Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXV.

Víz és vér

Erős... Zelda önkéntelenül fordult a tó irányába, hogy magyarázatot találjon az igazgató szavaira. És a látványtól megdöbbent. Nem is értette, hogyan nem vette észre azonnal ezt a különös változást. Hisz' a víz felszíne, amely korábban nyugalomban volt és alig rezdült, most erős hullámokkal ostromolta a partot, a hullámok ritmusát pedig fel-felbukkanó örvények és pezsgő zubogások törték meg. A természet minden törvényének ellentmondott a víz viselkedése, Zeldát ez azonban már nem igazán lepte meg.
Az elemek hatalma... - gondolta magában. - A fáklyákból felcsapó tüzek... A szél, mely sodró, mégis oltalmazó erejével segítette útján... És most a víz. A víz, mely azonban nem fogja segíteni, ebben egészen biztos volt. Gyomra összeszorult a gondolatra. De ott volt még a föld... a negyedik elem. Ami nem mozdult. Tétlen nyugalma pedig ijesztőbb volt számára még a víz háborgásánál is.
Piton keze finoman fonódott a derekára. Megborzongott az érintéstől, és amikor felnézett, tekintetük összekapcsolódott. Némán indultak el a csónakhoz, amely tehetetlenül hánykolódott a hullámok ostromában, és amikor odaértek, a férfi besegítette őt.
Haladásuk nehézkesnek bizonyult. Piton összeszorított fogakkal küszködött a hullámokkal, az alattomos örvényekkel és a váratlanul kilövellő vízsugarakkal. A vad tajtékok gyakran többet taszítottak csónakjukon vissza a part felé, mint amennyit előre haladtak, és Zeldában önkéntelenül is felmerült a kérdés, hogy vajon mi lesz, ha sosem jutnak el céljukig.
Egy nagyobb hullám az arcába csapott. Ösztönösen kapta el a fejét, miközben emelte a karját, hogy letörölje magáról a vizet, ám mire kezével az arcához ért, bőre tökéletesen száraz volt. A döbbenet bénítóan hatott rá, de nem tartott tovább egy másodpercnél. Kezét sietve tartotta a legközelebbi hullám útjába, és ahogy a víz hozzáért, elképedve látta, hogy sisteregve tűnik el róla, mintha csak elpárologna. Ezután a vízbe mártotta ujjait, ahol rögvest egy hatalmas tölcsér keletkezett, és a hullámok úgy tértek ki útjából, mintha mágneses erő taszítaná őket. A csónak vészesen megbillent a hirtelen keletkezett örvény hatására, mire a nő sietve kihúzta kezét a vízből.
Pitont azonban nem kerülték a hullámok. Épp ellenkezőleg. Úgy nyaldosták lábait, mint lángnyelvek a máglyához kötözött áldozatét. A víz gyorsan gyűlt a csónak alján, és kétség sem fért hozzá, hogy perceken belül elsüllyeszti őket.
- Az istenit! - szitkozódott a férfi, ahogy egy nagyobb hullám nekicsapódott. Bal lábát ösztönösen arrébb rakta, de így sem sikerült megőriznie egyensúlyát, meg kellett hát kapaszkodnia a csónak szélébe, hogy ne zuhanjon be a vízbe. Evezője azonban kettétört, és kész csoda volt, hogy a dühös hullámok csupán a nyelét sodorták el.
Ám ettől kezdve még nehézkesebben haladtak, és Zelda egyre növekvő aggodalommal figyelte a férfi küszködését. A víz már félig elborította a csónakot, ami ezáltal aggasztó mértékben lesüllyedt. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a pereme is víz alá kerüljön, akkor pedig nekik végük. Zelda bensőjében egy sürgető hang egyre csak azt ismételgette, hogy tennie kell valamit. És hirtelen támadt is egy ötlete. Odahúzódott a férfi lábaihoz, amilyen közel csak tudott.
Piton értetlen tekintettel, összevont szemöldökkel pillantott rá, ám amint meglátta, hogy a víz sisteregve távolodik el Zeldától, és a taszító erőnek köszönhetően jórészt a csónak oldalán felszökve menekül a nő útjából, arcán a rosszallást felváltotta a csodálattal vegyes elképedés.
Ettől kezdve egy kissé simább lett az útjuk. A hullámok ugyan kitartóan ostromolták a csónakot, de legalább nem törtek be kis lélekvesztőjük belsejébe, így az elsüllyedés közvetlen veszélye is elhárult. És habár Pitonnak nehezebb volt egyensúlyoznia Zelda miatt, erre most már nem is volt akkora szüksége, mint idáig. A távolban felsejlő fehér szikla alakja egyre közelibbé, egyre élesebbé vált, és csakhamar meg is érkeztek.
Csónakjukat durván lökte a kőhöz a haragos víz, ám Zelda nem mozdult a férfi lábai mellől. Valami megbénította. Kérdőn nézett Piton arcába, aki lepillantott rá és így szólt:
- Menj! Sietned kell.
- De mi lesz veled? - kérdezte a nő.
- Én nem maradhatok itt - szólalt meg a férfi szinte ridegen. - A főzet közelébe továbbra sem kerülhet semmiféle mágia. A víz pedig csak erősebb lesz tőlem. Kiszívja belőlem a varázserőt.
- De vissza tudsz menni? - nézett rá Zelda szorongva, majd pillantása a háborgó vízre siklott. Bánta már, hogy beleegyezett, hogy Perselus evezzen, hiszen e percben úgy tűnt, hogy a férfit sokkalta nagyobb veszély fenyegeti, mint őt.
- Nincs más választásom - felelte Piton kitérően.
Zelda vonakodva állt fel és lépett ki a sziklára. Ám még arra sem volt ideje, hogy megforduljon, amikor a víz iszonyú erővel támadt neki Pitonnak. A csónak egyetlen reccsenéssel kettétört, és darabjait szanaszét vitték a tajtékzó habok, a férfi pedig a szikla szélének csapódott.
- Perselus! - sikoltotta Zelda, és egy ugrással mellette termett. - Nem esett bajod? Válaszolj!
