Megjegyzés:

Csupán annyit szeretnék a mostani és az ezt követő részhez hozzáfűzni, hogy az alábbi regényt 2005. januárjában fejeztem be, jóval a HP6 megjelenése előtt. És ha kell, tanúkat is fel tudok sorakoztatni az igazam védelmében, miszerint semmit az égvilágon nem koppintottam a 6. kötetből! :-)) Az egybeesések tehát a véletlen művei. :-)

 

Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXIII.

Két világ határán

- Köszönöm, hogy eljöttek - fordult feléjük az igazgató, és a víz felszínén türköződő fény különös ábrákat festett arcának bal oldalára. - Úgy vélem, a legjobb lesz, ha először elhelyezzük a főzetet a sziklán. Utána nyugodtan megbeszélhetjük a továbbiakat. - Mindannyian a tó közepén álló szikla, majd a kis csónak felé pillantottak, azután vissza Dumbledore-ra. - Mivel egyéb vízi alkalmatosság nem áll rendelkezésünkre, mágiát használni pedig ezúttal nem lenne tanácsos, a legjobb lesz, ha Perselus átviszi Miss Greyt a főzettel, mi pedig megvárjuk őket itt a parton. Kettőnél többen ugyanis nem férünk el a csónakban semmiképp.
- Jobban szeretném én átvinni Zeldát - vetette közbe Remus szelíden, mégis megingathatatlan határozottsággal a hangjában.
Dumbledore elgondolkodva nézett rá, Piton pedig elfordult.
- Nos, nem tartom túl szerencsés ötletnek, hogy ilyen kevéssel a holdtölte után indokolatlanul megerőltesse magát - szólalt meg végül az igazgató megfontoltan válogatva a szavait. - Meglehetősen hosszú az út, ráadásul oda-vissza kell megtenni - fűzte hozzá. - Ezenkívül bizonyára belátja, hogy nyugodtabb vagyok, ha Perselus folyamatosan szemmel tartja a főzetet.
Remus arcán látszott, hogy meg van róla győződve, Piton korántsem a főzetet fogja szemmel tartani a csónakázás ideje alatt, de balsejtelmének nem adott hangot. Egy hosszú pillanatig némán viszonozta Dumbledore pillantását, és Zeldának határozottan az a hátborzongató érzése támadt, hogy két megingathatatlan akarat vívja most a párviadalát. Végül azonban a fiatal férfi bólintott és egy lépést hátrált, mintegy átadva ellenfelének a terepet.
Remus és Dumbledore a partról igyekezett szilárdan tartani a csónakot, miközben Piton már bent állt, és Zelda könyökét finoman megfogva segített a nőnek a tállal a kezében beszállni. A tó felszíne szerencsére tökéletesen nyugodt volt, így nem kellett tartani nagyobb hullámveréstől, és Piton evezője is mintha csak simogatta volna a vizet, kis ladikjuk olyannyira egyenletesen siklott tova. Apró, visszhangos csobbanások jelezték csupán, ahogy kiemelkedett, majd visszasüllyedt a vízbe, és a nyomában keletkező leheletnyi fodrok csakhamar elenyésztek.
Zelda elszántan szorongatta ölében a tálat, és tekintetével hol a távolban felsejlő sziklatömböt, hol a sűrű tintának tetsző vizet, hol komor révészét szemlélte. Piton szilárdan, mégis ruganyosan vetette meg lábait a csónak két szélén. Száját összeszorította, tekintete mereven fúródott a semmibe, arca eltökélt volt és zárkózott. Ebben a kísérteties föld alatti közegben alakja a szokottnál is misztikusabbnak hatott, és Zelda egyszerre borzongott meg gyönyörűségében és az ismeretlentől való félelmében.
Óráknak tetszett az út, ami szótlanságban és teljes egyhangúságban telt. Mintha az idő is megállt volna, és mintha átlépték volna az eddigi világ határát, minden annyira távolinak, annyira megfoghatatlannak tűnt. Zelda egyszer megkockáztatott egy hátrapillantást a part irányába, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem álmodik, Remus és Dumbledore alakja azonban derengő homályba veszett, és ez nem igazán nyugtatta meg.
