Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXIV.

A vihar előszele

A levegőben szinte vágni lehetett a hirtelen felgyülemlett feszültséget. Mindhármuk tekintete döbbenetet türközött, ahogy egymásra meredtek, és jó néhány másodpercnek el kellett telnie, mire Piton visszanyerte a lélekjelenlétét és megszólalt.
- Nocsak - húzta el a száját, és a hangja egészen fagyossá vált, ahogy a fiú felé fordult. - Roxfort üdvöskéje ismét színre lépett.
A megjegyzés látszólag teljességgel hatástalan maradt, Harrynek ugyanis csak a szeme villanása jelezte, hogy hallotta, Zelda azonban nagyvonalúan eleresztette a füle mellett. Őt most azok a kérdések foglalkoztatták, amik sorra ötlöttek fel benne. Választ azonban egyikre sem talált. El nem tudta képzelni például, hogy került a rejtett szobába Harry. Sőt, azt sem, hogyan szerezhetett tudomást a pontos helyéről. De remélte, hogy a fiú hamarosan magyarázattal szolgál a kérdéseire.
Harrynek azonban minden jel szerint a torkára forrt a szó, amint meglátta a két tanárt a teremben. Egy hosszú pillanatig csak bámult rájuk, de arcvonásait csakhamar rendezte, és kezdeti döbbenetének helyébe valamiféle dacos büszkeség költözött.
- Leköteleznél, Potter - folytatta Piton tekintetét a fiúra szegezve, - ha elárulnád, hogy mit keresel itt.
Harry hallgatott, és Zeldát egészen meglepte, milyen rezzenéstelenül képes állni a férfi metsző tekintetét. De aztán eszébe jutott, hogy a fiúnak bizonyára bőven volt már alkalma hozzászokni ehhez a vesébe látó szempárhoz.
- Ki vele, Potter! - csattant Piton hangja, melyben a hatalmával való kérkedés némi fenyegető éllel keveredett. - Hiába is reménykedsz abban, hogy ha makacsul hallgatsz, megúszod a dolgot, mert nem teszem meg neked azt a szívességet, hogy az igazgató úrra bízom ezt az ügyet.
- Tegyen, amit akar - felelte Harry csöndesen, ám a hangja még így is éles volt, majdhogynem szemtelen, - de magának nem mondok semmit.
- Úgy... - bólintott a férfi, és habár a hangja gúnyos volt, szemei dühös szikrákat szórtak. Lassú léptekkel indult el Harry felé, és Zelda számára úgy tűnt, mintha maga a halál angyala készülne lecsapni áldozatára. - Nem tudom, Potter, milyen alapon feltételezed, hogy attól, mert idáig kesztyűs kézzel bántam veled, ezután sem teszek másként - folytatta a férfi, miután megtorpant közvetlenül a fiú előtt. - Ha ugyanis rákényszerítesz, hogy hathatósabb eszközökhöz folyamodjak, nem fogok habozni egy percig sem, arról biztosíthatlak.
- Mondtam már - felelte Harry ezúttal felszegett állal és nem titkolt ellenszenvvel a hangjában, - azt csinál, amit akar. Nem tud megfélemlíteni.
- Milyen kár... - mormolta Piton, és hangjának bársonyossága hallatán Zeldát még a hideg is kirázta. - Ez esetben, azt hiszem, nem marad más választásom... - fűzte hozzá sokatmondóan, miközben még egy lépést tett a fiú felé.
Zelda önkéntelenül is mozdult utána, a férfi azonban hátrapillantott, és a szeméből egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy tudja, mit csinál és nem kér a tanácsokból. Zelda aggódva figyelte a jelenetet, és ebben a zavaros helyzetben nem igazán tudta eldönteni, kinek a pártjára álljon - már ha ilyesmire egyáltalán szükség volt.
