Zelda Grey

(Severyn Snape)

XXVI.

Árnyékból a fénybe

Nagyon lassan tért magához. Óráknak tűnt, mire a bársonyos sötétségből valamiféle tompa szürkeségbe, majd derengő fénybe jutott. A szemét még nem nyitotta ki, miközben az oldalára fordult; úgy döntött, élvezi még egy darabig ezt a pihentető félálmot. Ám ahogy kegyetlen hirtelenséggel belévillantak a nemrég átélt események, úgy érezte, megfordul vele a világ. Tudta, hogy egy percig sem áltathatja magát tovább azzal, hogy rossz álom volt csupán, hiszen igaz volt és megtörtént minden a legutolsó kis mozzanatig: A rettegés, a fájdalom, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság...
Minden érzés, valamennyi érzelem-árnyalat, mely átsöpört rajta ott lent a barlangban, egyszerre hasított most belé, és bár csak lenyomatok voltak, árnyékai valós önmaguknak, együttes erejük szédítő volt és bénító. Perselus eltűnt - villantak belé végül a lángból szőtt vakító betűk, hogy belesajdult a szeme, a feje és a lelke is. Ám ő kimerült volt, leigázott, eltiport; nem maradt benne elég erő ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a tudattal.
Halkan kattant az ajtó zárja. Lépések közelítettek az ágya felé. Nem akart tudni róluk. Nem akart hallani semmit és nem akart látni senkit. Legszívesebben kért volna még egy adaggal Madame Pomfrey italából, hogy visszazuhanhasson az öntudatlanságba, ugyanakkor gyűlölte önmagát, amiért ilyen gyáván próbál elrejtőzni a valóság elől.
- Miss Grey - hallotta meg valahol a feje fölött az igazgató hangját. Azután várakozásteljes csend következett. - Nem akarom sokáig feltartani - szólalt meg ismét a hang kis idő elteltével. - Kérem...
Zelda nem mozdult. Maga sem tudta, mit remélt; talán hogy Dumbledore feladja, és békén hagyja végre. Egyet azonban mindennél biztosabban tudott: Hogy nem akarja azt hallani, hogy Perselus meghalt. Nem. Soha. Mert amíg nem mondják ki a "halálos ítéletét", addig van remény. Kell, hogy legyen remény.
- Miss Grey, kérem, figyeljen rám - próbálkozott tovább az igazgató, és nyugodt hangjába ezúttal belevegyült egy árnyalatnyi aggodalom és türelmetlenség is. Zelda görcsösen szorította a takaróját, és magában azon fohászkodott, hogy Dumbledore hagyja végre békén. Ám közben egyre gyerekesebbnek érezte a viselkedését, és bánta már, hogy így megmakacsolta magát. Ördögi kör volt ez, de úgy döntött, most már következetes marad. Ekkor azonban egy másik hang is megszólalt:
- Zelda.
Karcos volt a kimerültség és a szorongás valamiféle különös, hátborzongató egyvelegétől, és ahogy felcsendült, Zelda bőrén végigfutott a borzongás: Ő volt az.
A világ újabb fordulatot vett körülötte, és erősen kétségbe vonta, hogy kibírna még egy hasonlót aznap. Megrezzent és vonakodva fordult az érkezők felé, mintha tartana tőle, hogy érzékei csúfos tréfát űztek vele. De ahogy felnézett, megbizonyosodott róla, hogy szó sincs tréfáról.
- Hogy van? - kérdezte tőle Dumbledore, és Zeldának minden erejére szüksége volt, hogy elszakítsa a tekintetét Pitonról.
A bájitaltan tanár ott állt az igazgató mellett szokásos fekete talárjában, arcán a szokásos zárkózottsággal, szálfaegyenesen és hűvösen. Beteges sápadtsága és a szeme alatt húzódó árnyékok árulkodtak csupán arról, hogy az előző órák nem teltek számára minden zökkenő nélkül, vonásai azonban nem árultak el semmiféle érzelmet. Ám Zeldát ez nem lepte meg.
- Jól vagyok - felelte, de a hangja rekedt suttogás volt csupán. Megköszörülte a torkát. - Most már vége van?
- Igen - bólintott az igazgató, és kristálykék szemében melegség csillant, ahogy a fiatal nő arcát fürkészte. - Sikerült a fegyvert hatástalanítania, Miss Grey. Mindannyian hálával tartozunk magának.
Zelda arcán keserű mosoly suhant át. Abszolút nem vágyott ilyesfajta hálára, de gyanította, hogy nem is igen lesz része benne, hiszen ami történt, azt semmi értelme nem lett volna nyilvánosságra hozni. Utólagos pánikkeltés, légből kapott szenzáció, a megalomániás Dumbledore újabb hatásvadász trükkje... Nem, ez nem hiányzott volna senkinek.
- Perselus már elmondta, amit tudott - folytatta az igazgató kisvártatva, - de ha kipihente magát, szeretném tisztázni önnel a részleteket, Miss Grey. Bármilyen apró információ a hasznunkra válhat még a későbbiekben.
- Hát persze - bólintott a nő.
Szünet nélkül magán érezte Perselus tekintetét, ami szinte égette a bőrét. De nem tudta eldönteni, hogy ez az égető érzés miféle sugárzásból fakad; ellenszenvből, avagy együttérzésből. Mióta elszakította tekintetét a férfiról, képtelen volt újra ránézni. Maga sem értette, mitől tart, hiszen nem volt rá oka, hogy tartson tőle. Ez a tekintet mégis olyan metsző és fájdalmas tudott lenni, hogy félő volt, nem bírja elviselni a súlyát.