A megérkezés Zelda számára meglepő hirtelenséggel következett be, hiszen úti céljuk egy perccel korábban még végtelenül távolinak tűnt. Piton kinyújtott karját a sziklafalhoz támasztva tompította le az ütközést, majd szorosan rögzítette a csónakot és kisegítette belőle a nőt. Zeldának minden lépésére ügyelnie kellett, hogy az egyenetlen kövekben meg ne botoljon, de végül felért a kőtömb tetején lévő simább talajra.
Úgy tűnt, mintha egy parányi szigeten állnának, de ahogy jobban körülnézett, megállapította, hogy ha Remus és Dumbledore is velük tartott volna, bizony csak bajosan fértek volna el itt. Középen egy kis emelvényhez hasonló fehér kőtömb állt, melynek hosszában színes vonalkák futottak, mintha különféle ásványok színezték volna el az anyagát. A nő nem tudott rájönni, vajon van-e valami konkrét funkciója, és ha igen, mi lehet az, ezért tétován közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, Piton pedig követte őt.
- Tedd a tálat a közepére - intett a fejével az emelvény irányába, Zelda arcára azonban kiült a bizonytalanság. Az említett hely felülete ugyanis igen egyenetlen volt, és biztosra vette, hogy ha megpróbálja rátenni a tálat, az menthetetlenül felbillen. - Nem fog kiborulni - tette hozzá a férfi, mintha csak kiolvasta volna a gondolatait.
Zelda szót fogadott, és óvatosan az emelvényre helyezte a tálat, majd ujjait csupán centikre elhúzva elengedte. Apró, inkább csak vibrálásnak betudható remegés futott végig az edényen, majd magán a sziklatömbön is, azután a tál és vele együtt a főzet hangtalanul süllyedni kezdett. Zelda ösztönösen próbált utánakapni, de Piton elrántotta a kezét. Ezután némán figyelték az eseményeket, és közben - talán csak véletlenül - elfelejtették elengedni egymást.
A tál lassan és egyenletesen süppedt egyre jobban bele a sziklába. Amikor azonban a pereme egy szintbe került a kővel, a süllyedés abbamaradt. Az edény anyaga egy villanás kíséretében eggyé olvadt az emelvény szilárd kövével, a benne lévő folyadék felszíne pedig megremegett, azután mozdulatlanná vált. Piton halkan felsóhajtott, majd elengedte Zeldát.
- Várjunk még néhány percet - pillantott a nőre, azután visszafordult, és figyelmét ismét a főzetre összpontosította. Nem történt azonban semmi a világon, így egy idő után megfontoltan bólintott, majd megfordult. - Menjünk - mondta, mire Zelda elindult a kis csónak felé, ő pedig követte.
- Rendben ment minden? - kérdezte Dumbledore, amint partot értek.
- Igen - felelte Piton.
- És a főzet és a tál? Úgy reagáltak, ahogy azt vártuk? - firtatta az igazgató.
- Pontosan úgy - bólintott a bájitaltan tanár.
- Nagyszerű - lágyultak meg kissé az idős varázsló vonásai, majd tekintetét körbehordozta a kis társaságon, és mély levegőt vett. - Sokáig tartott, mire a fegyverről és az ellenszeréről felleltük azt a kevéske információt, melynek jelen pillanatban a birtokában vagyunk - kezdett bele. - Sajnos nagyon sok mindent továbbra sem tudunk; úgy is mondhatnám, hogy sötétben tapogatózunk. De annyi bizonyos, hogy az ön közreműködése, Miss Grey ezután is kulcsfontosságú marad. Ha ugyanis Voldemort beveti a fegyvert, kizárólag a maga találékonyságára és lélekjelenlétére hagyatkozhatunk.
Zelda arcát szinte égette a rászegeződő szempárok metsző élessége, és kissé kábának érezte magát az újonnan szerzett információ súlya alatt. Persze valahol mindig is sejtette, hogy nem vonhatja ki magát az eseményekből ezután sem, sőt ha ilyesmire kényszerült volna, azt minden bizonnyal egyáltalán nem vette volna könnyű szívvel. Az azonban, hogy a siker, avagy a kudarc egyedül rajta múlik, kissé sok volt a jóból. Tisztában volt vele, hogy képességeiben nagyon is átlagosnak számít, nem is volt igazi erőssége semmilyen terület, el nem tudta hát képzelni, hogyan állhat ki egy ilyen próbatételt.
- Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e ilyesmire - szólalt meg hangot adva kétségeinek. - Valaki más... egy másik mugli esetleg...
- Nem, erre nincs mód - csóválta meg a fejét Dumbledore. - Maga készítette el az ellenszert, Miss Grey. Ezáltal bizonyos kötelék alakult ki ön és a főzetben lévő erők között. Ez is egyfajta mágia, amely oda-vissza hat, és éppen ezért kizárja a lehetőségét annak, hogy bárki másra bízzuk a feladatot.
- Értem - felelte a nő halkan, és arcán a beletörődést felváltotta az eltökéltség.
Dumbledore egy percig némán nézett rá, és szemében elismerés villant, árnyékában azonban ott bujkált a féltés.
- Amit viszont tudunk, arra szeretnék most kitérni - mondta egy idő után. - A fegyver és az ellenszere két rendkívül hasonló főzet. Mindkettő elkészítése hasonló módon zajlik, küllemük, sőt hatásuk is szinte azonos. Egyetlen lényeges különbséggel: Amíg az előbbi a varázstalanokat pusztítja, addig az utóbbi a romlott lelkűeket. Igen, a mi főzetünk is pusztító erejű - tette hozzá mintegy válaszul Remus és Zelda meglepett tekintetére. - És ezek után bizonyára felmerül magukban a kérdés, hogy akkor miért nem vetjük be most rögtön. Hiszen így elejét vehetnénk Voldemort további rémtetteinek, sőt minden egyéb, ember által elkövethető szörnyűségnek is.
A mi főzetünk azonban nem e célból készült, még ha hatásában képes is lenne ilyesmire - jelentette ki. - Ahogy azt a készítői is kihangsúlyozták, az egyensúly fenntartásához ugyanúgy szükség van a rosszra, mint a jóra. Ha öncélúan, önmagában használnánk a főzetet, annak beláthatatlan következményei volnának. A benne lévő óriási erőre kizárólag amiatt volt szükség, hogy gátját tudja szabni a fegyver pusztításának, ezért kellett belesűríteni. Csak így válhatott képessé arra, hogy a fegyver ellenszere legyen. A két főzetben lévő ellentétes erők ugyanis ki kell, hogy oltsák egymást.
Mardekár ereje a vízben rejlik - folytatta az igazgató. - Mert ő maga a víz. Egyike a négy elemnek, mely rombol és épít, öl és teremt, és birkózik a másik három elemmel szüntelenül. Az ellenszerhez ezért Hugrabug erejére volt szükség, melyet a kettejük véréből való két leány biztosított. Hollóhát és Griffendél támogatást nyújtottak hozzá, így a föld, a levegő és a tűz együttes erővel lépett a víz ellenébe.
Ahogy a fegyvert, úgy az ellenszert is csak egyszer lehet felhasználni. Sajnos azt nem tudhatjuk egészen biztosan, mikor és hol tervezi Voldemort a maga akcióját, de annyi bizonyos, hogy ha elkezdődik, lesznek erre utaló jelek. A konkrétumokat illetően azonban csak találgatni tudunk. Ezért kell folyton nyitva tartanunk a szemünket.
Csupán ez áll rendelkezésünkre - tette hozzá, miközben a talárja felső zsebébe nyúlt, ahonnan egy összetekert pergament húzott elő, amit Zelda felé nyújtott. - Egy afféle mondóka. Hogy mi célt szolgál, egyelőre nem tudjuk. De úgy vélem, a legjobb az lenne, ha kívülről megtanulná, Miss Grey.
A nő egy futó pillantást vetett a papíron lévő sorokra, majd bólintott. Zsongott a feje a hallottaktól, az igazgató beszámolójában előforduló bizonytalanságok és sötét foltok pedig megrémítették. Tudta, hogy Piton és Dumbledore minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a részleteket kiderítsék, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a Nagyúr kezében egy vélhetően tökéletes leírás van a fegyver használatáról, ők viszont csak a szerencséjükben - és az ő úgymond képességeiben - bízhatnak.