Harry továbbra is makacsul hallgatott. Dacosan állta a férfi tekintetét, amely szinte belefúródott az övébe. Így fürkészték egymást egy percig néma mozdulatlanságban, aztán a fiú egyszer csak felkiáltott és a fejéhez kapott.
- Ehhez nincs joga! - kiáltotta zihálva, és félig elfordult Pitontól, mintha szántszándékkal próbálná kivonni magát a bájitaltan tanár tekintetének súlya alól.
- Mit műveltél vele? - ugrott oda hozzájuk Zelda.
- Ne aggódj, egy haja szála sem görbült meg - felelte Piton olyan hangsúllyal, mint aki épp az ellenkezőjét kívánja. Azután visszafordult Harryhez, és a szája csücskében mérhetetlenül lekicsinylő, ugyanakkor diadalmas mosoly jelent meg. - Örömmel látom, hogy a meghatóan gyermeki naivitásod még a régi, Potter - jegyezte meg gúnyosan. - Na persze ha a hiszékenységnek ez a foka ilyen elképesztő mértékű vakmerőséggel párosul, akkor bizony könnyen előfordul, hogy a dolgok kicsúsznak a kezedből. De hát a hibáiból tanul az ember, nemde? - tette hozzá kárörvendően villogó szemekkel. - Kár, hogy az apád és a drágalátos keresztapád, akikhez ezen a téren is igencsak hasonlítasz, nem érhették meg ezt a "bölcsebb" kort!
- Perselus! - szólt közbe Zelda élesen, és az arckifejezése, amivel a bájitaltan tanárra meredt világosan kifejezte, mi a véleménye a férfi iménti szavairól. Piton azonban csak egy szemvillanás erejéig nézett rá, azután visszafordult Harryhez, akinek immár bíborszínben pompázott az arca a haragtól.
- Ne merészelje a szájára venni apám vagy Sirius nevét! - sziszegte dühödten, és zöld szemei szinte lángra lobbantak kerek szemüvege mögött.
- Hát ez bájos... - mormolta Piton maró gúnnyal. - Fenyegetni próbálsz, Potter? Engem?
- Ha rákényszerít - vágta rá Harry. - Végül is nem egyszer vettem már fel a harcot Voldemorttal! - folytatta kihívóan, és a név hallatán a bájitaltan tanár arca fájdalmasan megrándult. - És amint látja, még élek. Nem hiszem, hogy maga nagyobb veszélyt jelentene számomra, mint az Úr, akit szolgál!
- Fogd be a szád! - dörrent rá a férfi ingerülten, és hangjának hallatán Harry önkéntelenül is összerezzent, de nem hátrált meg. - Jó lesz, ha vigyázol, Potter, mert csak egyszer kell, hogy elpártoljon mellőled a szerencse, és akkor nagyon megjárod!
- Most már elég! - szólt közbe Zelda. - Inkább kérdezz tőle, ha tudni akarsz valamit! De semmi értelme, hogy megalázd.
Piton ekkor teljes testével felé fordult. Szemlátomást némi erőfeszítésébe került, hogy rendezze vonásait.
- Épp az imént sikerült egy rövid időre belepillantanom a fiatalúr fejébe - szűrte a szavakat a fogai között. - És amit ott láttam, az jó néhány dolgot megmagyaráz... De korántsem mindent. - Tekintetét úgy fúrta Zeldáéba, mintha szavak nélkül próbált volna beszélni vele, ám végül így szólt: - Tessék, nézd meg magad is. - Azzal előhúzta a pálcáját és Zelda felé intett vele.
A nő agyában eddig ismeretlen képek kezdtek el sorjázni, mintha csak egy film peregett volna a szemei előtt. Egy asztalnál ült egy tanteremben és lebámult a pad alá. Kezében egy összegyűrt papírgalacsint szorongatott, aminek különös tapintása és súlya arról árulkodott, hogy belecsomagoltak valamit. Remegő kezekkel bontotta ki - egy kamasz fiú kezeivel: Harry kezeivel. A papírban egy vékony ezüstlánc volt, a belsején pedig ez állt:

Granger üdvözletét küldi, Potter, de legnagyobb sajnálatára most nem ér rá.

