17. fejezet

 

Bathilda titka

 

Az Abott sír mellett haladtak éppen el, amikor Hermione megállította Harryt. Valaki – talán egy macska, talán egy kísértet – figyelte őket. Sietve hagyták el a temetőt, és az első adandó mellékutcában magukra öltötték a láthatatlanná-tevő köpönyeget.

Bathilda házát keresve már szinte kiértek a faluból, amikor az egyik utca legvégén Harry megpillantotta azt a házat, amelyben egykor a szüleivel élt. A gaz és a hó sem lephette el a pusztítás nyomait: a felső emelet nagy része beszakadva állt. Ahogy Harry megérintette a kertkaput, hogy beljebb lépjen, egy tábla nőtt ki a földből, arany betűs felirattal:

 

Ezen a helyen veszítette életét 1981. október 31-én Lily és James Potter.

Itt élte túl fiuk, Harry, a világon egyedüliként a Halálos Átkot.

E mugli-szem számára láthatatlan romok emlékeztessenek minket a Potter családra, és az őket ért szörnyű tragédiára.

 

Nem ez volt azonban az egyetlen felirat. A tizenhat év alatt számos az egykori Potter házat felkereső varázsló és boszorkány véste fel a saját nevét a táblára, sőt, akadtak olyanok is, akik vakmerő üzenetben biztosították Harryt a belé vetett hitükről.

Nem időzhettek azonban sokáig a háznál. A jeges úton egy óvatosan lépkedő idős asszony közeledett feléjük, ám ahelyett, hogy bement volna az egyik házba, egyszer csak megállt nem messze tőlük, és egyenesen arra a pontra nézett, ahol a láthatatlanná-tevő köpönyeg alatt kuporogtak, és hívogatóan intett feléjük.

Harry és Hermione csak habozva mert elindulni Bathilda Bagshot (Bathilda Bircsók) felé. Azt remélték, az asszony talán még magától Dumbledore-tól hozott nekik üzenetet. A boszorkány egyetlen szó nélkül fordult sarkon, és vezette el Harryéket a házához, melyben por, piszok és öregségszag terjengett. Ahogy beléptek, a Harry nyakában lógó medál megérezhette, hogy közeledik a vége, hiszen finoman lüktetni kezdett.

A nappaliba lépve még rémesebb, romlott húsra emlékeztető szag csapta meg az orrukat. A poros képkeretek egyikében egy ismerős alak mosolygott: a tolvaj, akit Gregorovitch emlékeiben látott, és akinek a képe Rita Vitrol könyvében is szerepelt. (A többi, üresen tátongó keretet elnézve nem maradt kérdéses, Rita miképp illusztrálhatta olyan gazdagon a könyvét.)

Hiába próbálta azonban Harry megtudni, Bathilda honnani ismeri a varázslót, az idős boszorkány csak nézett rá, és a fejével egyre a hall felé mutogatott. Bathilda némán, de annál határozottabban adta a tudtukra, hogy Harryvel, és Harryvel egyedül kell az emeletre mennie, A fiú a zsebébe csúsztatta a fiatal varázsló képét és követte. A medál minden eddiginél hevesebben kezdett el lüktetni.

Az emeleti szobában, ha lehet, még iszonyatosabb volt a bűz. Bathilda korát meghazudtoló gyorsasággal lépett mellé, és halk hangon kérdezte, ő-e, akire várt. A medál már szinte ugrált Harry nyakában. Aztán a fiú hideg, magas hangon szólalt meg: Fogd meg!

Bathilda a szoba egyik sarkába terelte Harryt, ahol egy alaktalan kupac szennyes feküdt. Abban a pillanatban, ahogy Harry elfordította róla a tekintetét, Bathilda mintha összeesett volna, ám Harry legnagyobb rémületére csupán az emberi teste ért földet, ahogy a hatalmas kígyó levetette magáról.

Nagini állkapcsa olyan erővel csapódott Harry karjára, hogy a pálcája messze repült a kezéből. A kígyó a földre szorította Harryt, rátekeredett, fájdalmasan belenyomva az immár jéghidegen lüktető medált a mellkasába. Harry egy pillanatra mintha az eszméletét is elveszítette volna. Hermione megjelent az ajtóban, Nagini enyhített a szorításon, és ő újra magához tért. A sebhelyébe minden pillanattal erősebb és erősebb fájdalom hasított: Voldemort közeledett.

