Nyílvesszők zápora szeli át a levegőt30. fejezet

A fehér sírbolt

Minden tanórát felfüggesztettek, és minden vizsgát elhalasztottak. Több diákot, például a Patil ikreket és Zacharias Smith-t a szüleik azonnal kivették az iskolából. Seamus viszont nem hagyta magát, és az anyukája végül beleegyezett, hogy a temetést megvárhatja.
Roxmortsot ellepték azok a varázslók és boszorkányok, akik le akarták róni a kegyeletüket Dumbledore temetésén. Megérkezett Madame Maxime is a házméretű, babakék hintóján, és Hagrid karjaiba ugrott. Eljöttek továbbá a minisztériumi tisztviselők is a mágiaügyi miniszterrel az élükön.
Harry, Ron, Hermione és Ginny a nap minden percét együtt töltötték, naponta kétszer látogatást tettek a gyengélkedőn: Neville jobban lett, Bill azonban nem. A sebei csúnyábban festettek, mint valaha, és egyre inkább Rémszem Mordonra emlékeztetett, habár szerencsére mindkét szeme és lába megmaradt, és Fleur legnagyobb örömére a személyisége is. Ginny kénytelen-kelletlen, de belátta, hogy a bátyja és a vélalány össze fognak házasodni, és úgy döntött, ha az anyja elviseli a Fleurt, hát ő is képes lesz rá.
A Próféta nem számolt be újabb tragédiáról, csak a nyomtalanul eltűnt Pitonról szóló körözés volt benne továbbra is.
Hermione egyik este komoly arccal közölte Harryvel, hogy talált valamit aznap reggel a könyvtárban. Harry remélte, hogy a titokzatos R.A.B-bal van összefüggésben, habár korántsem érezte azt az izgalmat és lázat, ami korábban hajtotta, hogy a végére járjon a dolognak. Mostanra leülepedett benne a tény, hogy utána kell járnia az igazi hocruxnak, mielőtt - most már végérvényesen egymagára hagyva - tovább haladhat azon az ösvényen, amelyen elindultak az igazgatóval. És az is lehet, hogy nem kevesebb, mint négy hocrux létezik odakinn a világban valahol: "A medál... a serleg... a kígyó... valami Griffendél vagy Hollóhát tulajdonából..." - ismételgette egyfolytában, akár egy mantrát, míg álomba nem merült; kínzó rémálmok szorításába.
Dumbledore halálának másnapján megmutatta Hermionénak a medált. Ám hiába, mert a rövidke levél íróját nem tudta ő sem beazonosítani; egyik feketemágusra sem illett a monogram, akiről valaha olvasott. Így hát a könyvtárba sietett, hátha rábukkan valamire. A R.A.B. kezdőbetűk alapján talált is egy boszorkányt és egy varázslót, de egyikük sem illett a képbe.
Hermione azonban nem R.A.B-ról akart beszélni aznap este, hanem Pitonról, és már attól idegesnek tűnt, ahogy a nevét kiejtette. Kiderült ugyanis, hogy mégiscsak jó nyomon járt a Félvér Herceg kilétét illetően a tanév során: a különös tankönyv valóban egy bizonyos Eileen Prince tulajdona volt egykor. Eileen Princé, aki Perselus Piton édesanyja volt. Hermione talált egy aprócska közleményt valamelyik megsárgult Prófétában arról, hogy Eileen Prince feleségül ment egy mugli férfihoz, Tobias Pitonhoz, és nem sokkal később egy másikat, hogy életet adott egy kisfiúnak, Perselus Pitonnak.
Harry úgy vélte, Piton benyalta magát az aranyvérűekhez, Lucius Malfoy köreihez férkőzött, egyébként pedig ugyanaz igaz rá, mint Voldemortra: aranyvérű anya, mugli apa, szégyellnivaló származás, ezért megpróbálta magát félelmetessé tenni a sötét varázslatok használatával és felvett egy impozáns álnevet - mi mást, Lord Voldemort után szabadon a Félvér Herceget. Harry nem értette, Dumbledore hogyan nem vette észre, és miért bízott vakon Pitonban, a jobb kezében, aki folyton a segítségére volt (ezt a tényt még Harrynek is el kellett ismernie). Keserű szájízzel gondolt arra, hogy Piton azzal is tisztában volt, hogy a könyvét használja, nem kellett legilimencia, amikor tetten érte a Sectumsempra alkalmazása után. Sőt, talán már akkor tudta, amikor Slughorn arról áradozott, micsoda briliáns teljesítményt nyújt újabban bájitaltan órán. Harry kegyetlenül megbánta, hogy nem mutatta meg a könyvet az igazgatónak.