Piton nehézkesen emelte fel víztől csatakos arcát. Bőre különösen sápadtnak tűnt a gyér fényben, arcán szokatlan módon keveredett a félelem és az eltökéltség.
- Azt hiszem, eltört a lábam - felelte, és hangja még a gyengesége ellenére is egészen tárgyilagosnak hatott. Tekintete rezzenéstelen maradt, csak összekoccanó fogai jelezték, hogy fájdalmai vannak. Zelda riadtan kapta oda a fejét, és látta, hogy Piton jobb lába valóban természetellenes szögben kifordulva fekszik a földön. Gyanította azonban, hogy a törésen kívül más sérülése is lehet, mert a fején kívül nem mozdította semmijét, és arcára éles barázdákat vésett a szenvedés.
- Feljebb kell jönnöd. Itt nem maradhatsz - nyögte a nő. - A víz azonnal el fog ragadni, ha egy lépéssel is messzebb megyek tőled.
- Tudod, hogy nem mehetek feljebb! - vágta rá a férfi megrovón. - De még ha akarnék, sem tudnék - tette hozzá, amivel beigazolta a nő aggodalmát. - Neked viszont menned kell. Minden perc számít!
- Nem hagylak itt... - nyöszörögte Zelda szinte csak magának, és agya kétségbeesetten kutatott valamiféle megoldás után.
- Ne légy ostoba! - sziszegte a férfi összeszorított fogai közül, és szeme dühös szikrákat szórt. - Éppen most akarsz mindent elrontani?
Zelda az ajkába harapott. Gyötrődve szorongatta a férfi kezét és lázasan gondolkodott. Tudta, hogy igaza van. Nem maradhat mellette, mert a fegyver már működésbe lépett. Habár nem ismerte a hatását, legbelül érezte, hogy ez még csak a kezdet. És ha már a kezdet is ilyen borzalmas, el sem tudta képzelni, mi jöhet még ezután.
Szükség volt rá. Ő volt az egyetlen, aki útját állhatta a pusztításnak, aki felvehette a harcot a sötét erők ellen. De ehhez itt kell, hogy hagyja Pitont. Erre azonban képtelen volt. Kétségbeesésében az az őrült kérdés is felvetődött benne, hogy vajon a szerelem erősebb-e benne az életösztönnél, sőt a mások életéért való felelősségérzetnél is.
Szerelem... vajon tényleg ezt érzi a férfi iránt? Ahogy rápillantott, vonásai olyan ismerősnek, olyan öröktől fogva nyilvánvalónak tűntek számára. Tökéletes volt minden ív, minden hajlat, az összes barázda, valamennyi hajszál, a legapróbb borosta; helyén volt a pórusok mindegyike. És ő mindezt valami hihetetlen erővel szerette. Szerette Perselus hangját, minden mozdulatát, szerette azt, ahogy a haja az arcába hullott, ahogy a fejét megdöntötte, amikor beszélt, szerette a lélegzetvételét, a léptei ritmusát, talárjának suhogó hangját, szerette az illatát, szenvedélytől felhevült bőrének sós ízét, szerette az erejét, amely elsöprő volt akkor is, ha csak ott vibrált körülötte, szerette karcsú ujjait, vállának ívét, éjfekete szemeit és azok perzselő tüzét... Szeretett rajta mindent. Igen, szerette őt.
- Kapaszkodj erősen - mondta, miközben felállt, és tekintete, hangja ezúttal eltökélt volt. - Mindjárt visszajövök.
Két ugrással az oltárkőnél termett, és menet közben levetett kardigánjával a sziklába olvadt tálhoz lépett. A ruhaneműt habozás nélkül mártotta a főzetbe, és amint kellőképp átitatódott a ragyogó zöld folyadékkal, visszasietett a férfihoz. Odaérve azonban meghűlt benne a vér. Pitont tetőtől talpig beborították a hullámok, amelyek őrjöngve csapkodtak körülötte, akár a dögre gyűlő keselyűk.
Kétségbeesve rohant oda hozzá, és ahogy rávetette magát, a víz dühödten sziszegve húzódott vissza az útból. Egy percig zihálva szorította a férfit, és érzékei remegve próbálták felfogni akár csak a legapróbb rezdülését is. Úgy érezte, órák telnek el, miközben egész bensőjét eltöltötte a fagyos rémület, pedig csak a másodpercek tizedei tűntek számára ólomlassúságúnak. És ekkor egy apró rándulást érzett. A férfi kissé megemelte erőtlen fejét, hogy ránézhessen.
- Hála istennek! - sóhajtotta Zelda megkönnyebbülten.
Piton rettentő gyenge volt. A legapróbb mozdulatra is képtelennek bizonyult, ezért Zeldának minden erejére és igyekezetére szüksége volt, hogy viszonylag kényelmes és biztonságos helyzetbe fektesse. A főzettel átitatott ruhát ezután végigdörgölte a férfi egész testén, és közben erősen remélte, hogy számítása helyesnek bizonyul. Piton tekintete hűségesen követte őt, és beszédesebb volt, mint eddig bármikor. Egyszerre mondta el mindazt a rosszallást, amit az elvesztegetett percekről és a fölöslegesen elpazarolt főzetről gondolt, de szemében ott ragyogott az értetlenséggel vegyült csodálat és a hála is. Tekintetük egy villanásra összekapcsolódott, és hatására Zeldát melegség járta át.
Vonakodva lépett el a férfi mellől annyira, hogy a víznek szabad utat engedjen, de vissza tudjon ugrani azon nyomban, ha szükség van rá. Még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelte a közeledő hullámokat, amik azonban a férfi közelébe érve sziszegve hátráltak ugyanúgy, mint Zeldánál. A nő mérhetetlen megkönnyebbülést és büszkeséget érzett. Perselust végre viszonylagos biztonságban tudta, és remélte, hogy a későbbi események során sem eshet bántódása. És habár minden porcikája tiltakozott ellene, tudta, hogy most már itt kell hagynia őt, hogy a nehézségek többi részével is szembenézzen.