Váltott a kép, és ő eszeveszetten száguldott lefelé a széles márványlépcsőn, miután kiviharzott a mugliismeret terem ajtaján. Útja az alagsorba vezetett, és kettesével-hármasával vette a lépcsőfokokat, hogy mielőbb odaérjen. A homályos pincefolyosókon járva pedig végre meglátta azt, akit keresett. A szőke fiú hanyag léptekkel sétált a Mardekár klubhelyisége felé.
- Malfoy! - hangzott fel Harry hangja.
- Mit akarsz, Potter? - fordult meg Draco. - Talán keresel valakit?
- Hol van Hermione? Mit műveltél vele? - zihálta Harry a feldúltságtól és a futástól kifulladva.
- Granger? - vonta fel a szemöldökét Draco tettetett meglepődéssel. - Mi közöm nekem ahhoz, hogy merre jár az a sárvérű?
- Te szemét! - lökte a falhoz Harry a gallérjánál fogva, miközben bal kezével a zsebébe nyúlt és kirántotta onnan a nyakláncot. - Ezért! - tolta a szőke fiú orra elé a finom ékszert. - Hogy jutott hozzád? Válaszolj, vagy esküszöm, hogy megöllek!
Draco fájdalmasan nyöszörgött, pedig Zelda érezte, hogy Harry szorítása egyáltalán nem indokolná ezt. Mégis lazított rajta egy kissé, mire a fiú zihálva kapkodott levegő után, majd nehézkesen így szólt:
- Nincs semmi baja... csak bezártam...
- Hova? - ordította Harry, miközben újból a falhoz préselte ellenfelét.
- A mugliismeret terembe... van ott egy titkos szoba. Ha folytatod a szekrény alján lévő ábrákat, akkor kinyílik.
Harry egy percig némán meredt rá. Mindketten ziháltak, és lélegzetvételük hangját furcsán felerősítették a pincefolyosó nedves kőfalai.
- Miért higgyek neked? - vetette oda Harry gyanakvóan. - Honnan tudjam, hogy ez nem valami csapda?
Draco arcán önelégült vigyor terült szét.
- Ez jó kérdés - jegyezte meg kárörvendően. - De ha meg akarod menteni a kis sárvérű életét, szerintem jobb, ha nem húzod az időt.
Harry nem felelt semmit, csak némán meredt rá, mintha megpróbálna belelátni Draco fejébe. Aztán vonakodva elengedte őt és hátralépett.
- Ha átversz, Malfoy - szólalt meg vészjóslóan halkan, - keservesen meg fogod bánni azt is, hogy megszülettél.
Draco szája még szélesebb vigyorra húzódott, majd sarkon fordult és eltűnt a kanyargós folyosók homályában.
Zeldának csak úgy zúgott a feje az imént látottaktól. Valami nagyon nem tetszett neki ebben az egészben, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Tétován pillantott Perselusra, de amikor szólásra nyitotta a száját, egyáltalán nem azt mondta, ami a fejében járt.
- Ehhez nem volt jogunk - lehelte még mindig kissé kábán.
- Vannak olyan esetek, amikor egyáltalán nem számít, hogy mihez van jogunk és mihez nincs - válaszolta Piton ellentmondást nem tűrően. Zelda azonban nem felelt, hanem Harryhez fordult.
- Miss Granger nem volt itt, ugye? - kérdezte.
- Nem - felelte Harry szűkszavúan.
- És hozzáértél valamihez? - förmedt rá a fiúra Piton igencsak gorombán.
- Hát persze - mondta Harry elképedve, - hiszen egyfolytában a kijáratot kerestem, miután rám záródott az ajtó! - tette hozzá kissé élesen.
