alagsori dolgozószobát is.
Erősen szürkült már, és aznap éjjel holdtölte volt. Zelda gondolatai lassanként elterelődtek Pitonról, és mindinkább Remusra irányultak. Kedvese ezúttal a kastélyban maradt; erdei küldetését Dumbledore kérésére felfüggesztette, habár nyilvánvaló volt, hogy nem szívesen. Zelda ellenben határtalanul megkönnyebbült tőle. Még mindig nem volt elképzelése sem arról, mit művel Remus teliholdkor az erdőben; mi lehet olyan titkos és veszélyes, hogy még neki sem számol be róla, de úgy vélte, azt sem bánná, ha sosem tudja meg, csak legyen már vége egyszer és mindenkorra.
Ráérősen vacsoráztak aznap este a szobájukban, ám a feszültség egyre inkább eluralkodott rajtuk. Remus számára az átváltozás még így, a főzettel együtt is kínszenvedés volt, Zelda pedig - habár igyekezett ezt a legkevésbé kimutatni, - vele együtt szenvedett minden egyes alkalommal. Tudta ezt a férfi is, ahogyan tudta azt is, hogy Zelda ragaszkodni fog hozzá, hogy mellette maradjon. Fáradtság suhant át az arcán és valamiféle fanyar lemondás, miközben mély levegőt vett, hogy újabb kísérletet tegyen és megpróbálja kedvesét eltéríteni szándékától. Zelda azonban hajthatatlan maradt. Az utóbbi időben egyszer sem volt a férfi mellett az átváltozása idején, most viszont eltökélte, hogy vele marad, ha törik, ha szakad. Érezte, hogy sokat számít Remusnak a közelsége, még akkor is, ha a férfi ezt bőszen tagadta, csak hogy őt megkímélje.
- Akkor menj le a könyvtárba - javasolta Remus kissé élesen, miután a nő kerek-perec megtagadta, hogy Minervánál töltse az estét.
- Nyolckor bezárják - felelte Zelda, és örült, hogy ilyen könnyedén sikerült kibúvót találnia.
Remus hallgatott és csak nézte őt. Ami nem volt egy utolsó módszer a meggyőzési eszköztárában, ezt Zeldának be kellett látnia. Ám mindent ezzel sem érhetett el. A nő rezzenéstelen arccal, pardont nem ismerő kifejezéssel viszonozta a pillantását, és a szemében megcsillanó kihívás elvette Remus maradék kedvét is a további huzavonától.
- Hát jó - adta meg magát sóhajtva. - Ha minden áron itt akarsz lenni, nem bánom... De maradj kint az irodában... Legalább amíg tart...
- Jól tudod, hogy nem azért akarok itt lenni, hogy a másik szobában kuksoljak, amíg... - vágta rá Zelda, de elharapta a mondat végét. Úgy keringett a téma körül, akár a keselyűk a mező vadjai felett, mégsem volt képes belevágni. Mintha távol tarthatott volna magától bizonyos dolgokat azáltal, hogy nem mondta ki őket. Mintha attól halványabbak lettek volna, valószínűtlenebbek. Remus átérezte ezt, és tiszteletben tartotta kedvese érzékenységét, néha azonban, ha felmérgesedett, kíméletlenül pattogtak szájáról olyan szavak, melyek Zelda arcára bűnbánó, zavart pírt csaltak.
Most azonban nem így történt. Remus újabb hallgatásba burkolózott, és a tekintetében vibráló szigor helyébe lassanként szelíd kérlelés költözött. Ennek már nehezebb volt ellenállni, de nem lehetetlen. Zelda maga sem vette észre, hogyan préselődik egyre vékonyabb vonallá az ajka, de ezzel egy időben minden sejtjében érezte a férfiban lassan érlelődő beletörődést. Mindketten sóhajtottak. Most, hogy a kérdés eldőlni látszott, bánták már az apró karcolásokat, melyeket a csata hevében egymás lelkén ejtettek.
Zelda szólalt volna meg először, ám ekkor kopogtak. A nő az ajtóhoz sietett, és a küszöbön Albus Dumbledore-t találta. Az idős varázsló komornak tűnt, és miután üdvözlésképp biccentett egyet, lehajtott fejjel és szó nélkül belépett. Remus a jöttére felemelkedett a székéből, de az igazgató intett, hogy maradjon csak.
- Elnézést a késői zavarásért - mondta, miközben Zelda helyet mutatott neki egy karosszékben, majd maga is leült vele szemben, - csak pár percről lenne szó. - Miután mindketten bátorítóan bólintottak, így folytatta: - Egy barátom a Reggeli Prófétától az imént értesített, hogy a holnapi számban lesz egy cikk, amely minden bizonnyal minket is érdekel majd.