Egyre elkeseredettebben küzdöttek Nagini ellen, de csak úgy sikerült elmenekülniük, hogy Hermione felrobbantotta a szoba minden berendezését, egy pillanatra elterelve a kígyó figyelmét, hogy kiugorhassanak az ablakon.

Harry egyszerre érezte, hogy zuhannak, és hogy az ablakban áll, halott-fehér kezeivel a párkányt markolva, dühében túlüvöltve még az éjféli mise harangjait is.

 

A hideg, párás éjszakában két sütőtöknek öltözött gyerek vágott át a téren. Az egyikük Voldemorthoz lépett, és megdicsérte a bácsi szép jelmezét, ám a mosoly félelemmé merevedett a kis arcán, ahogy a varázsló ránézett a csuklyája alól. Egy mozdulat lett volna futtában megölni, hogy sose érjen el az édesanyjáig…

A Nagyúr folytatta az útját. Az utca végén állt a ház, amelynek lakói még mit sem sejtettek arról, hogy nem védi őket többé a Fidelius bűbáj. Benézett a nappali ablakáén: a férfi színes felhőket eregetett a pálcájából, amit az előtte ülő kisfiú kacagva próbált meg elkapni. Ahogy az anya is belépett, a férfi felemelte a gyereket, és odaadta neki.

Ekkor kinyitotta a kertkaput, de ezt odabenn nem hallhatták, csak amikor a bejárati ajtó darabokra szakadt Voldemort átkától. James Potternél még pálca sem volt, pedig a családját akarta megvédeni. Túl könnyű volt megölni.

Odafenn Lily Potter megpróbálta eltorlaszolni a gyerekszoba ajtaját. Bútorokban bízott, meg barátokban… Neki sem volt pálcája, mégis a fia elé állt a kiságyban, és az életéért könyörgött.

Egyszerű lett volna csak félrelökni, de megölni mindenképp okosabb.

A gyerek még akkor sem sírt fel, amikor az anyja holtan esett össze. Csak bámult a fölé tornyosuló alakra. Azt hitte, az apja tréfálkozik megint. Mindjárt ledobja a csuklyát, és újabb színes felhőket ereget majd neki. Anya is mindjárt felkel…

Hogy jól lássa, amint a legfenyegetőbb ellensége elpusztul, Voldemort egyenesen Harry arcának szegezte a pálcáját. A fiú csak ekkor jött rá, hogy nem az apja áll vele szemben. Sírni kezdett. Ugyanolyan rettenetes hangon, mint egykor az árvaházban a kisebbek.

- Avada Kedavra.

Iszonyatos fájdalom kerítette hatalmába. Összetört. Kiszakadt a testéből. El akart bújni, el, messze az egyre csak síró gyerek elől…

A kígyó vadul tekergőzött mellette a földön. Megölte a fiút. De ő volt a fiú…

Ahogy ott állt az ablakban, lenézett maga elé, és hihetetlen dolgot pillantott meg.

Lehajolt, hogy felvegye a képet, amelyről a tolvaj mosolygott vissza rá…

 

Már hajnalodott, amikor végre Harry a sátorban magához tért. Hermione szerint órák óta hánykolódott, és nem tehetett érte semmit. A medált is csak úgy tudta levenni róla, hogy kivágott vele együtt egy darabot a bőréből. Mostmár mindketten tudták, rossz döntés volt Godric’s Hollow-ba jönni.

Harry elmesélte, mi történt, mielőtt a segítségére sietett volna, hogy Bathilda valószínűleg rég halott volt már, és a kígyó csak bitorolta a testét,arra az esetre, ha Harry felkeresné a falut. Ezért beszélhetett csak Harryvel, hiszen ő értett párszaszóul.

Harry nagy nehezen felkelt, és átvette Hermione-tól az őrséget. Amikor azonban a pálcájáért nyúlt volna, rá kellett döbbennie, hogy az eltörött, amikor Hermione a menekülésükkor mindent felrobbantott. A főnixtoll épp csak összefogta a két felét. Hiába próbálták megjavítani, nem sikerült. Mindketten tudták, hogy amíg Ollivander Voldemort fogságában van, Gregorovitch pedig halott, esélyük sem lesz új pálcát szerezni helyette. Harry könnyes szemmel vette át Hermione pálcáját, és ült le a sátor bejáratánál, hogy őrködjön.

 

(Morgan Le Fay)