Piton és Zelda egymásra néztek, és mindkettőjük arcán ugyanaz az értetlenséggel vegyes döbbenet türköződött. Nem dőlt össze az iskola - állapította meg Zelda magában. - De vajon miért?
- Mellesleg Miss Grangert fél órával ezelőtt a parkban láttam - szólalt meg Piton meglehetősen lekezelően ismét Harryre pillantva. - Nagyon úgy tűnt, hogy keres valakit. - Harry elsápadt. Valószínűleg eddig is sejtette már, hogy Draco felültette, de a dolog minden jel szerint most vált számára bizonyossá. - A hiszékenységed egyenesen szánalomra méltó - folytatta a bájitaltan tanár kíméletlenül. - A felelőtlenséged pedig veszélybe sodorta az egész iskolát. Garantálom, hogy ehhez Dumbledore professzornak is lesz egy-két szava.
- Nem inkább Malfoyt kéne megbüntetnie? Hiszen ő tehet az egészről! - vágott vissza Harry dühösen. - Vagy a Mardekárban az ilyesmiért még jutalompontot is osztanak a tanárok?
- Vigyázz a szádra, Potter! - sziszegte Piton. - Draco Malfoyt pedig bízd csak rám!
- Harrynek igaza van - szólt közbe Zelda. - Draco Malfoy a felelős a történtekért, nem pedig ő.
Pitonon látszott, hogy minden erejére szüksége van, hogy fékezni tudja indulatát.
- Draco bűnösségéhez nem fér kétség - mondta kényszeredetten, - de ha Potter nem lett volna ilyen ostoba, akkor most nem lenne miről beszélnünk - lendült bele ismét. - Egy hatodévestől jóval felelősségteljesebb viselkedést várna el az ember.
- Nos, rendben - szegte fel a fejét Zelda. - Akkor tíz pont a Griffendéltől, amiért Harry meggondolatlanul cselekedett, és ötven pont a Mardekártól, amiért Draco Malfoy szándékosan félrevezette egy diáktársát, és ezzel kis híján tragédiát okozott.
Piton szeme villámokat szórt a dühtől.
- Draco büntetését csak az ő személyes jelenlétében szabhatod ki rá - vágta rá mogorván.
- Akkor megkeresem - bólintott a nő, majd megfordult.
A festményen lévő arc megváltozott - Asd illusztrációjaA mozdulat közben azonban az átjáróra tévedt a tekintete, és ott hirtelen meglátott valamit. Gondolkodás nélkül indult el a zöldes homályban úszó dolgozószoba felé, majd belépett. Szemét végig egyazon pontra függesztette, és ahogy közelebb lépett, megbizonyosodott róla, hogy nem tévedett.
A festményen lévő arc, Hugrabug Helga arca megváltozott. Zelda nem is értette, hogyan vehette észre ezt akkora távolságból, de nem tartotta különösebben fontosnak, hogy rájöjjön. A sápadt arc úgy vonzotta, akár a mágnes, és a belőle áradó harag, szomorúság, és az ezek fölébe kerekedő megingathatatlan elszántság elképesztette. Amikor utoljára látta, ez az arc nyugalmat tükrözött; békét és valamiféle beletörődést. Most azonban mindennek nyoma sem volt, és habár a szem ragyogása, a száj körüli barázda, az áll tartása csak árnyalatnyit változott, a különbség nagyobb már nem is lehetett volna.
Zelda már akkor, először is csodálkozott rajta, hogy Roxfortban, ráadásul épp Mardekár Malazár dolgozószobájában egy hagyományos - vagy legalábbis határozottan annak tűnő - festményt látott. Ez a portré ugyanis nem mozgott egyáltalán, és szakasztott olyan volt, mint az anyja galériájában függő festmények. Éppen ezért nem tudta most mire vélni az arc hirtelen megváltozását. Hiszen ezt leszámítva minden ugyanolyan volt, és a legkisebb rezdülést sem lehetett felfedezni a női alakon.
