Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXII.

Utózöngék

Nem tudta volna megmondani, hogy futva vagy éppen vánszorogva tette-e meg az utat a szobájáig, sőt abban sem volt biztos, hogy a saját lábán került fel odáig. Az egész környező világ nem volt egyéb egy sűrű, émelyítő masszánál, amely másra sem volt hivatott, mint hogy elszédítse, megzavarja, és magával rántsa őt egyenest az öntudatlanságba. Zeldának pedig minden erejére szüksége volt, hogy ellenálljon. Tetőtől talpig remegett, és nem tudta, hogy a lelkében dúló gyötrelemtől, vagy csupán a kimerültségtől. Ám ez nem is számított. Higgadtságának maradéka annyira volt csupán elég, hogy az ajtó előtt még egyszer végigsimítson a haján és vegyen néhány mély lélegzetet. Azután benyitott.
A telihold derengő fénybe vonta a kis irodát, Zelda azonban túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Gondolkodás nélkül ment tovább a hálószobáig, hogy lerogyjon végre az ágyra, és a párnák puhaságától, a takarók gyengéd ölelésétől nyerjen némi vigaszt. A küszöbön azonban megtorpant.
A farkas a szemközti ablak alatt hevert. Látványa lenyűgöző volt; Zeldát még most, évek múltán is egyszerre töltötte el rettegéssel és csodálattal. Hosszúkás fejét békésen nyugtatta hatalmas mancsain, akár egy hűséges házőrző, és csak a szeme fehérjének villanása jelezte, hogy ösztönei éberek. Láttára Zelda szívébe elviselhetetlen erővel hasított a fájdalom. Egy percig mozdulni sem bírt, mintha minden tagját ólmos súlyok tartanák béklyóban, és csak bámult rá. De a farkas hirtelen felkapta a fejét, mint a veszélyt vagy éppen prédát sejtő fenevad, és a nő tudta, hogy hiába titkolna előle bármit is.
Lassú léptekkel az ágyhoz ment és leroskadt rá. Még mindig magán érezte a farkas borotvaéles tekintetét, de nem is próbált elrejtőzni előle. Egy ideig mereven bámulta cipője orra előtt a szőnyeg mintáját, és észre sem vette, miként tűnik el a kép a szemei elől. Csak ürességet érzett, és azt az őrjítő fájdalmat, amit ez az üresség okozott benne. Arra azonban feleszmélt, amikor a farkas odasomfordált mellé, és hatalmas fejét az ölébe fektette. Zelda úgy nézett rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy felpattanjon, és sikoltva elmeneküljön, vagy inkább dermedjen mozdulatlanná. Pedig nem félt tőle... A fenevad sárga szemeiben megvillanó fájdalmat és az egyre sorjázó miérteket azonban képtelen volt elviselni.Zelda és Remus - Asd illusztrációja
Pedig Remus elől nem titkolhatott semmit. A férfi ösztönei alapjában véve is élesebbek voltak az átlagnál, holdtöltekor azonban még a legkiválóbb okklumentor sem lett volna képes elrejteni előle a gondolatait. Zelda tudta jól, hogy érzi rajta a másik férfi illatát... hogy érzi rajta Piton kezének valamennyi nyomát... hogy érzi rajta a gyönyört és a gyötrődést... És nem tehetett ellene semmit. Némán viszonozta a sárga pillantást, és arca merevvé vált, mintha az érzelmek örökre kiűzettek volna onnan. Ujjai maguktól vándoroltak a farkas fejére, és úgy bújtak meg a tömött bundában, mintha ott lelték volna meg a hőn áhított megnyugvást.