Elhallgatott és egy percig némán szemlélte a fiatal párt, majd benyúlt a talárja belső zsebébe és egy pergament húzott elő, amit azután átadott Remusnak. Zelda közelebb húzódott a férfihoz, hogy ő is láthassa, mi áll benne, és amint elolvasta a címet, kínzó balsejtelem támadt benne: "Roxforti fenevadak és bestiák" - harsogták a vastagon szedett betűk.
A cikk eleje részletesen taglalta Hagrid veszélyesnek mondott kedvenceit, azután rátért a Tiltott Rengeteg felderítetlen vadállományára, de Zelda éppen csak átfutotta a szemével a sorokat, amikor az igazgató szavai kizökkentették.
- Az utolsó három bekezdés az érdekes - mondta nyugodt hangján, miközben átható tekintetét rájuk emelte.
Zelda úgy tett, ahogy Dumbledore javasolta, és amint szemével megtalálta a kérdéses sorokat, azon nyomban olvasni kezdett:

 

(...) Megbízható forrásból a tudomásunkra jutott továbbá az is, hogy az iskola területén, méghozzá valószínűsíthetően az igazgató teljes jóváhagyásával egy vérfarkas is garázdálkodik. Dumbledore-nak - mint ismeretes - nem ez lenne az első hasonló jellegű megnyilvánulása. Néhány éve ugyanis odáig merészkedett, hogy az Azkabanból szökött többszörös gyilkos Sirius Black gyerekkori barátjának, Remus J. Lupinnak - akinek vérfarkas mivoltára a szintén Roxfortban tanító Perselus Piton professzor hívta fel figyelmünket - katedrát adott Roxfortban, hogy így állítson csapdát a körözött bűnözőnek. Azóta tudjuk, hogy a terve kudarcba fulladt, de Black - vélhetően Lupin miatt - többször is felbukkant az iskola közelében. Csak a vak szerencsén múlt, hogy nem történt tragédia, hiszen a gyerekeket fenyegető veszély még a szökött fegyencet leszámítva is óriási volt. A varázslótársadalom akkor értetlenül állt az eset előtt, és senki nem tudott elfogadható magyarázatot adni rá, vajon miért látta indokoltnak Albus Dumbledore, hogy diákjainak életét ilyen könnyelműen kockára tegye.
Most pedig - ha hihetünk a hírnek - ismét vérfarkas garázdálkodik Roxfortban. Kilétéről nincs információnk, de azt sem tartjuk kizártnak, hogy az igazgató ismét Lupint vette a szárnyai alá. Mivel az említett vérfarkasnak nincs bejelentett lakcíme, és az utóbbi
időben nyilvános helyeken sem látták felbukkanni, ezt a tényt sajnos nem tudjuk sem megerősíteni, sem pedig cáfolni, az azonban bizonyos, hogy Dumbledore már gyermekkora óta kitüntetett figyelemben részesítette Lupint, nem lenne tehát meglepő, ha ismét segítő kezet nyújtott volna a szorult helyzetbe került vérfarkasnak.
Akár így van azonban, akár sem, Dumbledore újabb felelőtlen tettének súlyát semmi nem enyhíti. Az iskola úgynevezett haladó szellemisége már eddig is számtalan kockázatot rejtett magában; a katedrát sorra alkalmatlan tanárok foglalják el, a kastélyban és annak környezetében élő mágikus lények szabadon garázdálkodnak, az intézményen belül uralkodó laza rendszer pedig már-már fejetlenségnek nevezhető. Dumbledore azonban szemrebbenés nélkül tetézi mindezt, és a környéket rettegésben tartó fenevadak sorát még egy vérfarkassal is megtoldja. Ki tudja, mi lesz a következő lépése? Ki tudja, meddig tevékenykedhet még a saját szakállára büntetlenül? Nos, úgy tűnik, akármeddig. A Minisztérium ugyanis ölbe tett kézzel szemléli ténykedését, és nyugodt lélekkel elnézi, hogy diákok százainak életét és testi épségét teszi kockára nap mint nap. Mi azonban, az aggódó szülők és a velük szimpatizáló jóérzésű állampolgárok reméljük, hogy Albus Dumbledore roxforti rémuralmának hamarosan vége szakad.

*

Zelda döbbenten és nem titkolt riadalommal pillantott az igazgatóra, miután a cikk végére ért. A szeme sarkából látta, hogy Remus gondterhelten beletúrt a hajába, majd a mozdulat kellős közepén lehajtott fejjel megdermedt és csak bámult maga elé.
- Úgy gondoltam, jobb, ha mielőbb tudomást szereznek róla - szólalt meg Dumbledore a körülményekhez képest meglepően higgadtan. - Kellemetlen volna ilyesmit a reggelizőasztalnál olvasni, ráadásul nem is kifejezetten egészséges.