*

Zelda mereven bámulta a főzet felszínét. Egy pillanatra megzavarodott a szeme elé táruló látványtól, és önkéntelenül is felnézett a zöld folyadékban tükröződő kép eredetét keresve. Ám ahhoz még csak hasonlót sem látott sehol a közelben. Nem is láthatott, hiszen a rezzenetlen felszín, akár egy nyári eső után lustán feszülő víztócsa, úgy tükrözte vissza egy ismeretlen táj képét. Fű látszódott az alkonyatban, harsogó zöld növényerdő, távolabb hegyek, ködbe vesző, meredek ormok, középen pedig egy ősrégi, szilárd bástyaként álló monolit robosztus alakja tört az ég felé.
Távoli moraj hallatszott, emberek zaja, és mintha egyenesen a kőedényből jött volna a hang. Nem tudta, mit tegyen. Érezte, hogy valami készül, minden idegszála megfeszült, ahogy a tálba meredt, két keze oltalmat keresve simult a kőoltár két oldalára. A ragyogó zöld felszín időről időre megremegett, ahogy egy dühösebb hullám a sziklának csapódott.
Aztán odaát, az ismeretlen tájon feltámadt a szél. A fűszálak alázatosan simultak a földhöz, a kőtömb körül falevelek és kisebb ágak kavarogtak, a távoli fák susogása pedig jajongássá változott. És a jajongásba lassanként emberi hangok keveredtek. Zavar, rémület, értetlenség szülte kiáltások vegyültek a természet adta neszbe, és a távolban hirtelen tüzek lobbantak.
Zelda dermedten figyelte az eseményeket és összerezzent, amikor hirtelen mozgás támadt az állóképben. Egy csuklyás alak tűnt fel, eltakarva maga mögött az életre kelt tájat. Köpenyét őrült erővel cibálta a szél, ám ő mit sem törődött vele. Lassan közelített - a tál felé vagy Zelda felé, ki tudja? - és amikor alakja elfedte az alkonyi égbolt utolsó szeletét is, hosszú, csontos kezével hátrahajtotta a csuklyáját.
Zelda felsikoltott és hátraugrott.
- A mugli tanárnő - hallatszott az edényből a hideg sziszegés, melyben nyoma sem volt meglepődésnek.
Zelda szembenéz a Sötét Nagyúrral - Asd illusztrációjaEzután elcsendesült a távoli táj, csak a szél zúgása nem csillapult továbbra sem. Zelda vére a fülében dübörgött, ahogy hallgatta a neszeket, ám képtelen volt kivenni bármit is, így egy idő után tyúklépésben visszaóvakodott az oltárkőhöz. De nem ment közel; éppen csak annyira, hogy a főzetre rálásson. A szemek vérvörös parazsa visszatükröződött a tál oldalának fehér kövéről, és különös derengésbe vonta az egész oltárt. A kígyószerű arc torz mosolyba húzódott.
- Nem kedvelem az egyenlőtlen küzdelmet - szólalt meg egy idő után a Nagyúr tettetett sajnálattal. - De most úgy tűnik, nincs más választásom... Mivel Dumbledore volt olyan ostoba, hogy feláldozza magát az emberiség oltárán.
Zelda nem szólt semmit. Egész bensője megdermedt, megfagyott, mintha sarkvidéki levegővel telt volna meg a tüdeje, majd minden egyes sejtje. Sosem találkozott még Voldemorttal, sőt képet sem látott róla - bár gyanította, hogy nem is létezik ilyesmi sehol e földön. Suttogó, szűkszavú leírásokból ismerte csupán külsejének néhány jellemzőjét, ám ha nem így lett volna, akkor sem merült volna fel benne kétség a kilétét illetően. Voldemort maga volt a fenyegető erő, a kíméletlen erőszak, a lelketlen hatalom és a jéghideg racionalitás. Ilyen iszonyú karizma nem áradt közönséges földi halandókból.
Csuklyáját vadul ráncigálta a feldühödött szél, köpenye szorosan rátapadt csontos vállaira, de ő maga rezzenéstelenül állta az elemi tombolást. Még parázsló szeme sem rebbent az időről időre felkavarodó porfelhőben. Izzott a tekintete, izzott az eltökéltségtől és a győzni akarástól, és ezt a perzselő tekintetet belefúrta egyenesen Zeldáéba. Azután felemelte jobb kezét, és a benne lévő pálcát a nőre szegezte.