Közben pedig fogadkozott magában. Fogadkozott, hogy még az emlékét is elfelejti annak, ami történt. És nem csak ő felejti el, de kedvesével is elfeledteti, ha addig él is. Gyengeség volt csupán, egy pillanatnyi rövidzárlat, melyben megadta magát ösztöneinek, és önzése csúfos diadalt aratott felette. Hiba volt, ostobaság, gyerekes női szeszély, hiúság, felelőtlenség... És hogy mi vitte rá mégis? Torka összeszorult a gondolatra. Szeméből útnak indult egy könnycsepp, mely örök magányra kárhoztatva tette meg az utat sápadt arca vonalán, hogy azután remegve állapodjon meg az álla hegyén, és végül fájdalmas lassúsággal szakadjon el szülőanyjától. Ez a könnycsepp volt hivatott rá, hogy meggyászolja egy férfi szerelmét, ami soha nem is létezett.
Meglehet, hogy a kimerültség, de sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a lelki gyötrelem volt az, ami végül Zeldát az álom megváltó ürességébe kergette. Néhány órára megszabadult kínjaitól, de az ébredés kétszeresen vett rajta elégtételt e néhány órányi nyugalomért. Remus az ágyon feküdt mellette. Halálosan kimerültnek tűnt, arca szinte zöldes színben játszott, szemei alatt fekete árkok éktelenkedtek.
Zelda jó darabig elnézte a férfit. Gondolatai közben messzire kalandoztak, annyira azonban nem távolodtak el, hogy el is szakadjanak tőle... tőlük. Figyelte kedvese felületes légzését, számba vette az arcára vésődött valamennyi apró barázdát, elnézte a barnás-őszes tincseken megcsillanó fényt, a vékony kezek bőrén átütő kékes ereket, az arcát borító finom borostát, de lelkének üressége, amely a fájdalmat volt hivatott kiszorítani, továbbra sem enyhült.
Sóhajtva kelt fel, majd a fürdőszobába ment. Egy örökkévalóságig folyatta magára a vizet, és amíg ott állt a forró vízsugár alatt, amely úgy vonta be testét, mint egy szoros ölelés, vagy egy simogató takaró, úgy érezte, lelkének sebei is gyógyulásnak indultak. Ám amint kilépett a zuhany alól, és megcsapta bőrét a levegő borotvaéles valósága, tudta, hogy érzékei csúfos tréfát űztek vele. Hiszen nem változott semmi, nem lett jobb semmi az ég egy adta világon.
Amikor visszatért a hálószobába, Remus már ébren volt. Az ágy szélén üldögélt fejét lehorgasztva. Zelda jöttére azonban felpillantott, és tekintetük egy hosszú másodpercre összekapcsolódott.
- Hogy érzed magad? - kérdezte a nő halkan, amikor már nem bírta a csendet.
- Megvagyok - felelte a férfi, de a hangja rekedt volt a végtelen kimerültségtől.
Zelda ösztönösen lépett felé, miközben a keze is mozdult már, hogy ujjai hűvösségével enyhítse a férfi arcának forróságát, a mozdulat közepén azonban megtorpant. Nem mert hozzáérni. Úgy vélte, nincs joga hozzá, és még ha Remus nem is húzódna el a keze elől, ezzel az érintéssel mintha beszennyezné a férfi bőrét. Lám, ő is csak rombolni tud... Éppen úgy, mint...
- Nemsokára indulnunk kell - jegyezte meg Remus mintegy kettévágva Zelda nyúlós gondolatfolyamát.
- Hova? - kapta fel a fejét a nő értetlenül.
- A megbeszélésre Dumbledore-hoz - felelte Remus. - Elfelejtetted?
El, hogy az ördög vinné! - húzta el a száját Zelda. Ez a program most olyan nevetséges apróságnak, olyan fájdalmasan lényegtelen dolognak tűnt számára, hogy legszívesebben ordított volna tehetetlen dühében. De nem tette. Ehhez sem lett volna joga...
Remus nehézkesen kelt fel az ágyról, és miközben a fürdőszoba felé indult, gombolni kezdte az ingét. Kezei erősen remegtek, így kétséges volt, hogy belátható időn belül megbirkózik a feladattal, Zelda pedig végül erőt vett magán és megkérdezte:
- Segítsek?
- Nem, hagyd csak! - vágta rá a férfi szokatlanul hevesen, ám a következő másodpercben mindketten megdermedtek. Egy ideig csak nézték egymást, mint akik hangok nélkül beszélik meg a dolgokat, és Zelda arcán a halvány pír ugyanazt a zavart türközte, mint Remus sápadtsága. Végül a férfi sóhajtva így szólt: - Nem úgy értettem.
