Csak a legképzettebb mugli hegymászók juthatnak fel idáig...26. fejezet

A barlang

Harry sós víz illatát érezte és hullámok csapódását hallotta. A holdfényes éjszakában csillagok ragyogtak az égen és könnyű, hideg szellő fújt. Egy sötét sziklaormon állt, magasan a hullámok felett, háta mögött egy magas fekete és jellegtelen sziklatömbbel; sehol egy fa, sehol egy szál fű, sehol homlok, csak a zord sziklák és a tenger.
Egy közeli faluba hozták az árvaházból a gyerekeket, hogy lássák a tengert, és onnan szökött át ide, az életveszélyes sziklákhoz Tom Denem és a két kisgyerek, akiket orvul magával ráncigált, hogy halálra rémítse őket. A sziklákat csak a legkiválóbb mugli hegymászók tudták megközelíteni, és hajóval sem lehetett a közelébe jutni. Denem is mágiát használt annak idején.
Dumbledore a szikla legszélére vezette Harryt, és lassan leereszkedtek a peremén. Az alsóbb kövek síkosak voltak a tengervíztől, és Harry érezte, ahogy a hideg, sós víz az arcába spriccel. A Dumbledore pálcájából kitörő fény megcsillant hullámokon. A szikla oldalában egy repedés húzódott, melybe beáramlott a víz. Az igazgató egy nála sokkal fiatalabbb férfit megszégyenítő fürgeséggel belesiklott, és tökéletes mellúszással a sötét hasadék felé vette az irányt, miközben a fényt sugárzó pálcáját a fogai között tartotta. Harry levette és a zsebébe gyűrte a láthatatlanná tevő köpenyt, majd követte őt. A víz jéghideg volt és egy sötét alagútba vezetett. A síkos falak alig egy méternyire voltak egymástól és úgy fénylettek, mint a nedves kátrány.
A víz alatt rejtőző lépcsőfokok egy óriási barlanghoz vezettek. Harry felmászott Dumbledore után; a víz csurgott a ruhájából, vacogott és remegett a jeges hideg levegőtől. Az igazgató azt mondta, érezni a barlangot övező bűbájokat a levegőben, és Harry nem tudta, hogy az ő remegése is ennek tudható-e be, vagy csupán a csontig hatoló hidegnek. Így inkább az igazgatót nézte, aki elmélyülten tanulmányozta a falat, majd elfeketedett ujjaival végigsimított a sziklán, és varázsigéket mormolt olyan nyelven, amelyet Harry nem értett. Körbejárta a barlangot, míg egy ponton váratlanul megállt, tenyerét a falnak nyomta és megpróbálta kitalálni, mitől tárulhat fel a rejtekhely bejárata. Mikor a pálcáját a sziklához érintette, fehéren felizzott ugyan egy boltív, de egy pillanat múlva már el is tűnt. Elég volt azonban Voldemort kisstílű gondolatmenetét követnie, amely nem ismert borzalmasabbat a fizikai sérülésnél, így csalódottan vett elő a talárja mélyéről egy bájitalhozzávalók darabolására szolgáló rövid ezüstkést - a belépni szándékozónak ugyanis a vére volt a vám. A sérült karját vágta meg, és vérének sötét cseppjeitől ismét feltárult a titkozatos boltív, ami már nem vált köddé többé.
A barlang bársolyosan fekete mélyében csak a pálcáik világítottak vészjóslóan. Egy fekete tó tárult eléjük, melynek közepén a vizen visszatükröződve zöldes fény gomolygott. A tó partján indultak el; csak a lépteik kopogása hallatszott a sűrű, idegen sötétben, és megpróbáltak rájönni annak a titkára, hogy miként lehetne a zöldes fény közelébe jutni, melyről az igazgató gyanította, hogy Voldemort horcruxának lelőhelye. Harry megpróbálkozott egy begyűjtő bűbájjal, ami azonban fabatkát sem ért, ám majdnem sokkot kapott, amikor hatására robbanásszerűen kitört a sötét vízből egy óriási, sápadt teremtmény, amely eltűnt, mielőtt jobban megfigyelhette volna, mi is az, és csak a tó tükrének baljós fodrai maradtak utána. A hullámok természetellenesen hamar eltűntek, és a tó felszíne ismét olyan volt, akár egy fekete tükör.
A mágia azonban mindig nyomot hagy, ráadásul Dumbledore jól ismerte Voldemort gondolkodásmódját, így nem sokkal később meg is találta azt a bűbájt, amelynek révén előtűnt egy vastag lánc, és miután kígyóként rátekeredett a csuklójára, a másik végén egy aprócska csónak tört a felszínre, amely ugyanolyan zölden ragyogott, mint a lánc. Az igazgatónak nem volt kétsége afelől, hogy Voldemort meggyőződése az volt, hogy csakis egy nagyhatalmú varázsló bukkanthat a nyomára, így kizárólag a varázserő nagysága számít, amikor beszállnak a csónakba, az pedig lényegtelen, hányan vannak. Dumbledore biztosította Harryt, hogy nyugodtan beszállhat a csónakba, mert Voldemort nem osztott lapot a kiskorú és képzetlen varázslóknak; az igazgató mellett Harry olyan, mintha nem is létezne. Arra azonban figyelmeztette, hogy ne érjen hozzá a vízhez.