Pillantása lesiklott a paplanredők képezte lankákra, és lelki szemei előtt képek kezdtek el peregni. Hirtelen mozdulattal kapta fel a fejét, ahogy a kérdések, aggodalmak egymást lökdösve tódultak elméjébe.
- Ott... ott volt Draco Malfoy... Láttam őt... - fúrta a tekintetét Dumbledore-éba. - Mi történt vele? Van róla valami hír?
Az igazgató nem tűnt meglepettnek.
- Igen, számítani lehetett rá, hogy ő is ott lesz - felelte. - És tartok tőle, hogy meg is sérült - tette hozzá komoran. - Lucius kikérte őt a jövő hétre az iskolából. De remélhetőleg nem esett komoly baja.
- Nem maradhat a kezükben! - ült följebb Zelda. - Úgy értem, Lucius Malfoy... és a Sötét Nagyúr... nyilvánvaló, hogy kényszerítették. Draco nem akarta ezt... rettegett...
Dumbledore hosszasan hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
- Draco talán maga sem tudja, hogy mit akar - felelte végül. - Most bizonyára megrémült attól a hatalmas erőtől, melynek részese és közvetett módon irányítója lett. De arról sem szabad megfeledkeznünk - folytatta, - hogy ő volt az, aki Voldemort Nagyúr rendelkezésére bocsátotta a fegyver receptjét. És bár nem tudhatjuk, milyen mértékben játszott ebben közre a saját akarata illetve az atyai kényszer, számolnunk kell azzal az eshetőséggel is, hogy a sokk elmúltával folytatni szándékozik majd azt, amit elkezdett.
- És ha mégsem? - kérdezte Zelda halkan. - Ha ki akar szállni?
- Akkor minden erőmmel támogatni fogom az elhatározásában - jelentette ki az idős varázsló, és szavaiból a majdhogynem könnyed hanghordozás ellenére is olyan acélos eltökéltség áradt, aminek ereje hosszú másodpercekre rátelepedett a szoba csendjére.
- És Mardekár szobája? - szólalt meg Piton váratlanul az igazgatóra pillantva. - Nem rejt újabb veszélyes meglepetéseket?
- Ó, dehogynem, minden bizonnyal - nézett rá Dumbledore. - Meglepődnék, ha Mardekár Malazár csupán egy baziliszkuszt és egy bájital-receptet hagyott volna hátra az utókornak. Az irodája azonban lezárult - jelentette ki. - A szekrény alján már nincs hely több rajzolat számára, melynek segítségével eddig az arra hivatottak beléphettek.
- Az arra hivatottak? - visszhangozta Zelda értetlenül.
- Azok a különleges képességű boszorkányok és varázslók, akiknek ereje hasonlatos volt az övéhez. Ilyen Voldemort és ilyen vagyok jómagam. És rendelkezik ezzel az erővel Harry Potter és Draco Malfoy is. Ám most már hiába vagyunk mi hárman itt Roxfortban, a szoba többé előttünk sem fogja feltárni magát. Az eddig ismert módon legalábbis semmiképp.
Egy gonddal kevesebb - futott át Zelda agyán a gondolat, ám megkönnyebbülésébe keserűség vegyült. Minden olyan elkésettnek, olyan hiábavalónak tűnt most. Pedig győztek... és mégis... Hová tűnt az az erő, az a boldogság, az a nyugalom, amit a Fehér Fény szőtt a lelkébe? Hát ennyi volt csupán? Egy illúzió, egy ámítás?
- És a halálfalók? - kérdezte kisvártatva, ahogy továbbgondolta a történéseket. - Rengetegen voltak és sokan meg is sérültek. Megtalálták őket? Vannak halottak?
- Sajnos még mindig nem tudjuk, honnan irányították az akciót - felelte Dumbledore. - Voldemort erős védővarázslatokat használt, hogy megakadályozza a helyszín beazonosítását. De mindent megteszünk, hogy a nyomukra bukkanjunk.
- És ő? - rebbent meg a nő szempillája a név hallatán. - Vele mi lett?
- Róla semmi hír. Nem tudni, hogy a Fény ereje hatással volt-e rá, de a legfontosabbat elértük: Többé már nem fogja tudni használni Mardekár Malazár fegyverét.
Zelda bólintott és lázasan gondolkodott azon, mit is kérdezzen még. Nem akarta elengedni őket. Vágyott valamiféle magyarázatra, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, hogy megnyugtatóan lezárhasson magában mindent. Pillantása a bájitaltan tanárra siklott, de csak a másodperc töredékéig időzött ott. Dumbledore azonban elsőrendű gondolatolvasónak bizonyult.
- Perselus megmenekülése felért egy kisebbfajta csodával - jegyezte meg az igazgató mintegy mellékesen azt a látszatot keltve, hogy puszta véletlenből jutott eszébe a téma. - Lehúzta egy örvény, ám egy áramlat szerencsésen kisodorta a roxforti tóba. Sellők hozták a felszínre.
Zelda ismét képtelen volt megszólalni. Elfehéredett a gondolatra, hogy Piton élete csak ennyin múlt, és gyötrő volt a felismerés, hogy ő egymagában kevés lett volna ahhoz, hogy megmentse. De hát számított ez egyáltalán? Nem, valószínűleg cseppet sem... Pillantása újra a férfira siklott. És a fekete szempár ezúttal nem is eresztette el. Némán fürkészték egymást megfeledkezve mindenről és mindenkiről, és észre sem vették, amikor az idős varázsló csöndesen betette maga mögött a gyengélkedő ajtaját.