Zelda nem tudta eldönteni, hogy viccel-e, Dumbledore hangsúlya és arckifejezése azonban most kimondottan sértőnek tűnt számára.
- Azonnal elhagyom a kastélyt - kapta fel a fejét hirtelen Remus.
Az igazgató szórakozott csodálkozással vonta fel a szemöldökét.
- Ugyan miért tenne ilyet? - kérdezte látszólag értetlenül.
- Hogy ne adjak több okot az ilyesmire - bökött a férfi eltökélt arccal az újságcikk felé.
- Ugyan már, fiam! - enyhült meg Dumbledore arca. - A pletykák szárnyra kapnak, azután elülnek. Az egyik jön, a másik feledésbe merül. Így volt ez mindig és így lesz ezután is.
- De ez nem pletyka - jegyezte meg Remus, és a hangja ezúttal kemény volt.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos - felelte Dumbledore eltöprengve, majd a meglepett pillantásoknak engedve így folytatta: - Sajnos sejtelmem sincs a hírforrás kilétéről, és arról sem, milyen tényekre alapozták ezt a cikket. Épp ezért nem tartom kizártnak azt sem, hogy csupán véletlen egybeesésről van szó.
- Véletlen egybeesésről? - kérdezett vissza Zelda értetlenül.
- Ha már úgyis a roxforti... hogy is mondták? ...fenevadakról és bestiákról jutott eszükbe írogatni - sietett a válasszal az igazgató, - kézenfekvő tűnhetett előszedniük azt a két évvel ezelőtti esetet Remusszal - mondta, és tiszta tekintetéből a nő azt szűrte le, hogy nem csupán őket akarja ezzel megnyugtatni, de hisz is abban, amit mond.
- Felettébb különös egybeesés lenne... - vetette közbe Remus ironikusan.
Dumbledore egy percig némán nézte a fiatal férfi arcát, és amikor megszólalt, a hangja végtelenül fáradtnak tűnt.
- Természetesen a másik eshetőséget sem tartom kizártnak. Ezért is kérem, hogy ma éjjel ne menjen az erdőbe. És attól tartok - tette hozzá, - hogy a következő alkalmat is szerencsésebb lenne kihagyni.
Mélységes csend telepedett a szobára, Zelda pedig teljességgel átérezte ennek jelentőségét. Remus ismét haszontalanná vált. Megint elvették a munkáját, céltalanná, értelmetlenné tették az életét. Kudarcot vallott, mint már annyiszor.
- Értem - felelte a férfi, és a hangja nem volt több erőtlen suttogásnál.
- Holnap megbeszéljük az új teendőit - mondta Dumbledore hasonlóan halkan.
- Nem kell mondvacsinált feladatokon törnie a fejét, professzor - vágta rá Remus határozottan. - Több hasznomat veszi úgy, ha a lehető legkevesebbet vagyok szem előtt.
Zelda ritkán hallotta kedvesét ilyen keserűen beszélni, és összeszorult a szíve az imént hallott szavaktól. Dumbledore azonban nem tűnt meglepettnek, sőt mintha egyenesen szórakoztatta volna a férfi kifakadása.
- Ennyi önsajnálatot ki sem néztem volna magából, fiam. Mintha csak Perselust hallanám - jegyezte meg somolyogva, ám hirtelen elkomorodott. - Ne akarjon rá hasonlítani, Remus. Hiszen láthatja, hova vezet ez az út. Kerülje ki ezt a csapdát, mert utólag már sokkal nehezebb lesz kimásznia belőle.
Szavaira döbbent tekintettel reagáltak. Ám Remus végül minden bizonnyal belátta Dumbledore igazát, mert erőt vett magán és sóhajtva így szólt:
- Van valami ötlete, hogy mihez kezdjünk most, professzor úr?
- Miért kéne bármihez is kezdenünk? - kérdezett vissza az idős varázsló ismét megenyhülve. - Cselekedni ráérünk akkor, ha majd nemcsak állításokkal hozakodnak elő, hanem bizonyítékokkal is. Addig azonban tesszük a dolgunkat mindannyian, ahogyan idáig is tettük. Csupán némi elővigyázatosságnak látom szükségét, amiről az előbb már beszéltünk is.
- De amit magával művelnek miattam - csóválta meg a fejét Remus, - az kész rágalomhadjárat! És ha így folytatják... abból még komoly baj lehet - tette hozzá komoran.