*

Újabb hetek teltek el nyomasztó egyhangúságban. Zelda mindenhol jeleket látott, a lelkében uralkodó feszültség pedig majd' szétvetette. Ezek a vélt jelek azonban mind vaklármának bizonyultak, és eszének józanabbik fele mindvégig tudta is, hogy azok.
Egyetlen említésre méltó esemény történt csupán.
- Itt járt Dumbledore - mondta Remus Zeldának vacsora közben, ám a hangsúlya és a pillantása valahogy önkéntelenül is felkeltette a nő figyelmét. - Kiderült végre, honnan szedte az az újságíró az információit... a vérfarkasról... - Zelda meglepetten kapta fel a fejét. Kissé felkavarta ez a téma. - Egészen véletlenül derült rá fény... - folytatta a férfi. - Bimba professzor rajtakapta Draco Malfoyt és még néhány mardekárost a Tiltott Rengetegben. Egy halomnyi szárított növény volt náluk... mind hallucinogén...
- Drogoztak? - vágott közbe Zelda elképedve.
Remus arcán egy mosoly árnyéka suhant át.
- Mugli kifejezéssel élve pontosan ezt tették.
- És... elképzelhető, hogy megláttak téged az erdőben? - firtatta a nő feszülten.
- Hát az aligha - felelte a férfi mosolyogva. - Ugyanis annyira azért nem nagylegény egyik sem, hogy sötétedés után is bemerészkedjen az erdőbe. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a rémtörténetek, amikkel egymást szórakoztatták, a bódító anyagok hatására kissé valósabbnak tűntek számukra a kelleténél. Draco pedig... sosem tett féket a nyelvére, ha alkalma nyílt panaszkodni az iskolára. És felteszem, hogy az újságírót sem érdekelte különösebben az információ hitelessége. Bimba professzor is kénytelen volt végighallgatni egy roppant érdekfeszítő beszámolót, amíg felkísérte őket a kastélyba - igaz, ezúttal három vámpírról. Dumbledore persze azonnal gyanút fogott, és lám, be is igazolódott a feltételezése.
Zelda nem felelt. Magában arra gondolt, milyen ostoba vehemenciával támadt neki Pitonnak, amikor elolvasta azt a - most már nagyon is nevetségesnek tűnő - firkálmányt. A férfi pedig nem tagadott az ég egy adta világon semmit... De miért nem? Miért nem mondta meg, hogy semmi köze hozzá? Miért kellett belemennie a "játékba"? Hiszen pontosan ezt tette! Mintha egyenesen kapóra jött volna neki, hogy a gonosz szerepében tetszeleghet... Zelda nem értett semmit. A férfi viselkedése most talányosabbnak tűnt számára, mint eddig bármikor. Ám ahogy eszébe ötlött, hogy minden bizonnyal egy szavát sem hitte volna, akárhogy próbálta volna bizonygatni az ártatlanságát, összeszorult a szíve. Már megint jó nagy kavarodást okozott, mert előbb beszélt és csak azután gondolkodott. Átkozta elviselhetetlen természetét, és most már tudta, hogy egyedül ő a hibás a történtekért... azért, hogy Piton karjában kötött ki... és a temérdek fájdalomért, amit Remusnak és saját magának okozott.
Sokáig rágódott még ezen, hiába is próbálta minden igyekezetével kiverni a fejéből. Semmi sem volt kínzóbb, mint arra az éjszakára gondolni. Újra és újra vágyakozott a bájitaltan tanár karjai közé, és amikor Remus ölelte, jeges rémülettel harapott az ajkába, hogy ne mondja ki Perselus nevét...
Az idő... az majd minden sebet begyógyít... Elhalványítja az emlékeket, csillapítja a fájdalmat, visszahozza a régi színek ragyogását, a régi illatok édességét, a régi hangok dallamát. Csak ki kell várni.
A tanítás iránt elvesztette minden lelkesedését. Draco Malfoyhoz pedig még a korábbinál is hevesebb ellenszenvvel viszonyult, és néha bizony igencsak nehezére esett visszafognia haragjának áradatát. De fegyelmezte magát - ennek viszont az lett a következménye, hogy az indokoltnál is kevésbé törődött a fiúval, és inkább hagyta, hogy folyamatosan bomlassza az óra rendjét.