Piton leült az ágy szélére. Arca vizsgálódó volt, ahogy Zeldát nézte, keze pedig tétován megérintette a nő kezét. Ujjaik maguktól fonódtak össze. A csend szemérmes leplet vont köréjük. Piton kisimított egy tincset Zelda homlokából. De nem voltak szavak, amik oda illettek volna.
A kora nyári nap aranyló csíkokat festett a falakra és merészen végigszaladt a férfi arcának oldalán. Zelda töprengve nézegette a jól ismert vonásokat, és az a különös szorongás, ami Pitonra nézve oly sokszor elfogta, most nyomtalanul eltűnt. Tudta, érezte, hogy nincs félnivalója, hogy biztonságban van. És azt is tudta, hogy ereje elegendő ahhoz, hogy szembeszálljon a férfival szükség esetén. Fogalma sem volt, mitől szállta meg hirtelen ez a bizonyosság, de nem is tartotta túlzottan fontosnak, hogy rájöjjön.
- Hogy vagy? - kérdezte tőle kisvártatva.
- Jól vagyok - felelte Piton szűkszavúan, és érződött rajta, hogy nem szívesen beszél magáról. Pillantása elárulta, hogy sokkal inkább a nő érdekli, aki ott fekszik előtte a hófehér párnák közt. - Te viszont sápadt vagy. Jobb, ha egy darabig még nem kelsz fel.
- Holnap óráim lesznek - felelte Zelda, ahogy hirtelen bekúsztak agyába az eddig mellőzött hétköznapi dolgok. - De azt hiszem, egy kicsit még maradok. Néhány óra alvás valóban jólesne.
Piton kimérten bólintott, de úgy tűnt, valami más foglalkoztatja. Tekintetét újra vizsgálódva végigfuttatta Zelda arcán, majd így szólt:
- Büszke lehetsz magadra. Remekül helytálltál.
A nő nem felelt, csak elhúzta a száját. Egyáltalán nem volt választási lehetősége az éjjel. Csak sodorták az események magukkal, ő pedig küzdött az életéért. Két lehetősége volt: Vagy elbukik, vagy átvészeli. És hogy az utóbbi történt, az legalább ugyanannyi részben múlt a szerencsén, mint az ő képességein. Kellemetlenül érezte magát a hős szerepében és rettenetesen zavarta, hogy a figyelem középpontjába került. El akart felejteni mindent, azt akarta, hogy a dolgok mihamarabb visszarázódjanak a rendes kerékvágásba. Ő Zelda Grey volt, a mugli, a mugliismeret tanárnő, Remus menyasszonya...
Uramisten! Remus!
- Hol van Remus? - kapta fel a fejét a nő olyan hirtelen, hogy maga is meglepődött rajta.
Piton arcán komor felhők suhantak át, vonásai pedig megkeményedtek és ismét zárkózottá váltak.
- Fogalmam sincs - felelte mogorván.
- De hát... még mindig nem került elő?
- Nem vagyok a szárazdajkája, hogy számon tartsam, merre jár - vágta rá Piton ezúttal nem is titkolt bosszúsággal a hangjában. - És jobb dolgom is volt annál, mint hogy vele foglalkozzak.
Zeldának az arcába szökött a vér, és most, hogy végre valóban úgy érezte, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a megszokott medrükbe, már bánta egy kissé, hogy ilyesmire vágyott.
- Azt hittem, előkerült... hogy megkeresett titeket. Nem értem, hol lehet.
- Nem, nem keresett meg minket - felelte a férfi, és látszott rajta, hogy a téma egyáltalán nincs ínyére. - De erősen tartok tőle, hogy ez csak idő kérdése - húzta el a száját megvetően.
Zelda félrekapta a pillantását. Nem akarta ismét a becsmérlő megjegyzéseket hallgatni. Legszívesebben ráüvöltött volna a férfira, de kételkedett benne, hogy elég ereje lenne hozzá.
- Ha akarod, küldhetek neki egy baglyot - szólalt meg Piton váratlanul. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak vékonyra préselt ajkai árulkodtak arról, hogy szíve szerint mást mondana. - Az megtalálja, még ha a föld nyelte is el.
- Ez nagyszerű ötlet! - ragyogott fel Zelda arca. - Köszönöm. - De amint találkozott a pillantása a férfiéval, sietve rendezte vonásait.
Jólesett neki, hogy Piton itt volt mellette, de gondolatait most sokkal inkább Remus kötötte le. Aggódott a férfiért, el sem tudta képzelni, hova tűnt, és ösztönei bajt szimatoltak, hiszen rendes körülmények között nem ment volna el ilyen hosszú időre csak egy szűkszavú üzenetet hagyva maga mögött.
Piton még mindig őt nézte. Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de mégsem tette. Zelda szinte látta, hogyan viaskodnak elméjében az érvek és az ellenérvek, de a férfi hosszas habozása egyre türelmetlenné tette.
- Akkor elküldöd azt a baglyot? - kérdezte sürgetően.
Piton arca e szavak hallatán még jobban elkomorult. Úgy pattant fel mellőle, mintha darázs csípte volna meg, majd egyetlen dühös pillantást vetve rá megfordult és lobogó talárral elhagyta a helyiséget.

*

Hétfőre Zelda teljességgel beszámíthatatlanná vált. Remusról ugyanis továbbra sem érkezett semmi hír. Dumbledore is tanácstalan volt, Piton baglya pedig nem tért vissza sem a válasszal, sem pedig anélkül. Zelda kétségbeesetten kutatni kezdett kedvese holmijai között, hátha ráakad valami nyomra, ami alapján elindulhatnak. De nem talált semmit, hiába forgatta fel kicsiny lakrészük minden egyes négyzetcentiméterét.