- Adava kedavra! - süvöltött a túlvilági visszhang, amely túlharsogta az őrjöngő szelet is. Az izzó szemek vörösét vakító zöld váltotta fel. Zöld, mely betöltötte az eget és a földet, beragyogta a barlang legrejtettebb zugát is, végigtáncolt a vízfelszín valamennyi tajtékán és pusztító erővel csapódott Zeldába.
Aztán csönd lett. Mélységes mély csönd. Még a víz is abbahagyta egy percre a maga tombolását. De lassacskán egy távoli, majd egyre erősödő hang megtörte ezt a dermedt hallgatást:
- Zelda... - hallatszott a fájdalmas nyögés. - Mi történt? - élénkült fel csakhamar. - Jól vagy? - vált egészen élessé. - Válaszolj!
Válaszul erőtlen nyöszörgés hallatszott a szikla tetejéről. A nő először azt hitte, álmodik. Perselus hangja szólongatta aggódva, sürgetőn. Szíve megtelt szeretettel. Úgy maradt egy percig lehunyt szemmel a földön, arcát a kemény kövön nyugtatva, és hallgatta a hangot, mely édesebb volt fülei számára a legszebb muzsikánál is. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy hol van, és mit keres itt, és megrándult, ahogy megpróbált feltápászkodni, de fájdalmasan zsibongó tagjai nem engedelmeskedtek. Centiről centire tolta magát egyre feljebb a földtől, majd elkúszott az oltár széléig és felkapaszkodott.
- Nincs semmi baj - szólt le Pitonnak, de hangja rekedt volt és erőtlen, hiába is igyekezett meggyőző lenni.
- Mi történt? - faggatta a férfi sürgetően.
- Semmi, jól vagyok! - kiáltott le Zelda, ezúttal már valamivel határozottabban.
Egy erősebb hullámlökés megremegtette az egész sziklát, ő pedig visszazuhant a földre, de másodszor már sikerült felkapaszkodnia és talpra állnia. Alig kapott levegőt a mellkasát ért iszonyú ütéstől, és úgy érezte, mintha elszívták volna az erejét, de a kellemetlen érzés percről percre enyhült.
- Nem mondhatnám, hogy elsiette a dolgot - szólalt meg Voldemort, ahogy Zelda a látómezőjébe került. A nő döbbenten vette tudomásul, hogy a Nagyúr koránt sincs meglepve a felbukkanásán, sokkal inkább türelmetlennek tűnt. - De azért nem volt egy utolsó tréfa, ezt el kell ismernie.
- A maga fogalmai szerint biztosan - vágta rá a nő még mindig kissé rekedtes, gyenge hangon.
- A tréfákból viszont ennyi elég is volt - mondta Voldemort szobormerev arccal. - Draco, gyere ide! - hasított a hangja pengeként a levegőbe.
A tejfölszőke fiú hajába tíz ujjal kapaszkodott a vad szél. Őrajta egyértelműen látszott, hogy nehézkesen dacol a viharral és a lelkében dúló félelemmel. Félt Voldemorttól, félt az előtte álló feladattól és minden bizonnyal félt a fenyegető erőtől is, ami feltámadt körülöttük. Arcára mégis elszántságot erőltetett, ahogy a Nagyúr megragadta a kezét és előretolta.
A kép hirtelen eltorzult és a főzet felszíne fodrozódni kezdett, mintha beleejtettek volna valamit. Zeldában egy csapásra vált világossá, hogy a fegyverként szolgáló bájital az, ami összeköttetésben áll az ittenivel, és így láthatják most ők egymást az ősi kőedényekbe nézve. Ám mielőtt még átgondolhatta volna, mit is jelent ez, mielőtt még lehetséges ötleteket mérlegelhetett volna, a barlang falairól túlvilági üvöltés hangja verődött vissza, és a víz korábban nem tapasztalt erővel támadt fel. Két dolgot kímélt: a főzetet tartalmazó edényt és Pitont. Azon túl nem volt számára akadály - Zelda mugli mivolta nem jelentett többé taszító erőt.
Úgy érezte, mintha erős kezek ragadnák meg és rántanák hátra, le a víz alá. Az őrült hullámok körbefogták és szorították, a vad örvények beszippantották és magukkal húzták, ő pedig öntudatának és erejének maradékával küzdött ellenük - az életéért. Küzdelme azonban kilátástalannak tűnt. Hiába próbált a felszínre jutni, mintha egy kíméletlen kéz nyomta volna vissza. Orrába, tüdejébe beáramlott a tó hűvös vize, és lassanként nem is volt már más, csak ez a mindent körülvevő, sötét és bénító puhaság.