Ma is nagyjából így történt: A fiú késve érkezett az órára, majd papírgalacsinokkal kezdte bombázni Harry Pottert, amiről a fiú egy darabig tudomást sem vett. Ám amikor az egyik keze mellett landoló nagyobbacska gombócot végül mégiscsak széthajtogatta a pad alatt, az arca egészen elsápadt, majd elvörösödött az indulattól. Lopva felpillantott a tanárnőre, azután Dracóra, és a szőke fiú önelégült vigyora láttán ökölbe szorult a keze.
- Mr Malfoy - szólalt meg Zelda sóhajtva, amikor már nem bírta tovább. - Lekötelezne, ha a levelezését nem az óra alatt bonyolítaná. Ha valóban olyan életbevágóan fontos, hogy nem tudja vele megvárni a csengőt, felőlem most rögtön felmehet a bagolyházba, de ha itt akar maradni, akkor ezt fejezze be.
Draco arcán szemtelen mosoly suhant végig.
- Már befejeztem - közölte lusta, vontatott hanghordozásban. - De az igaz, hogy jobb dolgom is lenne, mint hogy itt penészedjek ezen a rém unalmas órán... - tette hozzá a plafont bámulva. - És ha már úgyis elengedett, akkor én most lelépek - állt fel a székéről. - Még csomagolnom kell. A hétvégét szerencsére nem kell itt töltenem ezek közt a... falak között - nézett Zelda szemébe kihívóan, és a nő nem tudta mire vélni ezt a tekintetet.
- Akkor mire vár? - kérdezte Zelda türelmetlenül, majd a fiúról látszólag megfeledkezve a jegyzeteibe pillantott, hogy megnézze, hol is tartott. Amikor újra felnézett, még látta, ahogy Draco sokatmondóan összevigyorog bandájának néhány tagjával, majd kényelmes léptekkel kisétál a teremből.
Nem sokra rá a csengő is megszólalt. A diákok jó szokásukhoz híven bámulatos gyorsasággal elhagyták a termet. Harry azonban megelőzte mindegyiküket. A csengetés hallatán ugyanis úgy pattant fel a székéről, mintha bolha csípte volna meg, majd sebtében felnyalábolta a könyveit, vállára vetette a táskáját és jó néhány diákot félrelökve kiviharzott a teremből. Zelda kissé különösnek találta a viselkedését, és egy pillanatra elmélázott rajta, mielőtt nekigyürkőzött volna a táblatörlés undok procedúrájának. Ám mire végzett, a fiú tökéletesen kiment a fejéből, és helyét más hétköznapi gondolatok vették át. Sietve elpakolta a holmiját, azután maga is elhagyta a tantermet.
Fél órával később, miután megebédelt a nagyteremben, kényelmes léptekkel indult vissza a széles márványlépcsőn. A délutánja üres volt, ezért a könyvtár felé vette az irányt. Az egyik folyosó végén azonban hirtelen szembetalálta magát Pitonnal. A férfi arca megkeményedett, amint ráesett a pillantása, de nem kapta el a tekintetét, és mihelyt odaért Zelda elé, megtorpant.
- Beszélnem kell veled - mondta halk, ám határozott hangon.
Zeldán egyszerre futott végig a hideg és a forróság.
- Nincs miről beszélnünk - közölte ugyanolyan halkan és határozottan, de kerülte a férfi pillantását.
- Én viszont úgy gondolom, hogy van - felelte Piton a korábbinál is komorabban. - Nem tartalak fel sokáig.
Zelda vonakodva felpillantott rá. Gyomrába görcsös szorítás kúszott a gondolatra, hogy kettesben maradjon vele, és úgy érezte, bármit is mondana a férfi, az csak fokozná a lelkében tomboló és mostanra állandósult fájdalmat. Félt attól, hogy ismét elveszíti a fejét; ezzel már végképp nem tudott volna elszámolni sem magának, sem pedig Remusnak. És nem akarta, hogy Piton játsszon vele. Erősnek kell lennie. De tudta azt is, hogy Perselust nem olyan könnyű eltántorítani a céljától, és ha most nemet mond, azt a férfi egész biztosan nem hagyná annyiban.