Nem úgy?! Zelda arca még inkább lángba borult, és tehetetlen kínjában beharapta a szája szélét, miközben elfordult. Mégis hogy értette volna úgy? Talán hogy ezzel a két kézzel ne érjen hozzá? És ha nem így gondolta, akkor hogyan? Talán hogy mindentől függetlenül jobb, ha nem ér hozzá? Érezte, hogy egyre inkább összezavarodik, és nem talál kiutat kusza gondolataiból, így aztán megrázta a fejét és hirtelen megperdült.
- Remus, én... - kezdte sietve, ám ahogy meglátta a férfi arcát, torkára forrt a szó, és már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy akar-e egyáltalán bármit is mondani.
- Igen? - nézett rá Remus, és szemében Zelda ugyanazt a kétséget látta, mint amit ő maga is érzett; mintha a férfi sem tudta volna eldönteni, akarja-e hallani azt, amit a nő mondani készül neki.
De hiszen tudta... tudták mindketten... Vajon a hallgatás, az elhallgatás megoldás lehet bármire is? Zelda erősen kételkedett ebben, és a titkolózásból, hazugságokból olyannyira elege volt, hogy szinte rosszul lett, ahogy kapcsolatuk utóbbi néhány hónapjára gondolt. És mindez miatta alakult így... Csakis miatta. Most pedig szépen betetőzte az egészet... Gyűlölte, megvetette érte önmagát, és úgy vélte, ha Remus szabad utat kíván adni haragjának, hát az a legkevesebb, hogy megadja neki a lehetőséget...
- Tegnap este... - fogott bele erőt véve saját magán, és szemei riadtan rebbentek a férfira. Hirtelen úgy érezte, menekülnie kell, és közben maga sem értette, miért nem tesz így.
Remus arca halottsápadt volt, szemében pedig olyan fájdalom tükröződött, amilyet Zelda talán még sohasem látott, mégis valószínűtlen nyugalommal állta a nő tekintetét, úgy várta a folytatást.
- Tegnap este, amikor lementem az alagsorba, hogy beszéljek... Pitonnal... - folytatta a nő nehézkesen, ám újból elakadt.
- Hallgatlak - nézett rá Remus, és a tekintete fájdalmasan tiszta volt. Zelda úgy érezte, képtelen elmondani neki, mi történt.
- Nem tudom, ő volt-e az, aki elárult téged... - mondta ki azt, ami először az eszébe jutott.
- Nem? - vonta fel a szemöldökét a férfi. Nem könnyítette meg Zelda dolgát, az egyszer biztos. - Pedig azt hittem, ennyi idő elég volt rá, hogy tisztázzátok ezt a kérdést - tette hozzá, és most egészen érzéketlennek tűnt.
- Nem... nem tisztáztunk semmit - nyögte Zelda, és képtelen volt a férfi szemébe nézni.
- Hát akkor mit csináltatok? - tette fel a kérdést Remus, ám az iménti közömbösségét már nem sikerült megőriznie. Hangját majdhogynem suttogóra fogta, de még így is kiérződött belőle, mennyire feldúlt.
- Szeretkeztünk - bökte ki a nő.
Mély csönd telepedett a kis szobára, és hirtelen úgy tetszett, mintha az őket körülvevő megelevenedett tárgyak velük együtt tartották volna vissza a lélegzetüket, hogy a szó és a mögötte meghúzódó tett jelentőségét a végletekig fokozzák.
- Értem - szólalt meg végül Remus egészen halkan. Arcára most már nyíltan kiült a fájdalom, tekintete Zeldáéba kapcsolódott, és csak állt mozdulatlanul.
- Ennyi? Csak ennyit mondasz? - nézett rá a nő megütközve, amikor hosszú másodpercek egész sora után sem történt semmi az égvilágon.
- Miért, szerinted mit kellene még mondanom? - kérdezte Remus most már egy fokkal biztosabb hangon.