*

Kétségbeesett ujjai azonban az utolsó pillanatban fogódzót leltek. A szikla egy kiugró, víz alatti részét találta meg, és újult erővel támadt fel benne a küzdeni akarás, ahogy megragadta. A dühödt tajtékok kitartóan próbálták elragadni, de az életben maradás ösztöne legyőzte a pusztító erőt. Remegő ujjak húzták fel az elgyengült testet dacolva az elemi erővel, mely elnyelni próbálta őt. És a bódult fej végül a felszínre bukkant, az orr, a száj mohón kapott a borotvaéles levegő után, a meggyötört tüdő pedig sietve fogadta magába az életet.
Zelda fulladozva köhögött, és minden erejére szüksége volt, hogy tartsa magát, és ne ragadják el ismét a hullámok. Nehézkesen araszolva küzdötte vissza magát a sziklára, és többször is meg kellett állnia, hogy lehajtott fejjel, elkékült, remegő ajkakkal, fogvacogva vészelje át az őrjöngő habok újabb és újabb ostromát. Tudta, mit kell tennie, és elméjébe határtalan elszántság költözött. A rá olyannyira jellemző félénkségnek, határozatlanságnak nyoma sem volt; e percben nem léteztek számára kérdések, sem pedig kétségek.
Bokáját gyilkos indaként fonta körbe a víz, miközben az oltárba kapaszkodva felállt. Remegett a keze, ahogy a tál fölé emelte, de ez most nem számított. Amint ujjai, majd tenyere a főzetbe ért, varázsütésre csendesedett el körülötte minden. A víz visszahúzódott a szikláról saját medrébe, és ott fortyogott tovább tehetetlen dühében, gyengülő zúgása pedig másfajta zajoknak adta át a helyét.
Tüzek morajlottak fel itt is, ott is. Zelda meglepetten kapta fel a fejét, ahogy a lángnyelvek kicsaptak a falakból, a sziklák repedéseiből, a sötét beugrókból, és fenyegető fényességük, haragos morajlásuk mintha meghunyászkodásra késztette volna az eladdig tomboló vizet. A lángok beragyogták a tó felszínét, ékszerként csillantak meg a hullámok hátán, és úgy borultak rá a vízre, mint valami arannyal szőtt, hatalmas háló.
Zaj hallatszott a kőedény mélyéről, mire Zelda félrehúzta a kezét. Ujjai hegyét mártotta csupán a főzetbe a tálka szélén, és feszülten várta, hogy a kristályos zöld felszínen fodrozódó gyűrűk elenyésszenek. És amint ez bekövetkezett, ismét feltárult előtte, hogy mi zajlik odaát.
A látvány mélységesen megdöbbentette: Egybefüggő tűzfal vette körül a halálfalókat. Mert most már látta őket; sokan voltak, nagyon sokan. Arcukat csuklya és maszk fedte, ám tartásuk, mozdulataik akkor is kétséget kizáróan elárulták volna rettegésüket, ha rémült kiáltásaik nem értek volna el a nő füléig. Őrült riadalommal forogtak körbe keresve a kiutat, majd néhányuk elindult, hogy megpróbáljon kitörni ott, ahol gyenge pontot vélt felfedezni a lángkoszorún.
Zelda visszafojtott lélegzettel figyelte őket. Volt, akinek sikerült. És a sikerén felbuzdulva egymás hegyén-hátán törve az utat igyekeztek követni őt társai. Ám a tűz eleven volt és folyton változó. Ott, ahol az imént még szelíden hunyorgott, most fellobbant, és lángjai embermagasságig kicsapva hamvasztottak el mindent, ami az útjukba került. A nőnek el kellett fordítania a fejét, mert nem bírta elviselni a szenvedő emberek látványát. A vérfagyasztó halálsikolyoktól azonban nem óvta meg a félrefordított tekintet sem. Kezét nem merte kihúzni a főzetből, így gyötrődve hallgatta végig a lángoló talárjaikat szaggató vagy földön fetrengő emberek kétségbeesett kiáltásait.
- Ostobák! - sziszegte Voldemort, aki még mindig a tál mellett állt, és erővel szorította bele Draco kezét a főzetbe. Hangja úgy hullámzott végig az egymást letaposva menekülni próbáló halálfalókon, mint egy ostorcsapás, és pillanatnyi megállásra késztette valamennyit. A hatalom, amellyel a Nagyúr bírt, vasmarokkal tartotta őket fogva, és az élni akarás, mely habozás nélkül szállt szembe ezzel a hatalommal, nem egyszer kudarcra ítéltetett. A gyengébbje nem törődve a megtorlás majdani rémével fejvesztve igyekezett menekülni, az ostobábbja pedig - bár Voldemort ezt bizonyosan másként látta - ott maradt és mindenre elszántan dacolt a félelemmel és a fájdalommal Nagyura oldalán.
Draco arca halálosan sápadt volt. Ezüstszőke fürtjei csapzott tincsekben tapadtak nedves homlokára, szürke szemeiben rémület és megbánás csillant. A Voldemorttól való félelem okozta bénultság elszántan viaskodott benne a menekülést sürgető életösztönnel. Az acélos szorításból azonban nem volt menekvés.
- A verset! - ordított a fülébe a Nagyúr, és szemének parazsa dühösebben izzott, mint eddig bármikor. - Gyerünk! - rántotta meg az ifjú karját, mire Draco arca úgy vonaglott meg, mintha végigvágtak volna rajta.
- He... heves szikla tüze... - kezdett bele, de a hangja szánalmasan rekedt volt, alig több erőtlen suttogásnál. Szavainak hatására mégis egy felhőszakadás erejével zúdult rájuk az eső, és a tüzek sziszegve hunyászkodtak meg elsöprő ereje alatt.
- Hangosabban! - parancsolt rá Voldemort fenyegető indulattal.
Zelda agyában ezalatt szélsebesen kerültek helyükre az apró mozaikkockák. És amikor a fiú másodszor is belefogott a versbe, ő is mormolni kezdte a sajátját - ami történetesen hajszálra úgy hangzott, mint amit Draco szavalt. Ahogy sorról sorra halad, úgy nőtt benne a szörnyű gyanú, hogy talán tévedés történt, és legjobb szándékuk ellenére is a fegyvert erősítő strófák kerültek a birtokukba a rontást űző helyett. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy abbahagyja, nehogy tragédiát idézzen elő, de valami mégis visszatartotta. Úgy döntött, következetes marad és kitart a végsőkig.