A délelőtt ólomlábakon járt, a tanítás pedig kínkeservesen telt a számára. Gyakran azon kapta magát, hogy fogalma sincs, hanyadévesekkel van éppen órája vagy mi a tananyag. Nem találta a helyét, a bizonytalanság és az aggodalom szoros béklyóba vonta elméjét, a tehetetlenség pedig szinte megőrjítette. Agya egyfolytában Remuson járt, és míg az egyik másodpercben nevetségesen banális megoldások ötlöttek fel benne, hogy a férfi hol lehet és miért nem tudott jelentkezni mostanáig, addig a másikban rémséges képek egész sora jelent előtte, és az azokat kísérő dermesztő, szívszorító érzésen alig bírt úrrá lenni.
Ám végül eljött az ebédszünet, Zelda pedig úgy döntött, maga is megpróbál Remus után küldeni egy baglyot. Hátha az előzőt valami baj érte vagy akadályba ütközött. Több bagoly, több esély. Ez végül is logikusnak tűnt, és habár nem túl sokat lendített előre a dolgokon, a tétlen várakozásnál mégiscsak jóval több volt.
Korábban egyszer járt csupán a bagolyházban, akkor is Remust kísérte el, így nem figyelt különösebben az útvonalra. Arra azonban élénken emlékezett, hogy a hely nem igazán lopta be magát a szívébe. Valahogy idegenkedett, sőt talán egy kissé irtózott is ezektől a madaraktól. Volt bennük valami titokzatos. Mintha szemük mindent látó, fülük mindent halló lett volna, elméjük pedig titkok és sötét rejtélyek egész tárházát rejtette volna magában. Miközben néhány lépéssel beljebb ment a széllel bélelt toronyszobába, hogy keressen egy alkalmasnak tűnő példányt, úgy érezte, mintha kifürkészték volna valamennyi gondolatát. És jobbnak látta nem belegondolni, miféle sorsra juthatnak gondolatai, ha a baglyok valóban ilyen könnyedén átlátnak rajta.
Dacolva az örökké kavargó széllel, mely a falak repedésein, a hiányzó téglák helyén és a kitört ablakokon nyomult be a helyiségbe, egy futó pillantással felmérte a közelében lévő polcokat és ülőrudakat, ahol mindenféle méretű, színű és fajtájú bagoly aludta éber, nappali álmát. Végül egy nagyobbfajta barna példány mellett döntött, amely valahogy megbízhatónak tűnt a többi misztikusan hunyorgó társa mellett, ahogy jóságos aranysárga tekintetét a nőre vetette. Zelda tétován húzta elő zsebéből a megírt pergament, és egy lépéssel közelebb ment a madárhoz. Legnagyobb megkönnyebbülésre az egyik karmos láb azonnal kinyúlt felé, így még a viszolygása ellenére is meglehetősen könnyedén rá tudta kötözni a Remusnak szánt levelet.
A bagoly ezután szárnyra kapott, és Zeldának le kellett húznia a fejét, nehogy a hosszúra nyúlt szárnyvégi tollak arcul csapják. Figyelte még egy ideig, ahogy a madár kirepül az egyik ablakon, majd két erőteljes szárnycsapással felgyorsít, és lassanként eggyé válik az ég kékjével, közben pedig hálát adott magában azért, hogy a Minisztériumban nem kellett a postának ehhez a vállfajához folyamodnia, mivel a belső levelezést remekül megoldották a mágikus papírrepülőkkel, az intézményen kívülre szánt levelek pedig a központi elosztón keresztül távoztak az épületből.
Már éppen fordult volna vissza, amikor hatalmas dörrenéssel kivágódott az ajtó. A keretében Perselus Piton állt. Arcát eltorzította a feldúltság és a rohanástól kapkodóvá vált légzés.
- Felforgattam érted az egész kócerájt! - dörrent rá Zeldára indulatosan. - Neked is pont ilyenkor jut eszedbe ténferegni?
- Történt valami? - kérdezte a nő sietve, nem is titkolt rémülettel a hangjában.
- Gyere velem - felelte a férfi válasz helyett, és két lépéssel Zelda mellett termett, majd megragadta a karját és durván kivonszolta a bagolyházból.
Úgy rohant végig vele az épületen, mint egy eszelős, nem törődve azzal, hogy a nőnek fájdalmat okoz görcsös szorításával, és teljesen kifullasztja ezzel az őrült irammal. Zelda azonban nem szólt és nem ellenkezett. Szívét jeges félelem kerítette hatalmába, mert tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: Hogy baj van. Nagyon nagy baj.
Néhány percen belül kiértek a kastélyból, és Zelda legnagyobb rémületére a Sötét Rengeteg felé vették az irányt. Piton még mindig nem törődött vele, csak törte az utat hosszú, energikus léptekkel, haja vad ritmusban csapkodta a vállait, talárja önálló életre kelt a nyomában. Mindketten hangosan kapkodták a levegőt és erősen ziháltak a megerőltetéstől, Zelda oldalába pedig mintha késeket szúrtak volna, olyan fájdalmak nyilalltak belé.
Ám ezúttal egy másik úton mentek. Azaz nem is út volt ez. Piton most egészen máshol lépett be az erdőbe, mint ahol szoktak. Errefelé Zelda még sohasem járt, de nem is bánta, hiszen rögtön a fák közé érve végtelenül nyomasztó hangulat telepedett rá. Minden halott volt körülöttük. A fák néma, gyászos csontvázakként meredeztek, fűnek, aljnövényzetnek nyoma sem volt, csak néhány elszáradt fűcsomó jelezte, hogy valaha errefelé is élet virágzott. A kísérteties csendet egyetlen madárfütty sem törte meg, a bokrok kopár ágait pedig megszaggatott pókhálók fonták körbe. Időről időre állati csontvázakba botlottak, amiket Zelda a sötétség és a ködszerűen sűrű levegő miatt rendre csak az utolsó pillanatban vett észre.