- Semmi szükség rá, hogy a nyakába vegye a világ gondjait - mosolygott rá Dumbledore jóságosan. - Higgye el, fiam; akik akarnak, azok maga nélkül is könnyűszerrel találnak rá módot, hogy ellenem hangolják a közvéleményt. Ha pedig amiatt aggódik, hogy esetleg megpróbálnak eltávolítani Roxfortból - folytatta némileg elgondolkodva, - nos, biztosíthatom róla, hogy nem ez lesz az első alkalom. Mindig is voltak ellenzőim, de támogatóim is. És ha eddig boldogultam, talán joggal feltételezem, hogy boldogulok ezután is.
Az igazgató távozása után egy ideig hallgattak. Zelda azonban nem bírta sokáig.
- Hát ez remek! - fújta, miközben felpattant. Arcára piros foltokat festett a hirtelen támadt harag, és mérgében ökölbe szorította mindkét kezét. - Szóval Dumbledore-nak sejtelme sincs a hírforrás kilétéről...! - folytatta tovább nem törődve azzal, hogy Remus figyel-e vagy sem. - Igazán nem tudom, mit gondoljak... Vajon csak minket próbál hülyének nézni, vagy tényleg ennyire naiv?
- Zelda! - kapta fel a fejét a férfi az igazgatót ért sértés hallatán, és komoran összevont szemöldökkel meredt a nőre.
- Miért, te mire véled ezt? - fordult felé a nő, és úgy nézett rá, hogy abból egyértelműen kitűnt; Remus bármit is felel, az csak olaj a tűzre.
- Micsodát? - kérdezett vissza a férfi kissé óvatosan.
- Hogy egyik napról a másikra megjelenik egy bájos kis cikk a Prófétában, miszerint vérfarkas jár Roxfortban! Nem Roxfort környékén, hanem Roxfortban! - felelte Zelda egyre jobban élesedő hangon.
- Nem tudom - vetette fel a fejét a férfi. - De egyetértek Dumbledore-ral: Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de az is lehet, hogy valaki tényleg meglátott...
- Meglátott? - visszhangozta Zelda, és úgy nézett a férfira, mintha az megbolondult volna. - Miért kellett volna, hogy bárki is meglásson? - tette hozzá ingerülten. - Hiszen vannak néhányan, akik nagyon is jól tudják, hogy itt vagy! Arra még nem gondoltál, hogy közülük árult el valaki?
A szobára néma csend ült. Remus arca hűen tükrözte az elméjén végigvonuló villámgyors gondolatokat, Zelda pedig felfokozott várakozással nézett rá.
- Perselusra célzol? - kérdezte végül a férfi meglepően halkan.
- Ki másra? - fújta Zelda dühösen. - Hiszen a napnál is világosabb... Csak tőle telik ki ilyesmi! Szinte már vártam, hogy mikor teszi meg.
- Egyáltalán nem értem, miért gondolod így - felelte Remus. - Remek emberismerő vagy, de úgy érzem, Pitonnal egy kissé melléfogtál...
- Melléfogtam? - meredt rá a nő hitetlenkedve. - Te nem voltál vele az utóbbi időben annyit, mint én! Fogalmad sincs róla, milyen undorítóan viselkedett! Módszeresen és látható élvezettel gyötört, amikor csak alkalma nyílt rá... Azzal pedig, hogy elárult téged, mintegy feltette az i-re a pontot!
- Zelda... - sóhajtotta Remus, miközben elkínzott mozdulattal megdörzsölte a halántékát. - Azt hiszem, jobb lenne ezt átgondolnod még egyszer, mielőtt ilyen végérvényesen elkönyveled a dolgokat...
- Nincs mit átgondolni rajta - felelte a nő igazának biztos tudatában. - Minden tökéletesen összevág, még ha te nem is látod be.
- Zelda! - állt fel Remus hirtelen. - Hibát követsz el, hogy ilyen alaptalanul vádaskodsz! Sok dolog van, amit nem tudsz Perselusról, de azt is megértem, hogy nem vagy képes vele szemben elfogulatlan lenni...
- Hogy érted ezt? - kapta fel a fejét a nő.
- Úgy, ahogy mondtam - felelte a férfi némi tétovázás után. - Nem tudod őt pusztán a tények alapján megítélni. Túlságosan... heves érzelmekkel viseltetsz iránta.
Zelda alig akart hinni a fülének, és érezte, hogy az arca lángba borul.
- Mire gondolsz? - kérdezte, és a hangja egészen élessé vált.
Remus nem felelt.
- Ki vele, miféle heves érzelmekről beszéltél az előbb? - sürgette a nő egyre dühösebben, és szemei szikrát szórtak. - A gyűlöletről? - tette hozzá, amikor látta, hogy Remus továbbra is makacsul hallgat. - Mert ha igen, akkor igazad van! Nem hordott még a hátán a föld senkit, akit ennyire gyűlölnék, mint őt! És nem vagyok hajlandó többé eltűrni a szemét húzásait!