A tekintete azonban beszédesebb volt mindennél, és láttára Zeldát hirtelen részvét, rokonszenv, sőt csodálat kerítette hatalmába. Jó darabig nem tudta kivonni magát a hatása alól, és amikor végül vonakodva megfordult, hogy Piton figyelmét is felhívja a különös jelenségre, tekintete ismét megakadt valamin: Mardekár asztala és a rajta lévő holmik ott voltak mind érintetlenül. Ám a pergamen, amelyen korábban a fegyver receptje állt, most hófehéren világlott ki a fekete márvány hátteréből. Eltűnt róla minden szó, minden jel, minden ábra.
Ahogy felnézett, pillantása találkozott Pitonéval. A férfi azonnal tudta, hogy történt valami. Gondolkodás nélkül hagyta hát sorsára a bosszúsan feszengő Harryt és két lépéssel a nő mellett termett. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az üres pergamenre és az arca elkomorult. Vonásai megfeszültek, ahogy felnézett Zeldára, és egy hosszú másodpercig tekintetük egymásba olvadt. Azután a férfi némán bólintott, majd így szólt:
- Mennünk kell.

*

Karon fogta Zeldát, és a szobából kilépve Harryt úgy kerülte ki, mintha ott se lenne. A válla fölött intett pálcájával az átjáró felé, mire az halkan sziszegve bezárult. A következő pillanatban pedig már a folyosón jártak.
Zeldának kérdeznie sem kellett, biztos volt benne, hogy ez az a jel, amire vártak. A gyomra összeszorult a gondolatra. De önkéntelenül is felvetődött benne a kérdés, hogy mi lett volna, ha Harry nem jár a szobában, és nem fedezik fel... A véletlenek különös egybeesése volt, hogy így történt, és könnyen meglehet, hogy a sors eme kegyes adománya az előnyükre válhat.
- Van valami ötleted, hogy miért akarta Draco bezárni Harryt Mardekár dolgozószobájába? - pillantott Pitonra kérdőn, amikor befordultak egy sarkon.
- Kétlem, hogy ezt Draco tervelte volna ki - válaszolta a férfi megfeszülő vonásokkal. - Sokkal inkább a Nagyúrra vall. Egy ilyen húzással félre tudta volna állítani Pottert, hogy még véletlenül se ártsa bele magát a dolgaiba, de azt sem tartom kizártnak, hogy az iskolát is szíves örömest romba döntötte volna. Más kérdés, hogy a varázslat valamiért nem működött... - tette hozzá elgondolkodva. - Draco azt mondta, hogy ma délután elutazik. Fogadni mernék, hogy zsupszkulccsal távozott rögtön azután, hogy Potter elindult a mugliismeret terembe. Rajta kívül pedig nincs senki Roxfortban, akinek a Nagyúr meg akarná kímélni az életét.
- Hogyhogy? És a mardekárosok? - vetette közbe Zelda értetlenül.
Piton lesújtó pillantást vetett rá.
- A közhiedelemmel ellentétben nem minden mardekáros halálfaló - jelentette ki. - Dumbledore eszméi pedig, hogy úgy mondjam, elég sok "pusztítást" végeztek már a tiszta elmékben ahhoz, hogy a Nagyúr ne óhajtson vesződni velük. Nagyon is kapóra jött volna neki az iskola pusztulása, és ennyi áldozatot biztos, hogy kész örömest meghozott volna a cél érdekében.
- Értem - felelte a nő, és magában visszapörgette az imént elhangzott szavakat újra és újra. Azon töprengett, hogy vajon a Nagyúr Perselust is ugyanúgy feláldozta-e volna céljai érdekében. De a kérdést valahogy mégsem volt képes szóba hozni.