Heves szikla tüze fogja
Felhők közé emelni,
Tüzes szellők, szikra esők
Maguk alá temetni,
Élő vizek és sós vizek
Mindenfelé elvinni...

- mondta kórusban Dracóval, és minden igyekezetével próbált vele egy időben kiejteni minden egyes szótagot. Az utolsó soroknál azonban önkéntelenül is kiesett a ritmusból, a fiú szavai ugyanis eltértek az általa ismert verssoroktól.

Hogy hol vannak, pusztuljanak
Írmag nélkül kihaljanak
Az átkozott esendők.

- fejezte be Draco, ám Zelda versében szó sem volt pusztulásról, és monoton visszhangja időről időre megtört, ahogy az első meglepetéséből felocsúdva tiszta, éles hangon mondta ki a maga szavait:

Hogy hol vannak, viruljanak,
Sátán-mérgén viduljanak
A megmentett esendők.

Amikor az utolsó szó is elhalt, vibráló csend telepedett rájuk. Senki sem mozdult, az elemek tombolása is elült, és a várakozás szinte elviselhetetlen súllyal nehezedett a levegőre. Aztán valamiféle távoli zúgás hangzott fel, mely egyszerre jött lentről, föntről és minden oldalról. Lassanként azonban fölébe kerekedett egy mélyebb, baljósabb, Zelda számára mégis sokkalta megnyugtatóbb morajlás, és csakhamar betöltötte a tágas barlangcsarnok minden zugát. Ez a hang valahonnan lentről jött, a tó alól, a föld mélyéről, és erejének mit sem számított, hogy ő van alul, a víz pedig fölül.
Odaátról rémült kiáltások hangzottak fel, és amikor Zelda a főzetbe pillantott, a kép úgy táncolt előtte, mintha ügyetlen kezek rángatnák egy kamera lencséjét az orra előtt. Aztán a mozgás abbamaradt, és ő végre megláthatta, mi zajlik odaát. A tüzek maradéktalanul elhamvadtak a lezúduló víz ereje alatt. A szél is elült, ám ekkor már senkinek nem tűnt fel a hiánya. Egy eddig csöndesen nyugvó erő vette át ugyanis az irányítást: A föld.
Az emberek, mint vihar elől menekülő hangyák, úgy futkostak fel-alá, ám lábaik előtt itt is, ott is hasadékok nyíltak meg, és ötösével-tízesével nyelte el őket a feneketlen mélység. A távolabb álló hatalmas fák gyökerei elveszítve addigi kapaszkodójukat gyászosan hanyatlottak a földre, a messzi hegyoldalak sziklái pedig, mint kíméletlen katonák, kimért léptekkel megindultak a maroknyi csapat felé.
Voldemort amúgy is maszkszerű arca egészen merevvé vált. A düh förtelmes vonásokat festett rá, melyektől félelmetesebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Nem tágított a maga főzete mellől, és Dracót kíméletlen erővel láncolta magához. A fiú szinte félholtnak tűnt mellette, de nem lehetett tudni, hogy a félelemtől, avagy a fájdalomtól. Zelda aggódott érte. Szerencsétlen áldozatnak látta, akit a születésétől eleve elrendelt sorsa sodort ebbe a helyzetbe. Aki születésétől fogva Malfoy volt, az egyik legdörzsöltebb és legkegyetlenebb halálfaló egyetlen fia és egyben örököse. Akire súlyos elvárások nehezedtek kezdettől fogva. Akinek nem lehetett saját akarata kezdettől fogva. Nagyon remélte, hogy megmenekül, és tudta, hogy amíg Voldemortnak szüksége van rá, életben is marad. De hogy ez meddig lesz így, arról elképzelése sem volt.
A Nagyúr erőteljesen megrántotta Dracót, mintha csak magához próbálta volna téríteni. A fiú szemei tágra nyíltak a feléledő rémülettől, és arcára kiült a kétségbeesés.
- Engedjen el! Kérem... - nyögte, miközben maradék erejével nekifeszült, hogy kiszabadítsa magát Voldemort szorításából, ám minden erőfeszítése hamvába holt próbálkozásnak bizonyult.
A Nagyúr egy pillantásra sem méltatta, mintha meg sem hallotta volna a fiú elkeseredett szavait és kétségbeesett vergődését. Fél kézzel benyúlt a talárjába és egy vékony pengéjű kést húzott elő, melynek markolata egy ékkövekkel kirakott kígyót formázott.
Erőteljesen rengett alattuk a föld, és mindkettőjüknek nehézséget okozott, hogy talpon maradjanak, Voldemort azonban tántoríthatatlannak bizonyult. Amikor végül Dracóra nézett, lángvörös tekintetének fagyosságától Zelda ereiben meghűlt a vér.
- Ne! - ordította a fiú, amikor meglátta a kés pengéjének villanását, a díszes fegyver azonban kíméletlen határozottsággal közelített felé.