Remus nem mondott erre semmit, csak némán fürkészte kedvese arcát. Zelda zavarba jött ettől a pillantástól, de egyre jobban feltámadó haragja elsöpörte zavarát, és ahogy a haragja nőtt, úgy élénkült a pír is az arcán. Határozottan úgy érezte, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult és az ajtó felé indult, ám kedvese hangja megállította.
- Mire készülsz? - kérdezte a férfi, és arckifejezésétől Zeldának hirtelen és minden ésszerű ok nélkül lelkiismeret-furdalása támadt.
Tanácstalanul az ajkába harapott.
- Nem tudom - bökte ki végül. - De nem hagyom annyiban, az egyszer biztos - tette hozzá eltökélten, miközben a kilincs felé nyúlt.
- Zelda! - szólt utána Remus, amint átlátta a szándékát. - Nem kéne most odamenned... Legalább holnapig várj... Lehet, hogy nem is tud semmit az egészről...
- Még hogy nem tud róla semmit! - csattant fel a nő újjáéledő haraggal. - Remus, az ég szerelmére ébredj már fel!
A férfi nem felelt. Zelda az ajtóban állt, keze már a kilincsen volt, és hevesen emelkedő mellkassal figyelte kedvesét. Maga sem tudta, mire vár, hiszen senki és semmi nem tudta volna megállítani. Amikor azonban látta, hogy Remus még csak meg sem próbálkozik ilyesmivel, eltökéltségébe némi keserűség vegyült. Elfordult és kisietett a szobából, hogy még véletlenül se tudják tovább tartóztatni.

*

Nem telt bele sok idő és már az alagsorban járt. Kirázta a hideg a sűrű homályba burkolózó nedves kőfolyosók láttán, de haragja jóval erősebb volt annál, semhogy megfutamodjon. Amint Piton irodájának bejáratához ért, erőteljesen bezörgetett, és alaposan meglepte, hogy az ajtó a megszokottól eltérően ezúttal nem engedett. Dörömbölni kezdett, és eszébe sem jutott, hogy a férfi esetleg nincs is bent, vagy talán már nyugovóra tért. Jó néhány perc telhetett el így, és ha Zelda netán azt hitte, hogy dühe csillapul, ha az ajtón tölti ki, hát alaposan tévedett. Ám nagy sokára mégiscsak bebocsátást nyert.
Piton tekintete a szokottnál is sötétebb volt, ahogy az arcára vetülő árnyékok mögül Zeldára villant. Ami azonban a nőt leginkább meghökkentette, az a férfi öltözéke volt. Piton ugyanis szokásos fekete talárja helyett egy szürke frottír köntöst viselt, hajának végei pedig nedves tincsekben hullottak a vállára. Zelda bizonyára a zuhany alól ugrasztotta ki. Úgy kell neki! - gondolta magában kárörvendően, miközben nyelt egyet, hogy így enyhítse kissé torkának szárazságát. Nem sokáig habozott ezután, hanem rezzenéstelen arccal és tétovázás nélkül belépett az irodába mit sem törődve Piton kérdőn felvont szemöldökével.
Odabent aztán egyenesen a kandallóhoz sétált, majd megfordult és vádló tekintettel rámeredt haragjának célpontjára. Piton miután becsukta az ajtót Zelda mögött, csupán egy lépéssel jött előrébb, és onnan figyelte őt mellkasa előtt összefont karokkal.
- Lehet, hogy most gratulálnom kéne - fogott bele a nő metsző hangon. - Meg kell hagyni, igazán hatásosan koronáztad meg a bosszúhadjáratodat!
Piton arcán némi értetlenség suhant át, de makacsul hallgatott és tekintetét továbbra is a nőre szegezte. Zelda dühösen villogó szemekkel meredt rá, majd így folytatta:
- De ha jobban belegondolok, talán jobb is így... Igen, azt hiszem, a várakozás sokkal rosszabb volt... amikor csak azt tudtam, hogy egyszer majd megteszed... de azt nem, hogy mikor. Szóval még hálás is lehetek neked! - emelte meg ismét a hangját. - Hiszen nem ketyeg tovább az időzített bomba. Mert végre felrobbant! Komolyan egészen megkönnyebbültem!
- Akkor most, hogy ez a mázsás kő már nem nyomja a szívedet - szólalt meg Piton hideg és közönyös hangon, - akár azt is elárulhatnád, hogy miről is beszélsz tulajdonképpen.
Zelda arcán ismét élénkebbé váltak a harag-szülte piros foltok.
- Tudod te azt jól! - sziszegte dühösen. - A bájos kis cikkedről a holnapi Reggeli Prófétában!
A férfi arcán sötét árnyék suhant át, ez pedig Zelda számára felért egy perdöntő bizonyítékkal.