Piton kegyetlen tempót diktált, ahogy száguldott vele a folyosók és lépcsősorok tucatjain át. Zelda egyszer meg is botlott, és minden igyekezetére szüksége volt, hogy lépést tartson vele. Tudta azonban, hogy minden perc számít. Már a harmadik folyosón haladtak végig, ami - késő délután lévén - teljesen kihalt volt, és ekkor tűnt fel a nőnek, hogy a falak mentén sorakozó fáklyák tüze milyen különös módon ég. Mintha dühöngene, mintha ki akarna törni fogságából - futott át az agyán. A lángok sziszegve-sercegve lobogtak, narancsos vibrálásuk fölerősödött, középpontjuk zöldeskéken izzott, és időről időre dühös robajjal csaptak fel, megpörkölve a falakat magasan a fejük felett.
Zelda egy futó pillantást vetett Perselusra, hogy vajon a férfinak is feltűnt-e a különös jelenség, de Piton rezzenéstelen arccal fúrta tekintetét a távolba, és hosszú, sietős lépteinek ritmusa egy másodpercre sem tört meg. A következő lépcsősorhoz érve azonban megtorpant.
- Menj el Lupinért - mondta Zeldának. - Én pedig szólok Dumbledore-nak. Odalent találkozunk.
- Rendben - bólintott a nő, ám hangja jóval bátrabban csengett, mint amilyennek belülről érezte magát. - Sietek, ahogy tudok.
- Az jó lesz - bólintott a férfi.
Hátrált egy lépést, ám mégsem indult el. Ujjai szorosan kulcsolódtak a nő kezére, és úgy tűnt, mintha a szemei sem bírnák elengedni Zeldát. Mindketten ziháltak kissé az iménti feszített tempótól, és kapkodó lélegzetvételük neszét csak a fáklyák lángjainak fel-felzúdulása törte meg. Piton végül bátorítóan megszorította a nő kezét, azután elengedte, majd sarkon fordult és sietve elindult. Talárja vadul lobogott mögötte, mintha csak haláltáncot lejtő fekete lángok szegődtek volna a nyomába.
Zeldát ez az apró gesztus a férfi részéről elmondhatatlanul megnyugtatta. Szívében a szorongást bátorság és tettvágy váltotta fel, félelmei helyébe remény és bizakodás költözött. És a hatás egészen tartósnak bizonyult. Habár egyedül rótta a folyosókat, melyek most jóval sötétebbnek és kihaltabbnak tűntek a szokottnál, és a fáklyák haragos sercegése csak növelte a baljós hangulatot, Zelda azonban mit sem törődött vele. Sietős léptei visszhangot vertek a magas kőfalakon, és már csak néhány ajtó választotta el céljától.
Ekkor azonban nem várt akadályba ütközött. Hóborc, a kopogószellem laza mozdulattal hussant ki elé egy díszes drapéria mögül.
- Nahát, kit látnak szemeim! - csapta össze két tenyerét, miközben úgy helyezkedett, hogy Zelda ne tudjon tovább menni. - A mugli tanárnő! - folytatta negédes hangon, és apró gombszemei gonoszul villogtak.
- Engedj utamra, Hóborc! - dörrent rá a nő előkapva órai szigorát. - Dolgom van.
- Hát hogyne! - készségeskedett a szellem. - Hóborc nem tartja fel azt, akinek fontos dolga van. Hóborc már megy is - tette hozzá túljátszott udvariassággal.
Azzal megemelte a kalapját, amiből a mozdulat hatására óriási mennyiségű krétapor zúdult ki - egyenesen Zelda arcába. A nő egy másodpercre teljesen ledermedt a döbbenettől, azután köhögve kezdte el lesöpörni magáról az undok fehér port. A szemét csak nehézkesen tudta kinyitni, mert a belehullott krétapor égette és szúrta, amint azonban ez sikerült, bosszúsan látta, hogy az alapos tisztogatásnak hála csak úgy kavargott körülötte a fehér felleg. Meg tudta volna fojtani a szemtelen kopogószellemet egy kanál vízben, ám mire alkalma nyílt volna rá, Hóborcnak már csak hűlt helyét találta.
