14. fejezet

 

A tolvaj

 

Ahogy Harry kinyitotta a szemét és feltápászkodott, először azt hitte, a Tiltott Rengetegbe érkeztek. Akármekkora ostobaság is lett volna visszatérniük a Roxfortba, szinte megörült a gondolatnak, hogy ismét az iskolában lehet. Erdőben voltak ugyan, mégis hamar kiderült, hogy messze a Tiltott Rengetegtől; a Kviddics Világkupának egykor helyet adó erdőben. A Grimmauld térre nem mehettek vissza: hoppanáláskor Yaxley elkapta Hermione karját, és velük maradt, megpillantva a Rend egykori főhadiszállását, amit így már ő maga is felfedhetett bárki előtt.

Mellette Ron feküdt, épp visszanyerte eredeti alakját, felfedve azt a szörnyű sérülést a karján, amelyet menekülés közben szerzett. Szerencséjükre Hermione táskájában még erre is akadt gyógyír, nem tudta ugyan tökéletesen rendbe hozni Ron karját, de a vérzést elállította, s a seb gyógyulni kezdett.

Hosszasan tanakodtak, hogy vajon biztonságban lesznek-e. Tartottak tőle, hogy a múltkori tottanham street-i incidens megismétlődhet. Végül úgy döntöttek, elég lesz, ha védő-bűbájokkal veszik körbe magukat. Hermione táskájából elővarázsolt egy sátrat, amely már a Kviddics Világkupa idején is jó szolgálatot tett. A vérveszteségtől legyengült és amúgy is harapós kedvű Ront Harry és Hermione támogatta be szállásukra.

Hermione teát főzött, hogy kicsit megnyugodjanak. Cattlemole-ékról beszélgettek, de mivel tisztában voltak vele, hogy sosem tudják meg, mi lett a sorsuk, inkább a nehezen megszerzett medálra fordították a figyelmüket. A tyúktojás nagyságú, S alakban drágakövekkel díszített ékszerről megállapították, hogy minden bizonnyal az eredeti medál, és hogy még senkinek nem sikerült kárt tennie benne.

Ahogy kézről-kézre adták, Harryt különös érzés kerítette hatalmába: annyi küszködés után azt várta, megkönnyebbüljön, hogy végre megkaparintották, most mégis legszívesebben messze hajította volna. Még ennél is különösebb volt azonban, hogy mintha lüktetett volna, mint valami apró fém szív. Hogy minél nagyobb biztonságban tudja, Harry a nyakába akasztotta a medált.

A biztonság kedvéért a nap hátralevő részében Harry és Hermione felváltva őrködtek a sátor körül. Nem könnyítette meg a helyzetüket, hogy a lány semmi ennivalót nem csomagolt az útra, mivel úgy számolt, a Grimmauld térre térnek majd vissza. Így be kellett érniük némi erdei gombával. Harry egyre jobban aggódott mind a horcruxokkal, mind a Próféciával kapcsolatban, hiszen az előbbieket még csak meg sem találta, az utóbbi pedig egyre fenyegetőbben nehezedett rá.

Minél tovább gyötörte magát ezekkel a gondolatokkal, a sebhelye annál jobban belesajdult, és szinte észrevétlenül támadt rá az újabb látomás:

 

Voldemort nagyúr rátalált Gregorovitch-ra, és megpróbált megszerezni tőle valamit, amiről Harrynek fogalma sem volt, de ami a varázsló állítása szerint már rég nem volt a birtokában. Hogy megbizonyosodjon erről, Voldemort (és így vele együtt Harry is) behatolt Gregorovitch emlékeibe.

Egy sötét folyosó végén abba a szobába léptek be, ahol a varázsló a pálcáit készítette. A sötétben egy fiatal férfi ült az ablak párkányán. Amikor meglátta Gregorovitch-ot, elégedetten elmosolyodott, elkábította a varázslót és kiugrott az ablakon.

Maga Gregorovitch sem tudta megmondani, ki volt a férfi, aki meglopta, s akinek az arca furcsán ismerős volt Harrynek.

 

A fiú hiába próbálta letagadni, hogy ismét sebhelye és látomásai kínozzák, így kénytelen volt elmondani Hermionénak, amit az imént látott. Minél inkább próbáltak azonban rájönni a látomás jelentőségére, az annál zavarosabbnak tűnt.

 

(Morgan Le Fay)