Hermione szerint Slughorn előbb-utóbb felismerte volna Piton kézírását a könyvben, és minden bizonnyal Dumbledore is ismerte Piton édesanyjának családnevét, de nem akartak többet beszélni erről, túl sok fájdalmas emlék szakadt fel bennük Dumbledore temetésének előestéjén. Harry még soha életében nem látott temetést, és Sirius után sem maradt eltemetésre váró holttest. Az igazgató halálát pedig nem tudta felfogni, túl közeli volt még az élmény. A zsebében hordta a hamis hocruxot, akár egy talizmánt, amely emlékeztette, micsoda súlyos árat kellett érte fizetni, és mi van még hátra a jövőben.
Harry másnap korán felkelt, hogy összepakoljon: a Roxfort Expressz egy órával a temetés után indult. A nagyteremben lévőkre szomorúság telepedett: senkinek nem volt étvágya, és mindenki az ünnepi talárját viselte. Dumbledre trónszéke üresen árválkodott a tanári asztal közepén. Hagridé is üres volt, Piton helyét viszont elfoglalta Rufus Scrimgeour, és a sleppje között ott virított Percy vörös üstöke is. Ron úgy tett, mintha észre sem vette volna. Crak és Malfoy zavartan ültek a Mardekár asztalánál: furcsán festettek Draco magas, sápadt alakja nélkül. Harry nem hitte, hogy Draco képes lett volna megölni az igazgatót, és minden utálata ellenére gyökeret vert benne a sajnálat a fiú tragédiája iránt - ki tudja, vajon mire kényszerítette abban a pillanatban is Voldemort a családjának lemészárlásával fenyegetve?
McGalagony szavára síri csöndben álltak fel mindannyian, és házanként kivonultak a birtokra a prefektusaik és házvezetőik után. A mardekárosok élén Slughorn vonult hosszú, ezüsttel hímzett smaragdzöld talárjában, és Harry még soha nem látta a Hugrabug házvezetőjét, Bimbát olyan tisztának: egyetlen folt sem virított a kalapján. És még a régi fekete öltönyben és molyirtó szagú nyakkendőben feszítő Frics mellett ácsorgó Madam Cvikker is térdig érő, vastag, fekete fátyolt viselt.
Több száz, sorba rendezett szék várta őket a napfényben a tó partján: mindegyik középre nézett, egy márványasztalra. Ez volt a legszebb nyári nap. Különféle extravagáns emberek sokasága ült már a székek felén: rongyosak és elegánsak, öregek és fiatalok, a legtöbbjüket Harry nem is ismerte, néhányat azonban igen: Kingsleyt, Rémszem Mordont és Tonksot, akinek a haja csodával határos módon visszatért a legélénkebb pinkhez, és Lupin kezét szorongatta. Ott volt a Weasley házaspár, Bill, akit Fleur támogatott, a fekete sárkánybőr dzsekit viselő ikrek, Madame Maxime, aki egymaga két és fél széket elfoglalt, a Foltozott Üst tulajdonosa, Tom, Arabella Figg, a Dursleyk kvibli szomszédja, a Walpurgis Leányai zenekar tagjai, a Kóbor Grimbusz sofőrje, Madam Malkin és még sokan mások. A kastély szellemei is ott voltak, bár a ragyogó napsütésben alig látszott belőlük valami.
Harry, Ron, Hermione és Ginny az egyik sor szélén foglaltak helyet a tó partján. Az emberek egymással sutyorogtak, de a madarak csiripelése hangosabb volt mindannyiuknál. Nyomorúságos arckifejezéssel Caramel ment el mellettük, és ott volt, műgyásszal az arcán és loknikkal Dolores Umbridge is, aki igyekezett a lehető legtávolabb ülni Firenzétől.
Harry arra gondolt, hogy vajon szívből sajnálja-e az a sok nagymellényes ember Dumbledore halálát, amikor megszólalt egy különös, földöntúli zene, és mindent elfelejtett maga körül, ahogy mindenki más is. És akkor meglátták, hogy a tó lakói, a sellők éneklenek a víz felszínén; lilás hajuk szétterülve, sápadt arcuk a nap felé fordítva. Harry úgy érezte, hogy gyászdaluk őszinte szomorúságból fakadt. Hagrid könnyáztatta arccal a kezében hozta az igazgató aranycsillagokkal díszített, lila bársonyba csavart holttestét, és Harry torka fájón összeszorult. Ron falfehéren nézte a jelenetet, a lányok pedig sírtak.
Nem látták pontosan, mi történik középen: Hagrid gondosan a márványasztalra helyezte az igazgató testét, nagyot trombitálva kifújta az orrát, és hátrament a székéhez. Harrynek nevethetnékje támadt, amikor meglátta, hogy Gróp ül mellette szépen felöltöztetve, és a szék a földbe süppedt, amikor együttérzőn hátba verte a bátyját.