A fák sora azonban egyszer csak megszakadt, amikor egy tisztásnak tűnő kopár részre értek ki. És habár a növényzet itt nem takarta el az égboltot, mégis sötétség és köd derengett körülöttük. A föld terméketlen masszaként éktelenkedett és kemény volt, mintha talpak ezrei döngölték volna egyre tömörebbre. A holdbéli táj egyhangúságát csupán egyvalami törte meg: Egy rég kidőlt fa törzsének korhadt csonkja épp a tisztás közepén.
Piton arrafelé vette az irányt.
- Mi ez? - kérdezte Zelda.
- Egy átjáró - felelte a férfi szűkszavúan. - De ne ijedj meg, akármit is látsz vagy hallasz útközben - nézett rá a nőre átható tekintettel.
Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy a tekintetük találkozott, és Zelda elborzadt a férfi arcán tükröződő óriási feszültségtől. El sem tudta képzelni, mi vár rájuk, és egyéb fogódzója nem is volt, mint ez a komor és elszánt varázsló itt mellette.
- Nem lesz semmi baj - fűzte hozzá a férfi, majd a hatalmas tuskó farkasfogra emlékeztető korhadt szilánkjain átlépve beállt a néhai fatörzs kellős közepébe, azután Zeldát is besegítette a karjánál fogva.
A teljes sötétség úgy borult rájuk, mintha egy hatalmas fekete lepel hullott volna alá az égből. Zelda érezte, hogy a talaj vibrál, majd remegni kezd a talpuk alatt, és az egyetlen biztos pontot Piton két karjának eltéphetetlen ölelése jelentette számára. Hozzábújt, amennyire csak tudott és behunyta a szemét. Hamarosan forogni kezdtek őrjítő tempóban, és mintha egy végtelenül hosszú vízszintes folyosón száguldottak volna végig ebben az őrült pörgésben.
Hangok hasították ketté a valószínűtlen csöndet, amely bizarr utazásukat nyomon kísérte. Hátborzongató, idegtépő ricsajok; ismeretlen eredetű vadállatok vérszomjas üvöltése, emberi jajszó, pokoli kínok megtestesült hangjai. És mind mintha közvetlenül Zelda fülében harsant volna fel. Mintha ördögi rémek tolakodtak volna hozzá, hogy ráordítsák halált hozó szavukat, vagy számon kérjék rajta őrjítő kínjaikat.
Az egyik fülét Perselus mellkasának szorította, két kezével azonban nem merte elengedni őt, mert attól tartott, hogy a borzalmas lények elragadják, mihelyt enyhül egy kissé a szorítás. Ám jobb füle így tehetetlenül ki volt szolgáltatva minden szörnyűségnek, ami csak füllel egyáltalán felfogható.
Aztán egyszer csak vége szakadt. Sokáig szorította még magához a férfit és nem merte kinyitni a szemét, csak zihálva kapkodta a levegőt, hogy visszanyerje kissé a nyugalmát, de Piton hangja magához térítette.
Ahol most álltak, ott is fák vették körül őket, de ezek a fák éltek. Egy erdő szélén voltak, de Zelda nem tudta eldönteni, hogy ez ugyanaz az erdő-e, mint amelyikben az imént jártak vagy egy másik. Mindenesetre a legszélén lehettek, mert a vastag törzsek takarásából egy tágas, napfényben fürdő mező, néhány lankás domb, a háttérben pedig szürke hegycsúcsok rajzolódtak ki. A nő számára furcsán ismerősnek tűnt a táj, habár meg mert volna esküdni rá, hogy sosem járt még itt.
- Hol vagyunk? - kérdezte tétován, miközben körbejáratta a tekintetét.
- A Tiltott Rengeteg másik oldalán - felelte Piton. - Nem túl messze a kastélytól.
Azzal elindult kifelé az erdőből és a karjánál fogva maga után húzta a nőt is. Ahogy kiléptek a fák közül, Zeldába hirtelen belehasított a felismerés. Bal felé ugyanis nagyjából száz méterre tőlük egy nagyterületű körben a haragoszöld gyep helyén elszenesedett fűszálak éktelenkedtek, a földet több helyen mély árkok és repedések szabdalták el, középen pedig egy hatalmas kőtömb hevert a földön, maga alá temetve egy kisebb kőrakást.
- Uramisten - lehelte Zelda, és önkéntelenül is elindult a ledőlt monolit felé.
Piton azonban visszahúzta, és az erdő mentén vezette tovább. Léptei sietősek voltak, mégis nehézkesnek tűntek, arcára pedig mély barázdákat vésett a feszültség. Nem messze a felégetett tisztástól azután ismét behúzta a nőt a fák közé.

*

Remus ott feküdt, az egyik évszázados tölgy alatt, fejét a gyökereken nyugtatva. Arca pergamenszínű volt, mellkasa szaporán, mégis alig emelkedett. Zelda egy pillanatra megszédült, ahogy meglátta, azután kitépte magát Piton szorításából és odarohant hozzá.
- Istenem... - nyögte kétségbeesetten, miközben tekintetét körbehordozta a férfin, hogy rájöjjön, mivel tudna könnyíteni a helyzetén. - Remus... mi történt veled?
- Zelda - sóhajtotta a férfi. - Kicsim...
Sápadt ajka halvány mosolyra húzódott, és erőtlen keze is megrezdült egy kissé, mintha meg akarná simogatni kedvese arcát. Zelda ezt látva megragadta a férfi kezét és magához szorította. Aztán hirtelen Piton felé fordult.