- Felteszem, hogy ennyiből értenem kellene mindent - jegyezte meg Piton szárazon.
- Ugyan már, ne játszd meg magad! - csattant fel a nő gúnyosan. - Most már igazán nincs szükség rá. Hátradőlhetsz kényelmesen a karosszékedben és élvezheted az édes bosszút, amire olyan régóta vágytál! Most már elégedett lehetsz! Remust kizárták a küldetésből, és akár itt marad Roxfortban, akár nem, az élete így is, úgy is olyan lesz, mintha legalábbis az Azkabanba zárták volna! Hála neked!
Piton két szemöldöke egyetlen összefüggő vonallá állt össze. Arcán a korábbi értetlenség mellett harag és rosszallás jelent meg, ahogy a nő arcát fürkészte. De nem szólt semmit.
- Csak azon csodálkozom, miért nem adtál ki több információt - folytatta Zelda szemrehányóan. - Bár ki tudja... talán apránként óhajtod adagolni, hogy folyamatosan ébren tartsd a közvélemény figyelmét... Igen, ez nem is rossz! Először csak egy homályos kis állítás a kastélyban garázdálkodó vérfarkasról... De mihelyt kezdenek elülni a kedélyek, jön az újabb hír... néhány szemtanú... egy-két bizonyíték... Gondolom, forró dróton tartja a kapcsolatot a sajtóval, tisztelt professzor úr!
Piton arca elvörösödött és dühös fintorba rándult. Szemei most már veszélyesen villogtak, és néhány lépéssel közelebb jött Zeldához.
- Bámulatos, mennyire átlátsz rajtam - jegyezte meg erősen uralkodva a hangján. - Azt hiszem, ezek után nem árt alaposan végiggondolnom a terveimet, hogy kevésbé legyek kiszámítható... mert így hol marad az igazi élvezet, nemde?
Zeldában egy pillanatra bent akadt a szó megérezve a férfiból áradó fenyegetést.
- Mondhatsz, amit akarsz - vetette oda végül. - De ennél nagyobb kárt már aligha tudnál okozni.
- Biztos vagy ebben? - lépett hozzá közelebb Piton, és a hangja behízelgőn csengett. Zelda önkéntelenül is hátrahőkölt. - Lehet, hogy ismersz, kiscicám - folytatta a férfi, - de jobb, ha nem veszed biztosra, hogy a bosszúhadjáratom ezzel befejeződött. Azt hiszem, ha egy kissé erőt veszek magamon, támadhat még néhány használható ötletem...
Zelda szeme megrebbent. Nagyon is valószínűnek tartotta, hogy a férfi képes ilyesmire. Ám aggodalmát semmi esetre sem akarta kimutatni.
- Hát csak rajta! - szegte fel az állát eltökélten. - A világért se fogd vissza magad, ha már egyszer itt a lehetőség az orrod előtt!
Piton nem felelt. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt Zeldára, és úgy tűnt, egy percig még lélegezni is elfelejtett, olyannyira belemerült a gondolataiba.
- Rendben - szólalt meg végül egészen halkan. - Valóban miért is fognám vissza magam? Elég nagy bolond voltam, hogy idáig is megtettem - mondta szinte csak magának, miközben tekintete Zelda ajkára szegeződött.
A nő még fel sem foghatta, miről beszél, amikor Piton magához rántotta és kíméletlenül megcsókolta. Jobb keze Zelda tarkójára siklott, hogy a nő még véletlenül se tudja elhúzni a fejét, de a nyomaték kedvéért fájdalmasan bele is markolt a hajába. Zelda nyöszörgött és erejét megfeszítve próbált szabadulni, a férfi erejével szemben azonban tehetetlennek bizonyult. Érezte Piton ajkát a száján, érezte, miként próbálja kizsarolni magának a viszonzást, és habár a csók és az ölelés szédítő volt, Zelda dühe oly mértékben forrt, hogy semmire nem vágyott kevésbé.
A férfit azonban ez szemlátomást nem érdekelte. Kíméletlen határozottsággal rántotta le Zeldát a kandalló előtti szőnyegre, miközben kutató keze már a blúza alatt járt.
- Hagyj békén! - prüszkölte a nő, mihelyt sikerült egy kissé kitérnie Piton követelőző csókjai elől, ám tiltakozása teljességgel hiábavaló volt.
A férfi ajka mohón tapadt a nyakára, és egész testével ráfeküdt, így Zelda mozdulni sem bírt. Tehetetlenül küszködött, mire az egyik kezét végre kiszabadította, és Piton vállának feszítette, hogy így próbálja meg eltolni magától. A férfi azonban dühösen megragadta és hátracsavarta, amitől Zelda ismét fájdalmasan feljajdult. Megdöbbentette és halálra rémítette Piton ereje, és nyöszörögve próbált elhúzódni, amikor a férfi szabad keze utat talált magának a szoknyája alá.