Egy kistermetű, arisztokratikus hajat viselő férfi mondott aztán beszédet, de Harry csak elcsépelt, fennkölt szavakat hallott ki belőle, úgy mint nemes szellem vagy a szív nagysága, Harrynek azonban Dumbledore mókás szavai jutottak eszébe, és elmosolyodott. Elnézte a sellőket, akik némán hallgatták a beszédet és eszébe jutott, amikor két éve Dumbledore a saját nyelvükön szólt hozzájuk a tó partján állva. Vajon hol tanulta meg? Annyi minden volt, amit soha nem kérdezett meg, és annyi minden, amit soha nem mondott el, és akkor, abban a pillanatban megértette, hogy Dumbledore örökre, végérvényesen elment. A medált úgy szorította a zsebében, hogy az fájt, és nem tudott mit tenni, könnyek csorogtak végig az arcán. Zavartan elfordult, és a Rengeteg felé nézett: a kentaurok ott álltak mind az erdő szélén, hogy leróják a tiszteletüket.
Harry maga előtt látta azt a sok embert, aki óvta őt és vigyázott rá; ott álltak egymás mellett: az édesanyja, az édesapja, a keresztapja, és végül Dumbledore. Most már mindannyian elmentek, örökre. Ebből a rémálomból már nem volt többé ébredés, nem voltak a sötétben megnyugtató, fülbe suttogott szavak, hogy biztonságban van; magányosabb volt, mint valaha.
Miután a kisember abbahagyta a beszédet, fényes, magasra törő, fehér lángnyelvek csaptak fel Dumbledore holtteste körül. Fehér füst szállt fel az égre, fel, egyre magasabbra és különös alakokat formázott. Harry egy szívfájdító pillanatra úgy látta, mintha egy főnix szállt volna boldogan tova a kékségbe, ám a következő pillanatban a tűz eltűnt, az asztal és a lángok helyén pedig nem maradt más, csak egy fehér, márvány sírbolt. Aztán hirtelen nyílvesszők egész garmadája repült az égbe. Ez volt a kentaurok tisztelgése, akik csendben eltűntek újra a sötét erdőben, ahogy a sellők is lassan eltűntek a zöldes vízben a szem elől.
Harry Ginnyhez fordult és csendben megkérte, hogy többet ne találkozzanak. Attól félt, hogy a lányt felhasználja majd ellene Voldemort, hiszen ezt teszi mindig: elmarja az ellenségei mellől a szeretteiket, felhasználja a szeretet a zsarolásra. Nem akarta, hogy ez ismét megtörténjen. Ginny számított erre, de nem szívesen fogadta el. Bevallotta, milyen régóta szerelmes Harrybe, hogy Hermione hányszor tanácsolta, hogy éljen inkább, legyen önmaga, hátha akkor észreveszi. (Így is történt.) Harry nem tudott erre mit mondani, Ronra nézett, aki Hermione kezét fogta, és a haját simogatva nyugtatta, miközben a lány a vállán zokogott. Ron arcán is könnyek csorogtak. Harry inkább felállt és hátat fordított nekik és elsétált a tó felé. Dühösen próbálta lerázni Scrimgeourt, aki utolérte és ismét meg akarta győzni, hogy fogjon össze a Minisztériummal. Minden lehetséges eszközzel - beleértve az aurorokat is - megvédenék Harryt, cserébe csak látványosan ki kellene mutatnia, hogy egy hajóban evez Scrimgeourrel. Harry azonban nem kért belőle, hiszen őt hűség és elkötelezettség egyedül Dumbledore-hoz köti, nem akart a Minisztérium új kirakathőse lenni.
Ron és Hermione utolérték Harryt. Miután Ronnak nem engedték, hogy Percy után szaladjon és jól behúzzon neki egyet, szomorúan állapították meg, hogy talán tényleg bezárják az iskolát. Harry csak annyit mondott, hogy ő már akkor sem fog visszatérni, ha újra kinyit. Visszamegy a Dursleyékhez még egyszer, hiszen Dumbledore így akarta, de csak egy rövid időre, és aztán útnak indul. Talán Godric's Hollowba, ahol a szülei meghaltak, ahol minden elkezdődött, aztán a szülei sírjához, aztán fel kell kutatnia és megsemmisítenie a hocruxokat, és akkor még mindig hátra van a hetedik darab Voldemort saját testében, amihez meg kell, hogy ölje a varázslót. Piton pedig csak addig él, amíg az útjába nem kerül.
- Veled megyünk és ott leszünk mi is - mondta azonnal Ron és Hermione. - A nagynénéd és a nagybátyád házánál, és megyünk veled tovább, bárhova mész.
Harry zavartan elutasította, ám mindhiába. A barátai már döntöttek, és nem is volt kérdés, sem kétség, hogy a társai lesznek azon a végső úton. Addig is azonban várt rájuk még egy örömteli látogatás az Odúban: Bill és Fleur esküvője.

(Expelliamus)