Ezt nem ússza meg szárazon - morogta magában, és a maradék krétaportól még mindig erősen pislogva továbbindult a szobájuk felé.
Amikor belépett, minden csendes volt és kihalt. Felvetődött benne, hogy Remus talán alszik, de a gondolatot azonnal el is vetette, hiszen kedvesének nem volt szokása ilyen korán nyugovóra térni, főleg ha Zelda még nem is érkezett meg. Tétován lépett beljebb, miközben meggyújtott egy gyertyát, és az asztalán ekkor egy darab pergament fedezett fel. Remus üzent neki.

Drágám,

Sürgős ügyben el kellett mennem. Sietek vissza, de ne várj meg, lehet, hogy elhúzódik. És ne aggódj!

Remus

"Ne aggódj!"... Zelda azon nyomban aggódni kezdett. Utálta az ilyet. Mindent, ami váratlan volt és titokzatos, és ennélfogva veszélyes. Lehet, hogy újabb megbízást kapott Dumbledore-tól... - ötlött fel benne a gondolat. - Sőt, talán az igazgató is rájött valamiből, hogy elkezdődött... Talán Remus is a pincébe tart már. De nem... hiszen akkor megkereste volna őt... Hiszen neki ott kell lennie mindenképp.
Elhatározta, hogy amint módja lesz rá, megkérdezi Dumbledore-t. Ezután gondolkodás nélkül a zsebébe gyűrte a pergament és sietős léptekkel indult vissza az alagsor felé.
Szél csapta meg, amint kilépett a folyosóra. Erős huzat. Mintha láthatatlan kezek Roxfort összes ablakát és ajtaját sarkig tárták volna, hogy kisöpörjék az állott levegőt a legeldugottabb zugból is. A különös csak az volt, hogy egyetlen nyitott ablakot vagy ajtót sem látott. Össze kellett fognia a kardigánját, hogy ne cibálja le róla a szél. Fejét leszegve törte az utat előre, de egyszer csak mintha örvénybe lépett volna, úgy ölelte körbe a légáramlat. Haladása ettől fogva jóval könnyebbé vált, mert az irányt változtató fuvallat szinte tolta-lökte előre.
Az Elemek is színre lépnek - Asd illusztrációjaA föld alatti titkos körfolyosó bejáratához érve senkit nem talált. Egy pillanatra megtorpant, miközben eszébe jutott, hogy Piton csak annyit mondott, hogy odalent találkoznak. Ám hogy hol van ez az "odalent", az nem volt egyértelmű. Lehet, hogy a többiek már mind a tónál vannak és csak rá várnak... - futott át az agyán. - Lehet, hogy már Remus is ott van. Talán Dumbledore szólt neki... - morfondírozott tovább. Tudta, hogy indulnia kéne, de valami visszatartotta. Tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje, lábai mégsem mozdultak. A szél, amely hű társaként kísérte idáig, most várakozón lengte körbe, de továbbra is hátból fújt, és Zelda számára úgy tűnt, mintha karcsú kezek finom nógatását érezné a gerince vonalán.
És végül megadta magát. Egy utolsó pillantást vetett a háta mögé, hátha jön valaki, akit bevárhat, de a homályba vesző folyosókon túl nem látott semmit. Mély levegőt vett hát és elindult. Lépte nyomán a lámpásokból időről időre pokoli morajlással törtek elő a lángok, és magasan kicsaptak a homályba vesző mennyezet felé. Zelda először megrettent, de csakhamar különös nyugalom szállta meg. Mintha a tűz is úgy kísérte volna útján, mint a szél; óvón, segítőn, védelmezőn... Nem tudta, miből támadt ez az érzése, de úgy döntött, nem is próbálja megfejteni, inkább az előnyére fordítja. Sebesen haladt, léptei durva zajt csaptak a sűrű csöndben, háta mögött és előtte fekete masszaként gomolygott a sötétség. Nem nézett se jobbra, se balra. A homályos beugrók, szűk mellékfolyosók, félig beomlott járatok, mint egy álmos szörnyeteg szemei, úgy követték útját, de a hatalmas test nem mozdult, csápjaival, indáival rest volt utána nyúlni. Hagyta, hogy fusson, rohanjon a vesztébe... vagy ahová jónak látja.