- Mi történt vele? - kérdezte szinte hisztérikusan. - Miért nem csinálsz valamit? Miért nem hívtál segítséget?
- Eltalálta egy átok - érkezett a válasz. - De nem tudni, mi volt az. Amikor rátaláltam, a nálam lévő összes szóba jöhető bájitalt kipróbáltam rajta, de nem segített. - Pillanatnyi szünetet tartott, majd gondterhelten hozzátette: - Értesítettem a Szent Mungó mentőegységeit, de a hoppanálás-gátló és térálcázó bűbáj, amit a Sötét Nagyúr a területre bocsátott, még mindig nem oszlott el, ezért nem tudnak idejutni.
- Miért nem jönnek ők is azon az úton, amin mi? - vetette fel a nő idegesen.
- Mert ott csak halálfalók és sötét teremtmények juthatnak át - felelte a férfi zárkózottan.
Zelda szeme megrebbent. Kutatóan nézett a férfira.
- Miféle sötét teremtmények? - kérdezte végül.
- Például vérfarkasok - mondta Piton halkan.
A nő csupán egy pillanatra kapta félre a tekintetét, mintha a bűntudat kényszerítette volna rá, azután ismét felnézett.
- Akkor majd mi visszavisszük a kastélyba!
- Ahhoz előbb erőre kell kapnia. Ebben az állapotban nem bírná ki az utat - felelte Piton, és rezzenéstelen arckifejezése ellenére szemei együttérzést tükröztek.
Zelda pillantása újra Remusra vándorolt, és összeszorult a szíve a látványtól. Remegő kezét a férfi verejtékező homlokára csúsztatta, és a szemébe gyűlő könnyek lassanként elhomályosították a látását.
- De hoztam még egy bájitalt - szólalt meg Piton a háta mögül, és ahogy a nő odapillantott, látta, hogy a férfi egy hosszúkás üveget húz elő a talárjából. - Ez hatástalanítja a legtöbb átkot - tette hozzá. - Talán most is használni fog.
Zelda szívébe remény költözött, és legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna. Hát mégiscsak törődik velük! Hát mégiscsak félretette az ellenszenvét, a büszkeségét és az önzését, és megtesz mindent, ami tőle telik! Kimondhatatlanul boldog volt hirtelen, és úgy érezte, ez a bájital egészen biztosan használni fog. Mert használnia kell.
- Tartsd meg a fejét - mondta a férfi, miközben közelebb hajolt és lecsavarta az üveg tetejét.
Zelda úgy tett, ahogy mondta, és miközben megtámasztotta Remust, lélegzetvisszafojtva figyelte, hogyan próbálja meg Piton megitatni vele a folyadékot.
Az első korty rögtön félrement és Remus köhögni kezdett, ami szemlátomást nagy fájdalmat okozott neki. Piton ekkor átment a túloldalra, és az egyik kezével maga is megtámasztotta a férfi fejét, úgy próbálta beadni neki a bájitalt. Ha lassan is, kortyról kortyra, de végül sikerült.
- Jól van - mormolta a férfi, miközben eltette az üveget. - Most pihenj, Lupin - tette hozzá, majd kibújt a talárjából és a ruhaneműt összehajtogatva a másik férfi feje alá tette.
Zelda kérdő pillantást vetett Pitonra, talán mert valamiféle megerősítést várt tőle, de a férfi mintha szántszándékkal kerülte volna a tekintetét; elnézett a fák sűrűje felé.
- Szóval ezért járt ki az erdőbe - suttogta Zelda szinte csak magának, miközben elnézte a felszínes álomba merülő, láztól reszkető férfit.
Piton letérdelt mellé.
- Vérfarkasként többször is megjárta már ezt az utat. De olyankor az ösztöneit követte, így később nem bírta visszaidézni, merre van az átjáró. Egészen mostanáig.
- Akkor tehát ezért követted őt? - nézett rá Zelda könnyáztatta arccal.
- Csak próbáltam követni. De minden egyes alkalommal elvesztettem szem elől egy idő után - felelte a férfi. Hagyta, hogy a csend bevegye magát közéjük, majd egy kis idő után tovább beszélt. - Azokon az estéken nem vette be a farkasölőfű főzetet, mert az letompította volna az ösztöneit. Még tavaly nyáron fedezte fel az átjárót, aminek a létezéséről én sem tudtam. A Nagyúr azonban már ekkor megkezdte itt az előkészületeket... - Felpillantott az égre, mintha csak keresne valamit, aztán ismét a nőre nézett. - Lupin vérfarkasként a bájital nélkül nem sokat fogott fel mindabból, aminek a nyomára bukkant, de arról a kevésről rendszeresen beszámolt. Másképp nem is lett volna semmiféle információnk.
Zelda úgy érezte, mintha elárulták volna. Kihagyták őt mindebből, mintha kívülálló volna, mintha semmi köze nem lenne Remushoz és a Sötét Nagyúr legutóbbi akciójához sem. Használták, hasznát vették, de cserébe nem adtak semmit. Úgy ítélték, nem tartozik rá, hogy kedvese merre jár, milyen veszélynek teszi ki magát, és nem tartozik rá egyetlen részlet sem abból, amit kockázatos barangolásai során megtudott. A keserűség méregként terjedt szét benne, ám Remus látványa visszarántotta a valóságba.
Nem lehet ennyire önző, ennyire kicsinyes. Ezek a dolgok mit sem számítanak most. Hiszen túl vannak rajta, és ami történt, azon már nem lehet változtatni. Mindaz, ami fontos még, itt fekszik most előtte.