Voldemort újból rántott rajta, bal karjával magához szorította, feltűrte Draco talárjának ujját, majd a kés hegyét a fehér húsba vájta.
A vér, a nemesi származású ifjú varázsló tiszta vére rubinként ragyogó sűrű cseppekben hullt alá - egyenesen a főzetbe.
A falak mentén lobogó tüzek riadt hirtelenséggel hunytak ki. Helyükben vad vízsugarak fakadtak és sietve egyesültek a mélyben háborgó hullámokkal. Föld és ég lassanként összeért, egybemosódott és megszűnt létezni. Az addigi ingatag fogódzók is semmivé foszlottak, a világ tótágast állt körülöttük. Zelda tudatának maradékával képtelen volt eldönteni, hogy az élet és a halál, vagy csupán az eszmélet és a kábulat határmezsgyéjén egyensúlyozik-e. Érzékei csődöt mondtak; a fények, a hangok, a finom érintések, de még a durva ütések sem jutottak el a tudatáig. Nem érezte a saját testét és az azt körülvevő világot sem. Csak egyvalamit: A föld kitartó remegését.
A nedves kő is vibrált a tenyere alatt, majd a vibrálás lassanként felkúszott az ujjain, összesűrűsödött a csuklójánál, végül pedig útnak indult a karján felfelé. Lassanként behatolt minden egyes sejtjébe, és úgy vette birtokba a testét, akár egy eszményi szerető. Ám szenvedély helyett megnyugvást hozott. Megnyugvást és erőt. Zelda hirtelen egynek érezte magát a földdel, annak ereje pedig úgy tetszett számára, mintha a sajátja volna.
Fülei először csak távoli neszként fogták fel az elemek tombolásának mennydörgésszerű zaját, ám csakhamar kitisztult a hallása, és a zaj egyre elviselhetetlenebbé vált. Elméje is ugyanígy tisztult ki; fokozatosan. Tudta már, hol van, tudta, mit kell tennie. Mégis kimondhatatlanul nehéznek tűnt. Testének minden porcikája dacolni látszott akaratával. Hiába feszítette meg izmait, ujjai meg sem rezdültek; szemei elől pedig hasztalan próbálta kipislogni a ködöt, csak fényfoltok tompa derengése törte meg a bársonyos sötétséget.
A hideg azonban lassanként bekúszott a bőre alá, és az újjáéledő életösztön végre felülkerekedett bénultságán. Szemeit erőltetve próbálta meg kivenni a környező világot, és ha nagyon lassan is, de foltok váltak ki a ködből; élesedtek a fények, mélyült a sötétség, alakot öltött a képlékeny massza, kirajzolódtak a kontúrok és formákba rendeződött a valóság.
Az Elemek harca - Asd rajzaDöbbenten vette észre, hogy az oltárkőre borulva találta magát félig álló, félig fekvő helyzetben, bal karjával átfogva a sziklát épp a tál fölött. Tudatának egy távoli sarkába eljutott a falakból zuhogó víz moraja, és tisztában volt vele, hogy nemsokára a barlangot, majd a felfelé vezető járatot is elárasztja. Ha pedig a varázslók megkísérlik útját állni, mágiájuk ellenük fordul és a víz erejét sokszorozza meg.
Tekintete végigszaladt kinyújtott csupasz karján, majd a főzetre siklott, amely addigra sűrű, éjfekete masszává változott. Nem látta már, mi zajlik odaát, de nem is volt rá szüksége. Minden mozdulat egy örökkévalóságnak tűnt számára, és a nyomába szegődő szaggató fájdalom szinte az elviselhetetlenséggel volt határos. Jobb kezét mégis mozgásra késztette, és remegve emelte feljebb centiről centire. Minden idegszála egyet akart, akarata mégis oly szánalmasan kevésnek bizonyult most! Fogait csikorgatta kínjában, mire a gyönge kéz a szemei elé került, és rögtön azután holt súlyként zuhant a másikra. Ám az éles körmök ekkor habozás nélkül belemélyedtek a hófehér alkarba, és a kiserkenő vér csakhamar elindult, hogy beteljesítse küldetését.
Zelda Grey vére, egy mugli vére kisvártatva egyesült a tálban egy aranyvérű varázsló vérével.
A fehér fény olyan váratlanul és olyan intenzíven tört elő, hogy Zeldát kis híján megvakította. Könnyű legyintésnek tűnt, ahogy az arcához ért, akárcsak egy lágy tengeri szellő a nyári naplementében. És ő úgy érezte, újjászületett tőle. Testébe visszatért az élet, érzékei újra élesek és biztosak lettek, fájdalmai, fáradtsága elmúlt, és furcsamód mintha a lelkébe is valamiféle reményteljes megnyugvás költözött volna. Megtántorodott, majd kicsivel arrébb a földre rogyott, és két kezét a szeme elé tartva várta, hogy alábbhagyjon a szédítő ragyogás.