A háta mögül hirtelen egy csapatnyi diák ricsaja hangzott fel, mire sietve bólintott.
- Menjünk a mugliismeret terembe - mondta legjobb meggyőződése ellenére, majd sarkon fordult és az épp útba eső tanterem felé vette az irányt menet közben kihalászva a kulcsot a táskájából.
Másodperceken belül bent voltak. Zelda némán elsétált az egyik elülső padig, majd csípőjével nekidőlt, és két karját a mellkasán összefonva nézett Pitonra. A férfi követte őt, de egy lépés távolságban megállt. Arca zárkózott volt, ahogy Zeldára nézett, a szemei azonban szavak nélkül is beszéltek.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én sokat gondolkoztam - szólalt meg kisvártatva egészen tárgyilagosnak tűnő hangon. Ennél többet azonban nem mondott, csak kérdőn nézett a nőre. Zelda el sem tudta képzelni, mit vár tőle a férfi. Mégis mit lehet erre mondani? Zavara egyre fokozódott, ahogy peregtek a másodpercek, ám Piton végül megtörte a csendet: - Te nem? - kérdezte kissé élesen.
- Min kellett volna gondolkoznom? - kérdezett vissza a nő óvatosan.
Piton nem válaszolt azonnal, csupán egy sokatmondó pillantást vetett rá.
- Néhány dolog megváltozott, mióta idejöttél Roxfortba - mondta végül egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában.
Zelda nem tudta, mit reagáljon erre. Ösztönei mindenesetre riadót fújtak.
- És? - kérdezte végül. - Ezen kellett volna gondolkodnom?
- Például - felelte a bájitaltan tanár.
Egy ideig némán néztek farkasszemet, ám a nőnek csakhamar elfogyott a türelme, és így szólt:
- Elárulnád végre, hogy mit akarsz? Mert fáradt vagyok és nincs kedvem részt venni egy olyan társalgásban, aminek nem látom az értelmét.
Piton szúrós pillantást vetett rá mielőtt megszólalt volna.
- Azt akarom tudni, hogy továbbra is együtt vagy-e Lupinnal - bökte ki végül, és ezúttal a hangsúlya és a tekintete egyaránt fenyegetést sugárzott.
Zeldának elakadt a lélegzete, a vére pedig száguldani kezdett az ereiben. Mit akarhat a férfi? Mire megy ki a játék?
- Miért érdekel ez téged? - kérdezett rá hangosan is, és csak remélte, hogy a hangja nem árulja el a zavarát és az ijedtségét.
- Azt hiszem, jogom van tudni - felelte Piton.
Zelda elvörösödött ettől a parancsoló hanghordozástól. Na persze... joga van... Ő mindig csak akar, és mindig csak elveszi, amiről úgy véli, hogy jár neki... Ő, csakis ő...
- Én viszont azt hiszem, hogy semmi közöd hozzá - jelentette ki halkan, de határozottan.
Piton erre megragadta a vállait és maga felé fordította.
"Rosszul vagy? - kérdezte, és a hangja egy kissé érces volt." - Asd illusztrációja- Engedj el! - jajdult fel a nő, és úgy érezte, hirtelen minden ereje elhagyta. Talán hangjának gyengesége volt az, ami a férfit jobb belátásra bírta, mindenesetre Piton levette róla a kezét, és összehúzott szemmel vizsgálgatta sápadt arcát.
- Rosszul vagy? - kérdezte, és a hangja egy kissé érces volt.
- Nem, dehogy - sóhajtotta Zelda. - Csak fáradt...
A férfi felemelte a nő fejét, és hűvös tenyerét egy hosszú pillanatig az arcán nyugtatta. Tekintetük némán kapcsolódott egymásba, és Zeldának elmondhatatlanul jólesett ez a hallgatás. Szavak nélkül mindig is jobban megértették egymást... Ám ezúttal nem volt alkalmuk hosszasan kiélvezni ezt a meghittséget, ugyanis valami megzavarta őket:
Két szellem lebegett be a tanterembe, és amint meglátták őket, tanácstalanságukban megtorpantak. A Pufók Fráter volt az egyik, Sir Nicholas de Mimsy-Porpington a másik. Zelda vette észre őket először, és ahogy Piton követte a tekintetét, arcára kiült a harag és egy árnyalatnyi zavar.