- Ugye, túl fogja élni? - kérdezte hirtelen, és összeszorult a torka, ahogy a válaszra várt.
- Reméljük - felelte Piton, miközben a tekintete Remusra siklott. - Ha egy kicsit jobban lesz, megpróbáljuk visszavinni Roxfortba. Dumbledore pedig már keresi a módját, hogyan juttassa ide a gyógyítókat. De most várnunk kell.
Az idő rapszodikus ütemben haladt előre. Hol meglódult és órákat ugrott hirtelen, hol minden másodperc a végtelenségig habozni tűnt, mielőtt továbbadta volna helyét a következőnek. És Zelda szívében is ilyen rapszodikusan váltogatta egymást a kétségbeesés és a reménykedés.
Egy percre sem tágított Remus mellől, és hálás volt Perselusnak, amiért a férfi egy bűbájjal benedvesítette és időnként felfrissítette a zsebkendőt, amivel a nő kedvese homlokát törölgette. A nap már alacsonyan járt, sugarai beszöktek a fák törzsei közé, és aranyos fénnyel csillantak meg a levelek felszínén. Remus bőrét is jótékonyan melengették, a férfi mégis vacogott, és Pitonnak ki kellett vennie a feje alá tett talárját, hogy betakarhassák vele.
Nem beszéltek egymással, csak egy-egy szót váltottak, ha feltétlenül szükséges volt. Feszülten figyelték Remus minden rezdülését, és mélyen eltemetkeztek érzéseikben, gondolataikban. És a férfi egy idő után kissé magához tért.
- Szomjas vagyok - suttogta szinte hangtalanul.
Piton előhúzta a pálcáját.
- Aguamenti - mormolta megcélozva a kiürült bájitalos üveget, és amint az megtelt vízzel, átadta Zeldának.
- Hogy érzed magad, Lupin? - kérdezte csöndesen.
- Azt hiszem... egy kicsit jobban vagyok.
- Vissza kell mennünk a kastélyba - folytatta a bájitaltan tanár. - Mit gondolsz, bírni fogod az utat?
- Megpróbálom - felelte a férfi, és erőlködve feltámaszkodott a könyökére.
- De nem tudlak hordágyra tenni. A fák között nem lehet kormányozni - tette hozzá.
- Rendben - bólintott Remus, miközben Zelda segítségével felült.
- Perselus, feltétlenül szükséges ez? - nézett fel a nő Pitonra kérdőn.
- A bájital, amit hoztam, nem használ - felelte a férfi komoran. - Így nem fogja sokáig kibírni. Orvosra van szüksége.
A nő nem felelt, csak némán bólintott. És amikor Piton lehajolt és Remus egyik karját a vállára vette, hogy felhúzza, ő is felállt és a másik oldaláról igyekezett megtámogatni kedvesét. Húsz-harminc lépés lehetett csupán az átjáróig, mégis végtelenül lassan és nehézkesen haladtak. Remus alig bírt megállni a lábán, és Pitonnak inkább kellett vinnie, mintsem támasztania, olyannyira magatehetetlen volt.
Mindhárman erősen ziháltak, mire célhoz értek, Zelda pedig érezte, hogy Remus teste csak úgy úszik a jéghideg verítékben.
- Pihenjünk egy kicsit, mielőtt továbbmegyünk - javasolta, és legnagyobb megkönnyebbülésére Piton csak némán bólintott.
- Zelda - kapta el a kezét Remus, amikor lefektették a földre. - Én itt maradok...
- Dehogy maradsz itt! - vágta rá a nő jóval indulatosabban az indokoltnál, de a torkát fojtogató szorítástól megbicsaklott a hangja.
- Nem, hallgass rám - suttogta Remus, miközben erőtlenül megrázta a fejét. - Erősnek kell lenned, kicsim.
- Hagyd abba! - sírta most már a nő, és tehetetlenségében megrántotta kedvese kezét, hogy így térítse jobb belátásra. - Mindjárt továbbmegyünk, már nincs sok hátra! - intett remegő kézzel az átjáró felé.
- Figyelj - sóhajtotta a férfi, és szemeiben végtelen fáradtság tükröződött, ahogy a nőre nézett. - Bármi is történjék, ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra. Nem akarom, hogy mindenféle buta gondolatokat vegyél a fejedbe... mint a bűntudat vagy a síron túli hűség - mosolyodott el halványan, és gyengéd tekintetével végigsimított Zeldán, aki a könnyeivel küszködve némán rázta a fejét. - Ígérd meg... - ismételte szinte hangtalanul, azután fáradtan lehunyta a szemét, és légzése még az eddiginél is rendszertelenebbé vált.
Megrezzent mögöttük az avar, és ahogy Zelda odakapta a fejét, Pitont látta felbukkanni tőlük néhány méterre a fák közül. Fogalma sem volt, hol lehetett idáig, de nem is érdekelte.
- Gyere gyorsan! Egészen elszürkült az arca! - kiáltotta neki.
A férfi odalépett és Remus fölé hajolt, aki erre felnézett. Szemei mostanra egészen ködössé váltak, és úgy tűnt, nehezen találják meg az előttük feltorlódott zavaros formák közt azt, amit keresnek. Ám végül megállapodtak a bájitaltan tanáron.
- Perselus - suttogta a férfi. - Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz Zeldára.
Piton egy pillanatra megdermedt, de aztán némán bólintott.
- Tudom, hogy sokat jelent neked... - folytatta akadozva. - ...ahogy te is neki. Erősebb kötelék fűz össze benneteket, mint azt hinnétek. Vigyázzatok rá...