- Bármit... de nem veheted csak úgy tudomásul... - felelte Zelda, de közben maga sem értette, miért mondta ezt.
- Hogyhogy? - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Hát nem azt szeretnéd, ha csak úgy egyszerűen tudomásul venném?
- Azzal nem lenne semmi sem megoldva - felelte a nő halkan.
- Megoldva? - visszhangozta Remus, és a hangja most már nemcsak hideg volt, de gúnyos is. - Szóval te úgy gondolod, hogy ezen még meg lehet oldani bármit is?
- Nem... nem tudom - sóhajtotta Zelda elgyötörten.
- Akkor? Azt várod, hogy bocsássak meg? - firtatta tovább a férfi, és a nő úgy érezte, már nem sokáig fogja kibírni ezt a fagyos, bántó hanghordozást. - És utána mi lesz? - folytatta Remus. - Boldogan élünk, míg meg nem halunk? - Elnézte egy darabig Zeldát, és olyan tárgyilagossággal vizsgálta az arcát, hogy a nő szeméből néma könnyek kezdtek peregni, ám ez egy szemernyi hatással sem volt rá. - Tényleg érdekel, hogy te ezt hogy képzelted el, Zelda - tette hozzá.
- Nem tudom... nem képzeltem el sehogy. Csak úgy éreztem, hogy beszélnünk kell róla.
- Hát most beszélünk - közölte a férfi teljességgel érzelemmentesen. Zelda egy elgyötört pillantást vetett rá, de tudta, hogy segítségre hiába is számítana.
- Sajnálom, hogy megtörtént... - mondta. - Nagyon sajnálom... Ennél nagyobb ostobaságot nem is tehettem volna.
Remus szótlanul nézte őt, mintha a gondolataiban próbálna olvasni, majd hirtelen felsóhajtott és a hajába túrt, azután leroskadt az ágy szélére.
- Gondolom, semmi értelme nem lenne megkérdeznem, hogy miért tetted... hiszen a vak is láthatta, mi folyik köztetek már a tanév eleje óta.
Zelda megdermedt. Hiszen ő maga milyen sokára vette csak észre, hogy bármi is zajlik közte és Piton között... Hát ennyire ostoba volt? Ennyire naiv?
- De döntened kell - emelte fel a fejét a férfi hirtelen. - El kell döntened, hogy mit akarsz, és utána már nem táncolhatsz vissza.
- Remus... - mondta ki a férfi nevét Zelda akaratlanul is, azután elhallgatott. Belegondolt az iménti szavakba, és tudta, hogy a férfinak igaza van. Döntenie kell, és a döntéséhez egyszer és mindenkorra tartania kell magát. És míg a szívében csillapíthatatlan zűrzavar tombolt, az esze túlüvöltött mindent, és szembesítette a ténnyel, hogy valójában nincs miről döntenie. Hát persze, hogy nincs... Soha nem is volt és soha nem is lesz. - Remus... az csak egy botlás volt... szeretném meg nem történtté tenni, de nem tehetem... így csak elfelejteni tudom, és téged is arra kérni, hogy felejtsd el... ha képes vagy rá, ha meg tudod tenni... a kedvemért...
- Tényleg ezt akarod? - kérdezte a férfi. - Biztos vagy benne?
- Igen - felelte Zelda.
Remus sokáig hallgatott. Tekintete továbbra is vizsgálódó volt, ám a vonásai némiképp meglágyultak. Szeméből is eltűnt az a metsző hidegség, és a fájdalom is mintha tompult volna kissé. Egy idő után végül felállt és Zeldához lépett.
- Rendben van, megpróbálom - bólintott komolyan. - Mindent megteszek, ami tőlem telik... De csak, ha valóban így akarod, és ha te is megteszel mindent.
- Igen... én is megteszek mindent - felelte Zelda eltökélten.
Remus felemelte a kezét és végigsimított a nő arcán. Tenyerét egy hosszú pillanatig jólesően nyugtatta a bársonyos bőrön, majd magához vonta Zeldát és szorosan átölelte. A nő úgy kapaszkodott belé, mintha az életét mentette volna meg ez az ölelés, és szinte fájt neki, amikor hosszú másodpercek után a férfi végül elengedte.