- Ne! - sikoltott fel kétségbeesetten, ahogy megérezte bőrén a durva ujjakat.
Piton megdermedt. Egy percig csak kapkodó légzése törte meg a csendet, majd megmozdult és elengedte a nőt. Zelda azonnal a férfi vállának feszült, és úgy tűnt, most végre valóban sikerült is eltolnia magától, de tévedett. Piton ugyanis magától emelkedett fel, de csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Ezt akartad, nem? - szűrte összeszorított fogai közt, miközben sötéten pillantott a nőre.
- Nem! - nyögte Zelda kétségbeesetten.
Piton még mindig erősen zihált, és egy ideig úgy nézett rá, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével, de az arckifejezése fokozatosan megváltozott. Az iménti harag helyébe egy idő után valamiféle különös keserűség költözött. A szája széle megrándult, ám az ilyenkor szokásos gúnynak ezúttal nyoma sem volt.
- Nem akartam... - szólalt meg végül vontatottan. - Nem akartalak bántani. - A hangja egészen idegenül csengett.
Szavai egy ideig céljukat keresve keringtek körülöttük a levegőben.
- Hát mit akartál? - kérdezte végül Zelda, de alig jött ki hang a torkán. Az iménti rémülete még nem múlt el nyomtalanul.
Piton csak hosszú szünet után válaszolt.
- Az mindegy... - suttogta, és arcáról csak úgy sütött az önutálat. - Én csak rombolni tudok.
- Ez nem igaz - tiltakozott a nő, mielőtt még észbe kaphatott volna. Megdöbbentették Piton szavai, és korábbi félelmét mintha elfújták volna.
Tekintetük egymásba fonódott.
- Nem ismersz engem - szólalt meg a férfi. - Másképp tudnád, hogy így van.
Zelda szótlanul meredt rá. Ösztönei azt súgták, hogy amennyit ismer belőle, az épp elég. Hogy mihez? Ki tudja... Elméje már nem adott választ semmilyen kérdésre; önkéntes száműzetésbe vonult, miután egyhangúlag leszavazták.
- Lehet, hogy nem is akarom tudni... - lehelte végül válasz gyanánt, és ezúttal már meg sem kísérelt rájönni, miért is mondta ezt.
Tekintetük most némán olvadt egymásba, és a Piton szemében égő fekete lángok porrá hamvasztották Zelda utolsó józan gondolatát is. Érezte, miként feszül a férfi teste az övére, érezte annak finom remegését, mintha csak a szeme előtt vívta volna meg az elme a maga kilátástalan harcát a vággyal, ő pedig elakadt lélegzettel figyelte a küzdelem alakulását, és maga sem tudta már, melyikük győzelmét kívánja inkább.
A férfi tekintetéből áradó hipnotikus erő ismét magával ragadta. És a vonzás ezúttal erősebb volt, mint valaha. Úgy érezte, örökre bele tudna veszni ebbe az éjsötét szempárba, és minden bizonnyal bele is veszett volna, ha Piton tekintete nem szakad el az övétől, hogy tétován ismét az ajkára vándoroljon. Zelda önkéntelenül is megborzongott, és kezei, amelyek idáig arra voltak hivatottak, hogy távol tartsák a férfit, most ellazultak és megadóan rásimultak Piton vállára.
A "nagyjelenet" - Asd illusztrációjaMás válaszra nem is volt szükség. A férfi szája könnyed érzékiséggel, mégis kérlelve simult Zelda ajkára, csókja pedig olyan elsöprő vágyat ébresztett benne, amilyet még sohasem tapasztalt. Teste felfogta a férfi minden rezdülését, és készséggel válaszolt is valamennyire. Elszédítette Piton mámoros ölelése, megborzongott a fülét, nyakát érő forró sóhajoktól, a férfi illatának fanyar érzékisége pedig szinte az eszét vette.
Szorosan összefonódott testükről remegő kezekkel simogatták le centiről centire a ruhaneműt. Bőrük egyre-másra feltáruló részleteit forró sóhajok, elragadtatott csókok borzongatták meg. Titkok kerültek napvilágra a felfedezők legnagyobb gyönyörűségére; hajlatok és ívek vezettek a további rejtélyek felé. Mohó kezek és mohó ajkak járták be a járatlan utakat; mindent látni akartak, mindent tudni akartak és mindent birtokolni akartak. Ám hiába: nem volt elég már semmi sem. Mert minél többet kaptak, annál többre vágytak.