- Öhm... pardon - köhintett a Griffendél ház szelleme, miközben a bűnbánat maszkja mögé próbálta rejteni kíváncsiságát. A Fráter azonban leplezetlen jókedvvel szemlélte őket, és arcán a mindentudó kifejezés szinte bicskanyitogató volt.
- Kifelé! - mordult rájuk a professzor. A szellemek azonban nem mozdultak, csak némileg elkeskenyedett az arcuk a modortalan fogadtatástól. Bizonyára nem ilyen hangot szoktak meg a roxforti tanároktól. - Talán nem voltam elég érthető? Kifelé! - üvöltött most már a bájitaltan tanár, mire Nick hárítóan felemelte mindkét kezét.
- Jól van, na! Értünk mi a szépszóból is - felelte inkább sértett, mint békítő hangnemben, azután méltóságteljes lebegéssel elhagyta a termet a Hugrabug ház szellemével egyetemben.
Piton tekintete ismét Zeldára siklott. Némán méregette őt egy darabig, miközben a két szemöldöke közti barázda komor gondolatainak hatására még szembetűnőbbé vált.
- Mindenképp válaszolnod kell - mondta végül egy árnyalatnyi tanári szigorral a hangjában. - Tehát? Mi a helyzet Lupinnal? Vele vagy még?
Zelda még most sem tudta eldönteni, miért olyan fontos ez Pitonnak. A férfi arcán tükröződő feszültség azonban reményt keltett benne. Értelmetlen, bolond reményt... Hiszen ő ragaszkodott Remushoz. És félt Perselustól. Nem akart több pofont, több fájdalmat. Eldöntött már magában mindent. És tartani fogja magát a döntéséhez, még ha beleszakad is.
- Igen, vele - emelte fel az állát végül dacosan, bármennyire is nehezére esett a férfi szemébe nézni.
Egy pillanatra minden megdermedt körülöttük.
- Na igen... ez várható volt - bólintott végül a férfi, és az arcáról letörlődött mindenfajta érzelem.
Zelda úgy bámult rá, mintha a gondolataiba próbálna belelátni - hasztalan.
- Miért, szerinted mit kellett volna tennünk? - kérdezte végül összeszorult torokkal.
Piton azonban nem válaszolt, sőt, egy ideig nem is nézett rá. Azután lassan felemelte a fejét.
- Megbocsátott, mi? - kérdezte, és a hangjában becsmérlő gúny csendült. - Mert nyilván rájött, hogy mi történt.
Zelda hitetlenkedve meredt rá, és az arca lángra gyúlt.
- Szóval te kezdettől fogva tudtad, hogy rá fog jönni! - csattant fel dühösen. Ám ahogy felfogta az elhangzottak értelmét, arcán a dühöt elkeseredett kifejezés váltotta fel.
- Na és? - morogta Piton megfeszülő állal.
- Te jó ég - sóhajtotta Zelda inkább dühösen, mint gondterhelten. - Egy pillanatra majdnem elfelejtettem, kivel állok szemben...
- Mit akarsz ezzel mondani? - csattant fel a férfi.
- Tudod te azt jól - válaszolta a nő.
A tekintetük egymáséba fúródott.
- Soha nem fogsz már megbízni bennem, igaz? - kérdezte Piton egy idő után.
Zeldát készületlenül érte ez a kérdés, és a férfi hangjában megbúvó visszafogottság. Ismét hatalmába kerítette a bizonytalanság, és az arcán tükröződő kétségbeesett reménykedést hiába is próbálta elrejteni. Makacs hallgatásával azonban Piton nem elégedett meg.
- És ha nem lenne Lupin? - vettette fel a kérdést. - Ha soha nem is lett volna?
- Én akkor is csak egy mugli lennék - válaszolta Zelda keserűen. - És ezt élvezettel dörgölnéd az orrom alá minden egyes alkalommal.