- Megyek zuhanyozni - mondta Remus, és még egyszer végigsimított kedvese arcán, mielőtt otthagyta volna őt.

*

Zelda gépies mozdulatokkal átöltözött, majd leroskadt az első útjába akadó székre. Üveges tekintettel meredt maga elé, miközben hallgatta a fürdőszobában zubogó víz kiszűrődő zaját. Látszólagos nyugalma azonban nem tartott sokáig, ugyanis kopogtak.
Az ajtóban Piton állt. Zelda egészen megszédült, amikor meglátta. Egy percig nem is mozdult, mintha gyökeret eresztett volna, és olyan erővel szorongatta a kilincset, hogy ujjai egészen elfehéredtek.
A férfi roppant sápadtnak és nyúzottnak tűnt. Arca zárkózott volt, mint általában, de a tekintetében most volt valami szokatlan. Zelda képtelen volt rájönni, mi lehet az, sőt ösztönei olyannyira cserbenhagyták, hogy még azt sem tudta eldönteni, jó-e vagy rossz az, amit lát. Igaz, nem is figyelhette meg rendesen, hiszen amint találkozott a pillantásuk, máris mindketten lesütötték a szemüket.
Eltelt egy kis idő, mire a nő némiképp összeszedte magát, de még több másodpercnek kellett elmúlnia, mire meg is bírt szólalni.
- Mit... mit keresel itt? - kérdezte akadozva, és a hangja egészen természetellenesen csengett.
A férfi vonásai megkeményedtek, és ajkát egyetlen pengeéles vonallá préselte össze. Pillantása ismét Zeldára rebbent, de úgy tűnt, huzamosabb ideig nem bír az arcába nézni, mert ismét lesütötte a szemét. Végül így szólt:
- Dumbledore küldött. Indulnunk kell a megbeszélésre.
Beszéde halk volt, hangja kissé érces.
Mi is tudjuk - sietett a nő a válasszal, és nehezen állt ellen a késztetésnek, hogy a férfi orra előtt becsukja az ajtót.
De azt nem, hogy hova kell menni - felelte Piton komoran.
Zelda szeme megrebbent. Hirtelen nem tudta, hogy hihet-e a férfinak, hogy bízhat-e benne annyira, hogy elhiggye, valóban azért jött, hogy a titkos megbeszélés helyszínére vezesse őket. De aztán felvetődött benne a kérdés, hogy ugyan mi másért is jöhetett volna ide Piton, ha nem ezért. Hiszen nem úgy tűnt, hogy a viszontlátás feletti öröm hozta ide... Sőt.
Habozva állt félre az ajtóból, hogy beengedje, maga pedig hátat fordított és a szoba legtávolabbi sarkába vonult vissza. De hiába volt minden igyekezete; amint a férfi belépett, a kis helyiség azon nyomban megtelt valamiféle vibráló elektromossággal, mely mintha egyenesen belőle áradt volna, a falak és a bútorok pedig úgy verték vissza és szórták szanaszét, mint tükrök a napsugarat.
Pedig Piton nem törekedett rá, hogy felhívja magára a figyelmet. Vonakodva lépett beljebb, és nem messze az ajtótól meg is állt. Két karját összefonta a mellkasán, tekintetét pedig mereven előreszegezte. Nem nézett Zeldára, de Zelda sem őrá. A csend nyomasztóan telepedett közéjük.
Úgy tűnt, órák óta várakoznak, és a nő feszültsége minden másodperccel egyre inkább nőtt. Szinte a bőrén érezte Piton jelenlétét, és egyetlen pillanatra sem tudta kivonni magát a hatása alól. A tegnapi éjszaka emlékei fájdalmas élességgel rohanták meg, és hirtelen minden olyan felfoghatatlannak, olyan abszurdnak tűnt... Mégis tudta, hogy igaz volt. Minden szó, minden mozdulat, minden érintés igaz volt, megtörtént és belevésődött a tudatába, a lelkébe immár visszavonhatatlanul. Önkéntelenül is megborzongott.