A kandalló tüze nem spórolt a színekkel. Mélyen megmártotta ecsetjeit, és eleven vásznát gazdagon vonta be fényekkel, árnyakkal. Vörös rózsát rajzolt egy arcélre, narancs csíkot egy ölelő karra, lilába vont egy lábfejet, szürkével szaladt át egy gerinc vonalán. Minden mozdulat ragyogott; selymes fénnyel, halványan. És mind csupa kérdés volt. A válaszok pedig nem várattak magukra: Csupa "igen", csupa "még". Óvatos ismerkedés, türelmetlen sürgetés, adni vágyás és elvenni akarás.
A tűz békés morajába halk sóhajok, suttogások szövődtek. Egyszerű, végtelen szépségű szavak fogócskáztak kettejük nevével, már ha nem estek áldozatául a játékos nyelveknek, melyek rendre csókokba fojtották őket. Elsusogott félszavak haltak el egy sóhajban, akadtak el félúton vagy fulladtak halk nyögésbe, ám a hangoknak mindez nem szegte kedvét; sorra párt találtak maguknak, és nászukból újak és újabbak születtek.
A két test mintha már nem is kerülhetett volna közelebb, úgy simult, úgy feszült egymásra, egymásba. A mozdulatok mostanra ellentmondást nem tűrően követeltek, és elvettek mindent, amit csak elértek. Az izmok megfeszültek, a férfi és a nő lázasan remegve olvadt össze, a belőlük áradó forróság pedig csaknem felperzselt mindent.
Véget kellett, hogy érjen. Hiszen mostanra szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Már levegő is alig jutott elkínzott tüdejükbe. Csak egyetlen dolog létezett: a mámor. Egy hosszan elnyújtott pillanat, mely felolvasztott mindent. Kegyes volt a sors, mert hagyta, hogy ellopják tőle; szemeit lehunyva nagylelkűen állta, hogy a mohó szerelmesek egy fájdalmasan rövid időre belemerüljenek. (Lássuk!)
Eltelt néhány perc, mire magukhoz tértek. Perselus bódultan fúrta a fejét Zelda nyakába, és egy ideig így maradt mozdulatlanul. Később újra megcsókolta a nőt, miközben végigsimított a karján, és még jobban magához húzta. Zeldán újabb és újabb remegések futottak át, és úgy érezte, akkor sem bírna megmozdulni, ha kényszerítenék rá. Kába volt még a gyönyörtől, orrában ott volt a férfi bőrének illata, fülében visszhangoztak kéjes nyögései, a lelkét pedig soha nem tapasztalt nyugalom szállta meg. Úgy érezte, mintha nem is létezne a világ Perselus karjain kívül.
Nem akart gondolkozni. Nem akarta tudni, miért tette ezt. Csak bele akart merülni a pillanatba olyan hosszan és olyan mélyen, amennyire csak lehetséges. Tudta, hogy később még sokat fog gyötrődni a történtek miatt, de most még nem volt itt a gyötrődések ideje. Lehunyt szemmel szívta be a férfi illatát, érzékeny fülei pedig felfogták minden rezdülését. Testének forrósága még mindig égette a bőrét, és úgy érezte, hogy az a meghittség, amit a karjai közt talált, előre kárpótolja minden eljövendő gyötrelemért.
Piton azonban egy idő után megmozdult. Elengedte őt, majd a hátára gördült és kinyitotta a szemét. Üres tekintettel bámulta a plafont, és vonásai megfeszültek. Zelda szíve összeszorult Piton arcának láttán, amely úgy tűnt, mintha egy perc alatt bezárult volna, hogy magába rejtse a férfi összes érzését, mintha azok nem volnának egyebek megvetendő gyengeségeknél.
Kisvártatva azután felkelt, majd szó nélkül lehajolt a köntöséért, amit egy heves mozdulattal magára rántott, és derekán szorosra kötötte az övet. Zelda hirtelen úgy érezte, fázik. Piton ekkor ránézett. Arca továbbra is zárkózott volt, csak szokatlan sápadtsága árulkodott némi felindultságról. (Lássuk!)
- Késő van - mondta halkan. - Jobb, ha most mész.
Zelda gyomra összerándult. Érezte, ahogy a vér kiszállt az arcából, és hirtelen émelyegni kezdett. Hitetlenkedve bámult a férfira, és szemét égetni, csípni kezdték a kikívánkozó könnyek, melyek azonban úgy tűnt, örökre bent ragadtak. Piton elfordult, ő pedig remegő kézzel nyúlt a ruhái után. Gépiesen kapkodta magára a holmiját, majd egy bizonytalan mozdulattal megigazította szétzilált haját is. Perceken belül az ajtónál termett, majd egyetlen szó nélkül kimenekült a szobából.

 

Folyt. köv.

Vissza
22. fejezet