A csónak magától mozgott, mintha láthatatlan kötél húzná a zöldes fény felé, és a víz tükre alatt üveges szemű holttestek lebegtek mozdulatlanul. A hullákat látva, Dumbledore ismét nagyot csalódott Voldemortban, aki újabb bizonyságát adta a bölcsesség hiányának: hiszen az emberek nem a haláltól és a sötétségtől félnek, hanem az ismeretlentől.
Egy kisméretű sziklaszigethez értek a tó közepén, és Harry észrevette, hogy a smaragdzöld fény, amely közelről vakítóan fényes volt, valójában egy talapzaton álló, Merengőhöz hasonló kőtálba helyezett folyadékból árad. Még Dumbledore sem tudta, mi lehet az a főzet, ráadásul lehetetlen volt megérinteni, kimerni, eltűntetni, átváltoztatni, elvarázsolni vagy egyéb módon megváltoztatni a természetét. Az igazgató úgy vélte, a főzetet nyilván meg kell inni az utolsó cseppig, hogy az alján lévő horcrux láthatóvá váljék, ezért varázsolt egy kristályserleget magának.
Harry megijedt, hogy a főzet mérgező, de az igazgató úgy vélte, Voldemortnak nem az volt a célja, hogy azonnal megölje az idáig eljutó varázslót, inkább elnyújtja a szenvedéseit mindaddig, amíg ki nem deríti, hogyan jutott el idáig és milyen célból.
Az igazgató emlékeztette Harryt, hogy azt ígérte, minden körülmények között teljesíti a kérését és nem fog ellenkezni, nem kérdőjelezi meg a jogosságát. Dumbledore nem engedte meg, hogy Harry igya meg a különös főzetet helyette, azt viszont a lelkére kötötte, hogy minden áron diktálja bele minden cseppjét, történjék bármi is. Még egyszer figyelmeztette Harryt, hogy ne érjen a vízhez, majd az egészségére emelte a teli serleget és felhajtotta. Behunyta a szemét, aztán megint merített a főzetből, és megint. A negyedik serlegnél nekizuhant a kőtálnak, és a légzése akadozni kezdett. Harry kiabálását meg sem hallotta. Dumbledore arca, mintha szörnyű rémálmok fojtogatnák, eltorzult, és a kezében megremegett a serleg. Beszélni kezdett - olyan hangon, amelyet Harry nem ismert, mert sosem látta még az igazgatót ennyire halálra rémülni.
"Nem akarom... ne akard, hogy én... nem szeretném... ki akarok szállni" - motyogta az igazgató, majd később kiabálni, esdekelni kezdett. Nyilvánvalóan pokoli kínok gyötörték a testét és a lelkét egyaránt. Harry azoban halálra váltan, remegő kézzel, de belekényszerítette a főzet maradékát.
"Állítsd meg, állítsd meg" - nyögte Dumbledore. - "Nem, nem, nem... nem... képtelen vagyok... Minden az én hibám." - zokogta. - "Kérlek, hagyd abba, tudom, hogy tévedtem, ó, kérlek, hagyd abba, és én soha, soha többé... Ne bántsd őket, kérlek, az én hibám..." - Harry már a kilencedik serleggel kényszerítette belé a főzetet. - "Kérlek, csak ezt ne, csak ezt ne, megteszek bármit..." - Aztán megitatta vele a tizediket is. Az igazgató hangosan hörgött. "Meg akarok halni, meg akarok halni!" - És amint megitta az utolsó kortyot, azt ordította: "ÖLJ MEG!".
Dumbledore összeesett és vízért kiáltott, de Harry hiába varázsolt vizet a kőtálba, eltűnt egy szempillantás alatt, mielőtt merhetett volna belőle. Végül a sötét tó jéghideg vízéhez térdelt, és mert belőle. Síkos, fehér kéz ragadta meg a csuklóját, és húzta a mélység felé, és az addig tükörsima víz zavarossá vált; fejek és kezek emelkedtek ki, halott nők, férfiak és gyerekek egész serege. Harry ijedten és kapkodva próbálta ki az összes átkot, amit ismert, és kidőlt ugyan néhány, de háromszor annyi termett a helyében. Elfogták Harryt, megragadták, vitték be a sötét víz felé, aztán hirtelen elengedték, így Harry a földre esett. A magához tért Dumbledore pálcájából feltörő lobogó tűz elüldözte az Inferiusokat, és végre megnézhették ők is, mit rejt a kőtál: egy medalion volt benne. Dumbledore zsebre tette, és visszamentek a csónakkal a partra. Az igazgató olyan gyenge volt, hogy járni is alig bírt, Harryre támaszkodva tette meg az utolsó lépéseket, és a fiú a saját karján lévő véres horzsolást dörzsölte a szikla falához, hogy egyáltalán kijussanak a barlangból.

(Expelliamus)