- Mikor bántam veled úgy, mint egy muglival? - vált a férfi hangja ismét indulatossá. - Ha nem becsülnélek semmire, ahhoz sem vettem volna a fáradságot, hogy egyáltalán szóba álljak veled!
Zelda elkerekedett szemmel nézett rá. Ez valamiféle vallomás akar lenni? Az önmagát legyőző Perselus Piton nagy megnyilatkozása? Mert ha igen, akkor talán most nevetnie kéne. De egyáltalán nem volt kedve nevetni. Sírni volt kedve. Elsiratni a Roxfortban töltött utóbbi hónapokat, elsiratni a bájitaltan tanár valamennyi hozzá intézett szavát, valamennyi beszédes pillantását, és elsiratni az összes szót is, amit mondott neki... Elsiratni minden érintést, minden mozdulatot... Elsiratni a múlt egy darabkáját, mely úgy éktelenkedett sorsának lankás folyamán, mint egy felégetett erdő füstölgő romjai.
- Én Remushoz tartozom - mondta sokkal inkább magának, mint a férfinak, és úgy érezte, belülről szinte megfagyott.
Piton arca egy árnyalattal sápadtabbá vált.
- Ilyen könnyedén túl tudsz lépni azon, ami köztünk történt? - kérdezte.
Zeldát arcátlannak találta a kérdést azok után, ahogy Piton akkor este elküldte őt.
- A kapcsolatom Remusszal nem fog romba dőlni attól, hogy egyszer lefeküdtünk - vetette oda. - Úgyhogy másik tervet kell kieszelned a bosszúdhoz.
A férfi szeme dühösen megvillant.
- Nem azért feküdtem le veled, hogy bosszút álljak Lupinon - sziszegte visszafojtott dühvel. - Hanem azért, mert kívántalak! És még most is kívánlak...
Zelda csak néhány pillanat múlva tudott megszólalni.
- Az a te bajod - mondta, de alig jött ki hang a torkán.
- Nem fogom annyiban hagyni - jelentette ki Piton egészen halk, fenyegető hangon.
A levegő ismét vibrálni kezdett körülöttük. Zelda egyre jobban zavarba jött, miközben a lelkében tomboló végteles érzések szinte összeroppantották. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy rendezni tudja kissé a gondolatait.
- Az az éjszaka csak egy botlás volt - szólalt meg végül, és a hangjából kicsendülő kétségbeesés arról árulkodott, hogy erről önmagát is legalább annyira szeretné meggyőzni, mint a férfit. - A legjobb, ha úgy vesszük, mintha meg sem történt volna.
- Kellett, hogy jelentsen neked valamit - vágta rá Piton. - Másképp nem adtad volna oda magad... Tehát miért tetted?
Zelda elvörösödött.
- Pontosan azért, amiért te - felelte gyanúsan határozott hangon. Piton arcán értetlenség suhant át, mire hozzáfűzte: - Mert megkívántalak.
A férfi egy másodpercig némán meredt rá.
- Értem - felelte egy kis idő múlva szenvtelen hangon.
Zelda nem tudta mire vélni ezt a különös reakciót. De aztán hirtelen eszébe jutott valami.
- Talán nem tetszik a válaszom? - kérdezett vissza kihívóan. - Mégis mit szerettél volna hallani? Netán azt, hogy szerelmes vagyok beléd?
Hangsúlya metsző volt, mintha valami undorító dolgot ejtett volna ki a száján, és szavait sokáig verték még vissza a csupasz falak. Némán meredtek egymásra, és mindketten hevesebben vették a levegőt a szokottnál. Megpróbáltak olvasni a másik tekintetében, de saját gondolataik is olyannyira zavarosak voltak, hogy minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult.
- Remélem, a szolgáltatás színvonalával azért elégedett vagy - jegyezte meg végül Piton egészen halkan, és arcvonásai szobormerevek voltak, ahogy a nő szemébe nézett, Zelda pedig határozottan szégyellni kezdte magát az iménti viselkedéséért. Ám nem maradt ideje bármit is tenni vagy mondani, mert újabb zavaró körülmény lépett fel: Egy különös, sziszegő hang kíséretében kinyílt az átjáró. A keretében pedig ott állt Harry Potter.

 

Folyt. köv.

Vissza
24. fejezet