10. fejezet

 

Sipor története

 

Épp csak hajnalodott még, amikor Harry a hálózsákjában magához tért. A sötétben épp csak ki tudta venni Ron és Hermione alakját. Mivel előző este Ront elkapta a lovagiasság, a lány a kanapéról lepakolt párnák tetején aludt, onnan nyújtotta le a kezét a padlóra. Ahogy Harry arra gondolt, hogy a barátai talán kéz a kézben aludtak el előző este, hirtelen rettenetesen magányosnak érezte magát. Alig egy napja még ragyogó napfényben fogadta az esküvői vendégeket, most pedig itt feküdt, és egyre csak a horcruxok és Dumbledore jártak az eszében. Nem tudta kiverni a fejéből Muriel néni szavait, és hogy Dumbledore így magára hagyta tele kétségekkel és a haszontalan örökségével.

Végül, hogy elmeneküljön a gondolatai elől, felkelt, és a pálcája fényénél kisurrant a szobából. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy valaki átkutatta a házat, miután a Rend elhagyta. Talán Mundugus volt, eladható holmit keresve. Talán Piton. Még Phineas Nigellus kerete is sötéten árválkodott, a lakója minden bizonnyal a Roxfortban töltötte az éjszakát.

A legfelső emeletre érve mindösszesen két ajtót talált, és az egyiken Sirius neve állt.

Azelőtt még sosem járt a keresztapja szobájában, amelyben most riadt egerek szaladtak szét a jöttére, egykoron biztos különös gonddal volt berendezve. A drága bútorokat, a nehéz bársonyfüggönyöket és finoman metszett csillárt is pókháló borította. A falakon alig látszott ki a zöld tapéta a sok griffendéles lobogó és mugli poszter alól. Egyetlen motor, egyetlen bikinis lány sem mozdult a falon, éles ellentétben az egyszem varázs-fotóval, amiről négy egykori roxfortos diák integetett rá. A Tekergők.

A szobában mindenfelé Sirius átforgatott holmijai hevertek. Ahogy Harry felemelt egy-két papírlapot, talált egy oldalt egy régi tankönyvből, egy szerelési kézikönyvből, és egy levelet is. Az édesanyjától. Összeszorult szívvel olvasta a sorokat, amelyben Lily megköszönte Harry első születésnapi ajándékát, a kisgyerekekre méretezett versenyseprűt, és amelyhez még képet is csatolt a szobában fel-alá cikázó kisfiúról. Harry újra meg újra elolvasta a sorokat, mire sikerült kiszűrnie a legfontosabb információkat. Hogy első születésnapjára seprűt kapott. Hogy Bathilda Bagshot is ott volt, amikor felköszöntötték. Hogy az édesapját megviselte a bezártság, és hogy Dumbledore még a láthatatlanná tevő köpönyegét is elkérte, amiben pedig kisurranhatott volna néha, és hogy még az áruló Féregfark is járt a házukban. Hiába kereste azonban a levél második oldalát, amelyen az utolsó, félbemaradt mondat vége lett volna arról, mi lehet, amit Lily egyszerűen nem tud elhinni Dumbledore-ról…

A keresgélést végül Hermione szakította félbe, aki időközben szintén felébredt, és ijedten vette észre, hogy Harry már nincs velük. Együttes erővel sem találták meg a levél második oldalát, de ismét felmerült, hogy talán Godric’s Hollow-ba kéne menniük, beszélni Bathilda Bagshottal.

Amikor semmi értelme nem volt már még egyszer átkutatni az amúgy is felforgatott szobát, kiléptek a folyosóra, és megpillantották a másik ajtóra szegezett névtáblát:

 

Szigorúan tilos a belépés Regulus Arcturus Black írásos engedélye nélkül.

 

Izgatottan kiabáltak Ron után, és hármasban lépték át a titokzatos R.A.B. küszöbét. Sirius szobájával ellentétben itt nem gyalázta meg senki a mardekáros összhatást, büszkén virított a zöld és ezüst mindenfelé. A családi címer és mottó is hűen hirdette a tulajdonos hovatartozását, holmi bikinis csajok helyett pedig a Voldemort nagyúr tetteiről szóló újságkivágások adtak kamaszos felhangot a szobának.

Harry reményei, hogy bármi érdekeset találhatnak, hamar szertefoszlottak, a legérdekesebb darab, ami a kezükbe akadt, egy iskolai fénykép volt, amelyről Regulus a Mardekár fogójaként nézett vissza rájuk. Csüggedten adták fel a keresést, ahogy a Nap felkelt, ám Harrynek ekkor hirtelen eszébe jutott, amikor két éve együtt takarították ugyanezeket a szobákat. Amikor még találtak is egy nyitható medált…

Utolsó reményükként a sárvérűeket még mindig szívből gyűlölő Sipor fekhelyét keresték meg, bízva benne, hogy a manó a medált is visszalopta a szemetesből, hogy féltett kincsként őrizhesse. Amikor a rongyok között nem találtak semmit, Harry magához szólította a manót, és kifaggatta, mit tud a medálról. Sipor utálkozva mesélte el, hogy sok egyéb Black ereklyével egyetemben Mundungus Fletcher vitte el Regulus úrfi medálját is, és azt is, hogy a kincs sok évvel korábban hogy került a Black házba:

Egy nap Voldemort nagyúr egy házimanót kért Regusultól, aki azonnal felajánlotta Siport a megtisztelő feladatra. A tengeri barlangban Sipornak ki kellett innia a kőtálból az utolsó csepp bájitalt is, miközben Voldemort azt figyelte, milyen hatással van rá. Amikor a manó teljesítette a feladatot, a Nagyúr egy szó nélkül hagyta sorsára, nem számítva rá, hogy az ő hoppanálását nem akadályozza a barlang, és hazatérhet, hogy visszavezesse a gazdáját is a medálhoz. A varázsló személyesen itta ki a bájitalt, és mielőtt meghalt volna, ráparancsolt Siporra, hogy a végén tegyen a medál helyére egy hamisítványt, fogja az igazit, vigye a Black házba, és pusztítsa el anélkül, hogy bárkinek beszélne róla.

A történet végeztével, amikor Sipor már egész szavakat is ki tudott nyögni a könnyein keresztül, Harry utasította a manót, hogy keresse meg a medált és Mundungus Fletchert, és hozza vissza mindkettőt a Grimmauld térre, jutalmul pedig nekiadta a hamis medált, aminek a manó annyira megörült, hogy távoztában még mintha Hermione felé is biccentett volna.

 

(Morgan Le Fay)