És amint ez bekövetkezett, szemei egy szomjazó mohóságával igyekeztek magukba inni a látványt. Az oltárkő ugyanis áttetszővé vált, és belsejében egy fényből szőtt ezerágú fa rajzolódott ki. Maga a fa volt az, mely megannyi ágából sugározta ezt a mindent elsöprő, tisztító és gyógyító fényt, mely behatolt a legrejtettebb zugokba, belopta magát a lélek legsötétebb rejtekeibe is, és megvívta harcát a sötétséggel. Ráterült a háborgó vízre, és nyomában a dühödt tajtékok úgy simultak el, mint egy lázálmoktól gyötört gyermek vonásai az anyai érintéstől. Végigszaladt a barlang falain, fel egészen a mennyezetig, beférkőzött a legkisebb repedésekbe, és azokon át folytatta útját, ki tudja, merre. Ott ragyogott körülöttük, körbevéve őket, míg el nem végezte dolgát, míg be nem teljesítette küldetését. Azután a ragyogás lassanként elhalványult, helyét pedig békés, mozdulatlan némaság vette át.
Semmi nem emlékeztetett az iménti ádáz küzdelemre. A barlangcsarnok, az azt uraló föld alatti tó, a falakról lenyúló cseppkövek és maga a szikla is épp olyan volt, mint akkor, amikor Zelda először látta: Békés, csöndes és mozdulatlan. Mintha egy másik világ része lett volna; távol mindentől, ami árt, ami rossz.
Még hunyorgott egy kissé a fénytől, ami alig egy perccel ezelőtt beragyogta az egész barlangot, de úgy érezte, ha továbbra is tétlenül kell maradnia, abba beleőrül. Feltápászkodott hát és körülnézett. Hajdani csónakjuknak nyoma sem volt már. Egyetlen szilánkosra tört deszka, egy szál korhadt fadarab sem sodródott a víz felszínén. A part pedig sűrű homályba veszett, és Zelda nem tudta eldönteni, hogy valóban látja, vagy csak látni véli a mozgást odaát. Igaz, nem is szentelt sok időt arra, hogy ezt eldöntse; volt valami, ami sokkal jobban érdekelte. Azaz valaki.
Lázasan pásztázta körbe a szikla peremét, de mindhiába. Mintha kirántották volna a talajt a lába alól, olyan szédítő érzés kísérte a felismerést, hogy Perselus nincs sehol. Végigrohant a szikla mentén körbe többször is, de nyomát sem látta. Hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt, agya pedig magától kezdte el sorra venni az eshetőségeket, hogy hol lehet a férfi. Mert valahol lennie kellett mindenképp.
Lelassult körülötte a világ. Minden olyan különös tompasággal jutott el a tudatáig, mintha egy hatalmas szűrő halkította volna le a hangokat, és egy láthatatlan kéz simította volna el az éles kontúrokat. Már nem tudta, hogy mit csinál. Leszaladt közvetlenül a vízhez, és kezével felkavarva próbált a mélyére látni, hogy a férfi nyomára bukkanjon. A víz kellemesen hűvös volt és lágy, mint a selyem. Színe pedig akár a tinta. Nem fedte fel a nő előtt a legapróbb titkát sem.
Zeldán remegés lett úrrá, szemét pedig égetni kezdték a felgyülemlő könnyek. Sokáig nem is vette észre a felé tartó különös fényességet, csak amikor már a közvetlen közelébe ért. Akkor azonban döbbenten állt fel, és egy percre alig akart hinni a szemének.
Egy hidat látott, ami úgy tűnt, a part nyirkos földjéből fakadt, és magától igyekezett átívelni egyenesen a sziklához. Tátott szájjal bámulta, ahogy szélsebesen nyúlt, és azokat a mugli tévében látott gyorsított felvételeket juttatta eszébe, melyeken növények növekedését mutatják be. Az ijedtségtől egy pillanatra összerezzent, amikor meglátta, hogy a még félkész állapotban lévő hídon McGalagony és maga Dumbledore professzor sietnek felé. A híd azonban gyorsabb volt náluk, és egy különös dörrenésszerű hang kíséretében csakhamar elérte a sziklát.
- Miss Grey! - ragadta meg a kezét kolléganője, ő pedig nem próbálta tovább tartani magát. Hirtelen olyan gyengeség és fájdalom lett rajta úrrá, amilyet már rég nem érzett. Nem is igen hallotta, mit mondanak neki, majd egymásnak a kollégái, de nem is érdekelte. Megadóan tűrte, hogy átkísérjék a partra, majd fel egyenesen a gyengélkedőre. Madam Pomfrey pedig azonnal tudta, hogy mire van szükség. Bájitala kiűzött a nő fejéből minden zavaros gondolatot, és mély, álomtalan álomra kárhoztatt.

 

Folyt. köv.

Vissza
26. fejezet