És ismét hatalmába kerítette a düh. Hirtelen úgy érezte, Pitonnak nem volt joga hozzá, hogy így belegázoljon az életébe, hogy ilyen otromba módon tönkretegyen mindent. Aztán arra gondolt, hogy ő akarta ezt... Nagyon is kívánta ezt a férfit... Iszonyatosan kívánta, és kívánja még most is... a történtek után is. Vagy talán most még inkább... Ez a felismerés jeges borzadállyal töltötte el. Megrémült önmagától úgy, mint még talán sohasem, és egy villanásnyi időre beléhasított a gondolat, hogy a Remusnak tett ígéretét meglehet, hogy legjobb szándéka ellenére sem lesz képes megtartani.
Legszívesebben leköpte volna saját magát, habár tudta, hogy ennél sokkal súlyosabb büntetést érdemelne. Egy pillanatig sajnálkozva gondolt arra, hogy Remus nem az a fajta férfi, aki kezet emel asszonyára, mert úgy vélte, ha egy nő verést érdemel, akkor az ő. A lelke mélyén talán azt remélte, hogy ha méltóképp megbűnhődik tettéért, azzal helyreáll az egyensúly. Egy keserű hang mégis azt súgta benne, hogy vannak dolgok, amik kitörölhetetlenek...
Idegei végül felmondták a szolgálatot; felpattant és villámgyors léptekkel a hálószobaajtóhoz sietett.
- Remus? - szólt be meglepően élesen, mihelyt benyitott. - Kész vagy?
A férfi a cipőjét húzta éppen, de Zelda vehemens belépőjére felpillantott.
- Mindjárt - felelte, és hajolt volna vissza, de valamit láthatott a nő arcán, amitől megtorpant. - Valami baj van? - kérdezte.
- Nem, dehogy - nyögte ki Zelda. Egy hosszú pillanatig eltöprengett rajta, vajon szóljon-e Remusnak a bájitaltan tanár váratlan felbukkanásáról, de képtelen volt szóba hozni. - Kint várlak - tette hozzá, majd visszament az irodába.
Egy fájdalmas villanás erejéig megint találkozott a pillantása Pitonéval. Zelda elfordult és visszavonult a védelmi állásába, ám amikor újra, szinte reflexből felnézett, döbbenten vette tudomásul, hogy a férfi még mindig őt nézi. Mérhetetlenül zavarba jött ettől az átható pillantástól, ami egyszerre volt sokatmondó és mégis kifürkészhetetlen; érzésekkel, gondolatokkal teli, mégis zárkózott... És ez a pillantás ismét fogságba ejtette. Képtelen volt szabadulni tőle, és a lelkében dúló háborgó kérdések és érzések egyre szédítőbb iramban kezdtek örvényleni. Az örvény már-már olyannyira szédítő volt, hogy a talaj is kicsúszni látszott a lába alól, ekkor azonban megjelent Remus a hálószobaajtóban, és az imént még eltéphetetlennek hitt szemkontaktus hirtelen megszakadt.
A férfi rögtön a küszöbön megtorpant, és arcán egészen élessé váltak a vonalak, amint meglátta Pitont. Hosszú ideig nézte őt szótlanul és rezzenéstelenül, a bájitaltan tanár pedig még a korábbinál is jobban elsápadt, és látszott rajta, hogy óriási erőfeszítésébe kerül állni a tekintetét.
- Perselus - szólította meg végül Remus, és a hangja meglepően higgadtnak, sőt szinte közömbösnek tűnt. - Gondolom, értünk jöttél.
Pitonnak megrezzent az arca, de csak némán bólintott.
- Akkor? Mehetünk? - fordult Remus Zeldához, és miután a nő egy kurta bólintáson túl nem volt képes egyebet reagálni, elindultak.