- Remus - nyöszörögte Zelda elkeseredetten. Szeméből patakokban folyt a könny. - Miért beszélsz ilyeneket? Én hozzád tartozom!
- Már nem - ingatta a fejét a férfi. - Már régóta nem...
- Nem... ez nem igaz! - temette az arcát a kezébe a nő, majd hirtelen felkapta a fejét. - Elmegyünk innen, és mindent újra kezdünk... együtt, csak mi ketten... Hallod, Remus? Csak tarts ki, kérlek!
- Kicsim! - szorította meg a férfi Zelda kezét, amennyire még az erejéből telt. - Akármi lesz is, nem maradsz egyedül... Ezt tudnod kell... Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra...
- Megígérem - nyöszörögte a nő alig hallhatóan.
Remus rámosolygott.
- Ölelj át... - suttogta.
És Zelda átölelte. A nyakába borult és szorosan köré fonta a karjait. Ringatta, melengette, tartotta benne a lelket. Vagy legalábbis próbálta.
Újabb órák szálltak tova. Vagy talán csak másodpercek. A szürkület vak derengésbe fordult, az éjszaka lényei lassan ébredezni kezdtek. Zelda kedvese vállába fojtotta a zokogását, és csak nagy sokára tudatosult benne, hogy a pihegő légzés, melyet érzékeny fülei mindezidáig felfogtak, mostanra végleg elhalt.
Hirtelen finom érintést érzett a vállán, ám az durva rántásnak tetszett a számára.
- Nem! - kiáltotta bele a könnyeitől nedves fekete talárba. - Hagyj!
- Zelda - hallotta Piton hangját egészen távolról. - Kérlek...
- Hagyj békén! - sikoltotta a nő, és ádáz erővel szorította magához az élettelen testet.
Nem is igazán volt magánál. A fájdalom, ami kíméletlen erővel szaggatta belülről, minden más érzést és gondolatot elnyomott benne. Remus itt volt még a karjai közt. Mégis olyan távol, hogy képtelen volt visszahúzni, akárhogy is próbálta. Hallani akarta a hangját. Látni akarta borostyánszín szemének simogató pillantását. Érezni akarta testének melegét. És nem tudta felfogni, hogy lehetetlent kíván. Nem tudta felfogni, hogy aki néhány perce még szólt hozzá, érintette, az többé már nem létezik. Ez olyasvalami volt, aminek megértéséhez és elfogadásához szíve és elméje is túl kevésnek bizonyult.
"Zelda - szólította valaki a nevén óráknak tetsző idő után." - Asd illusztrációjaNem érezte a térdét hasogató fájdalmat, amit a földön lévő apró faágak, kavicsok okoztak. Nem érezte a leszálló éj dermesztő hűvösségét, és nem érezte az izzadtan rátapadó ruha hideg nedvességét sem, csak azt, hogy miként illan el lassanként a karjában tartott test melege. Még jobban magához szorította, minden porcikájával igyekezett melengetni, de hiába. Remus elment.
- Zelda - szólította valaki a nevén óráknak tetsző idő után.
A nő vonakodva nézett fel. Kisírt szemének idő kellett, mire felfogta a körülötte lévő formákat, ezért egy darabig csak vakon pislogott bele az erdő sötétjébe. A fekete derengésből azonban egy idő után egy férfi alakja bontakozott ki. Perselus ott állt tőle alig néhány lépésre, és habár az arcát nem látta, érezte magán a férfi aggódó, védelmező tekintetét. A pillantását néma kérdésekkel telve viszonozta.
Perselus ekkor közelebb lépett és letérdelt mellé. Az ágak közt beszűrődő holdfény most már láttatni engedte sápadt arcát és tétova kezét, amellyel végigsimított Zelda arcán. A nő kiapadtnak hitt könnyei újra megindultak, de ezek a könnyek már olyan haszontalanok voltak, hogy egyikük sem vett róluk tudomást.
- Indulnunk kellene - mormolta a férfi, de nem mozdult.
Zelda lehajtotta a fejét és némán bólintott.
- Remust most nem tudjuk átvinni - folytatta a férfi ugyanolyan halkan. - Később visszajövök érte.
- De nem hagyhatjuk itt - szólalt meg Zelda hosszú idő után először.
- Van a közelben egy barlang. Ott jó helyen lesz - felelte a férfi.
Hallgattak még egy darabig, és célját vesztett tekintetük beleolvadt a sötétségbe. Az idő is lelassult körülöttük, az erdőben lakozó élő és holt lelkek pedig tapintatos csendbe burkolóztak.
Egy idő után Perselus felállt, majd finoman talpra állította Zeldát is. Remus holttestét ha bajosan is, de felemelte, azután elindult vele. Zelda alvajáróként követte őket, és úgy érezte, mintha a teste és a lelke külön életre kelt volna. Az őt körülvevő valóság, a fizikai dolgok végtelen távolságba kerültek, és nem létezett számára egyéb, csak a mardosó üresség. Minden más olyan valótlannak tűnt. Olyan lényegtelennek.
A barlang nem volt valami tágas, zegzugos járatai azonban belevesztek a sötétségbe. Piton itt helyezte el Remus élettelen testét, Zelda pedig egyaránt hadakozott feltörni készülő könnyeivel és az őrült késztetéssel, hogy odarohanjon hozzá. A bájitaltan tanár végül egy nagyobb sziklával zárta le a bejáratot, ez a kő pedig szilárd és örök éket vert Zelda és Remus közé.
A nő zokogva borult Perselus nyakába, és a férfi sokáig ölelte, simogatta, mielőtt lassú léptekkel megindult volna vele az átjáró felé.

 

Folyt. köv.

Vissza
27. fejezet