És amikor a sűrű csöndbe csöpögő víz visszhangja vegyült, amikor léptei zaját elnyelte a sárfolyóvá változó út, amikor a falak és beugrók már hideg párát leheltek, és amikor a jeges nedvesség már átjárta minden csontját, végre megérkezett.
A tó közepén meredező szikla halvány fényt árasztott magából. Fényt, amely finom hálóként oszlott el mindenfelé a barlangban. A parton ott állt Dumbledore, McGalagony és Piton. Mindhárman őt nézték. Arcuk komoly volt, aggódó, de elszánt. Zelda hirtelen egészen kicsinek érezte magát a vállára nehezedő súly alatt. De tudta, hogy nincs más megoldás. Tudták ezt mindannyian. Az eltökéltség ismét eluralkodott rajta, és ahogy a roxforti tanárok szemébe nézett, immáron teljesen egyenrangú volt velük. Erős, mint ők. Bátor, mint ők. Bölcs, mint ők. Ereje mintha csak varázserő lett volna, úgy járta be minden egyes porcikáját. Minden kétséget, minden aggodalmat kiűzött belőle, csak azt a halvány szomorúságot nem, ami mostanra kényelmes fészekre lelt szívének legmélyén. Ez azonban jelen helyzetében nevetséges csekélységnek tűnt.
- Remus elment valahová - mondta. - Nem tudtam szólni neki.
Dumbledore megértően bólintott. A csönd ismét körbevette őket. A barlang falain mint játékos lidércek, úgy kergetőztek imbolyogva a hullámokról visszaverődő fények.
- Leányom - szólalt meg nagy sokára az igazgató, és kezét a nő vállára helyezte. Tekintete simogató volt és végtelenül megértő. Zelda úgy nézett bele a kék szemekbe, mint egy tiszta vizű tóba, melyből saját tükörképe néz vissza rá. Lelkének minden rezdülése, elméjének valamennyi gondolatfoszlánya, mint egy nyitott könyv lapjain a sorok, úgy tárultak fel. És a néma tekintet, amivel az igazgató felelt rájuk, többet mondott ezer szónál. - Sok szerencsét - mondta végül, majd elengedte őt.
Ekkor McGalagony lépett oda hozzá és megölelte.
- Vigyázzon magára, Miss Grey - mormolta Zelda fülébe, azután csatlakozott Dumbledore-hoz.
Piton azonban nem mozdult.
- Igazgató úr, szeretném én átvinni Zeldát a sziklához - szólalt meg váratlanul.
Dumbledore elgondolkodva pillantott rá, majd tekintete a nőre siklott.
- Evezett már valaha, kisasszony? - kérdezte.
- Nem, még soha - felelte Zelda, és a bizonytalanság egy apró szikrája ismét éledezni kezdett benne.
- Nos, igaz, hogy nem túl szerencsés ötlet a víz közelébe mennie, Perselus - fordult vissza a bájitaltan tanárhoz Dumbledore. - Hiszen már most is erős, és a mágia legapróbb szikrája is csak táplálja az erejét. Viszont tény, hogy elég erős ahhoz is, hogy egy gyakorlatlan evezőst elragadjon. Ezt pedig nem kockáztathatjuk meg. Miss Greynek célba kell érnie bármi áron. De legyen nagyon óvatos, fiam.
Az leszek - bólintott Piton eltökélten.

 

Folyt. köv.

Vissza
25. fejezet