Lépteik furcsa visszhangot vertek a napfényben úszó, kihalt folyosókon, és habár Remus cipője nem ütött zajt, Zelda egészen biztos volt benne, hogy talárjának suhogása bárkinek feltűnhet. Pedig ha valakinek a talárja suhogott, akkor az nem Remusé volt... De a nő ilyen apróságokra képtelen volt odafigyelni.
Idegesen járatta körbe a tekintetét időről időre, és ha bárki az útjukba került, meg mert volna esküdni rá, hogy gyanakvást, sőt felismerést látott megvillanni a szemében. Figyelme azonban úgy látszik, mégsem a megfelelő irányba koncentrált, ugyanis az egyik oldalsó lépcsőn lefelé jövet nagyvonalúan megfeledkezett az utolsó lépcsőfokról, és ha Piton nem kapta volna el a karját, még a bokáját is kitörhette volna. Hallotta maga mögött Remus sóhajba fojtott kiáltását, és fülig vörösödött a bájitaltan tanár nem várt érintésétől.
Piton az alagsorba vezette őket, és csakhamar az irodájánál kötöttek ki. Zelda kérdőn pillantott rá, de a férfi szó nélkül belépett, majd egyenesen a laborba ment. A nő sejtette, hogy itt most neki is dolga lesz, ezért ha némileg vonakodva is, de követte őt.
- Ezt magunkkal visszük - bökött a fejével Piton a főzetet tartalmazó edény irányába.
Nem is edény volt ez, inkább egy közepes méretű tál, mely első pillantásra úgy tűnt, hogy kőből van, ám Zelda még emlékezett rá, milyen könnyű volt, amikor annak idején az asztalra tette, hogy ebbe öntse át a főzetet. Úgy vélte, egy ilyen különös tulajdonsággal bíró tárgynak mindenképp köze kell, hogy legyen a mágiához, és nem értette, hogy ha így van, akkor miért használták fel. De gyanította, hogy nem teljesen ok nélkül. Sőt, minden bizonnyal épp ellenkezőleg...
Közelebb lépett az edényhez, és ahogy belenézett, az oldalán lévő rúnákat, de most már az aljára vésett ábrát is jól ki tudta venni; egy kétlábra ágaskodó borzot. Hugrabug jelét. Megfogta a tálat és felemelte. Valóban könnyű volt, sokkal könnyebb annál, mint amilyennek lennie kellett volna. Igaz, nem tudta, mennyit kell mászkálnia ezzel a kezében, de nem bánta, hogy nem fog megszakadni a súlya alatt. Kapóra jött neki az is, hogy a tál nem volt teljesen tele, csak nagyjából kétharmadig, így ugyanis még biztosabb lehetett abban, hogy nem fogja kilötykölni egyetlen cseppjét sem az út során.
Óvatosan indult el vele, Piton pedig az ajtóban várta, de kerülte a pillantását. Amint Zelda kilépett a folyosóra, becsukta mögötte az ajtót, azután elindult. A nő némán eredt a nyomába, és közben megnyugodva hallotta a háta mögül Remus ruhájának neszeit.
Csakhamar elhagyták az alagsor eddig ismert járatait. A kastélynak ebben a részében Zelda még sohasem járt, ami nem is volt meglepő, hiszen a rejtett folyosóhoz vezető kanyar úgy volt kialakítva, hogy kívülről tömör falnak tűnt, és csak az tudta, hogy tovább lehet menni, aki már ismerte a járást. Remus csakhamar levette magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, és tudomást sem véve Piton rosszalló pillantásáról a talárja zsebébe tuszkolta a leheletnyi anyagot.
Az alagsor alapjában véve sem nyújtott valami szívderítő látványt, a korábban már jól ismert pincefolyosók azonban Zelda számára hirtelen arannyal-márvánnyal díszített báltermek hosszú sorának tűntek az ittenihez képest. A falakból nem egy helyen téglák egész sora hiányzott, és lépten-nyomon kőomlásokat kellett kerülgetniük, a lábuk alatt viszont teljességgel hiányzott a kövezet, a keményre döngölt föld pedig nyálkás volt és csúszós a nedvességtől. A nőnek minden figyelmét lekötötte, hogy a lába elé nézzen, és csakhamar rájött, hogy hiába könnyű a tál, és hiába nincs csordultig töltve, a helyzete még így sem mondható könnyűnek.
Ahogy haladtak, időről időre sűrű pókhálóval borított lámpások lobbantak fel előttük, majd miután túlhaladtak rajtuk, maguktól elaludtak. Az út többször is elágazott, és a sötét beugrókban víz csöpögése visszhangzott, az onnan kicsapó jeges leheletű pára pedig szinte mellbe vágta őket. Úgy tűnt, egyenesen haladnak, hiszen egyetlen kanyar sem vágta el útjukat, de a talaj enyhén lejtős volt, és Zelda miután nem tudta mire vélni különös szédülését, rájött, hogy folyamatosan kanyarodik is, mintegy spirálvonalban lefelé. A fagyos, nedves levegő egyre inkább elárasztotta az alagutat, és már nemcsak az oldalsó, hátborzongatóan sötét beugrókból tört elő, hanem bevette magát az orrukba, tüdejükbe is. Zelda a bőrén érezte a lecsapódó párát, és ahogy szemügyre vette az életveszélyes állapotban lévő kőfalakat, itt is, ott is apró vízfolyásokat fedezett fel rajtuk.
Az útnak nem volt se eleje, se vége. Az egyhangúság egyre nyomasztóbbá vált, és Zelda lassan egészen biztosra vette, hogy ha visszafordulnának, akkor sem jutnának ki innen soha többé. Itt rekedtek. Ez az örökös, szédítő körforgás mindig ugyanabba az irányba, és ez a folytonos lejtés, ami szinte húzta őket magával befelé valami végzetes feketeség közepébe, nem akart szűnni. Jobbra is, balra is falak állták útjukat, áthatolhatatlan, szilárd kőfalak... Biztos támpontot csak az előtte és mögötte haladó két férfi jelentett számára. Az a két férfi, aki tulajdonképpen mindent jelentett számára... És most itt vannak, itt vele. Tudta, hogy nem lesz baj, történjen bármi is.
Óráknak tűnt a menetelés. Közben egyikük sem szólt. Zelda csodálta Remus nyugalmát, de felvetődött benne, hogy talán a férfi vele ellentétben már nem először jár erre. Lépteik tompa kopogása lassanként fojtott döngéssé szelídült, majd kísértetiesen visszhangzó cuppogásra váltott. Zelda cipője teljesen magába itta a nedvességet, lábai pedig dermedtek voltak a hidegtől és a víztől. Két karja is egyre jobban zsibbadt, az ujjait már nem is érezte, és attól félt, hogy a tál bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezei közül. Rettenetesen fázott, és megrémítette ez a szinte felfoghatatlan kihaltság, ami idelent uralkodott. Mintha maga a halál vette volna őket körül; sehol egy élőlény; sem egy denevér, sem egy pók, egy bogár, de még egy patkány sem... semmi. Mintha élő lelkek számára semmi keresnivaló nem lenne idelent.
Miközben testét egyre inkább hatalmába kerítette a hideg és a fáradtság, gyötrő gondolatai is egyre jobban egymásba torlódtak, és fokozatosan összemosódtak. Erőlködve próbálta megőrizni higgadtságát, és hogy lekösse figyelmét, csak a lépteire összpontosított. Gépiesen tette egyik lábát a másik után, és lassanként úgy érezte, megszűnik a tér és az idő is körülötte.
Ám az útnak egyszer csak vége szakadt. Tágas terembe értek; egy cseppkövekkel gazdagon borított barlangcsarnokba, melynek nagy részét egy föld alatti tó foglalta el. A víz hangtalan volt és mozdulatlan, felszínén egyetlen fáklya lángja ütött némi fényt, azon túl tintafekete tömegként terült szét széltében-hosszában. A szélén, nem messze tőlük egy apró ladik lebegett békés némaságban, bent pedig, messze a víz közepén egy különös szikla meredezett az ég felé. És a tó partján ott állt Dumbledore.

 

Folyt. köv.

Vissza
23. fejezet