19. fejezet

 

Az ezüst őz

 

Sűrű pelyhekben esett a hó.  Harryt rémálmok gyötörték: Nagini hol egy gigantikus, törött gyűrűből, hol egy karácsonyi koszorúból kúszott elő. Többször riadt fel pánikszerűen, és meg volt győződve arról is, hogy valaki a távolból érte kiáltott, és a sátor körül süvöltő szél valójában léptek és hangok egyvelege.

Végül nem bírta tovább, és csatlakozott a sátor előtt őrködő Hermionéhoz, aki a pálcája fényénél a Mágiatörténet könyvét olvasta. Ő is emberek motozását vélte hallani kintről. A gyanúszkóp azonban csendesen és mozdulatlanul feküdt az asztalon, mégis úgy gondolták, ideje biztonságosabb helyre költözniük.

Dean erdejébe hoppanáltak, ahol Hermione egyszer a szüleivel kempingezett. Itt is hó ült a fák ágain, és farkasordító hideg volt, de legalább a széltől védve voltak. A nap nagy részét a sátorban töltötték a fényes kék lángok melegében, amelyet Hermione varázsolt, és egy üvegben lehetett körbe hordozni.

Két éjszakán át Harry alig aludt valamit, az érzékei mégis sokkal élesebbé váltak a félelemtől. A szökésük Godric’s Hollowból egy hajszálon múlt, és Voldemort soha nem tűnt még ilyen fenyegetőnek és közelinek, mint most.

A harmadik éjszaka Harry vállalta az őrködést. Hiába húzta magára az összes pulóverét, még így is didergett. Odakint a sötétség megtelt az erdő lakóinak zajával. Harry néha elbóbiskolt, mégis érezte, hogy ez az éjszaka tartogat még valamit a számára…

Egyszer csak ezüst fény vált ki a fák közül, és hangtalanul egyenesen feléje tartott.   Harry ijedten ugrott talpra, és támadásra készen felemelte Hermione pálcáját. Hunyorgott, ahogy a fény egyre élesebb lett, aztán meglátta a forrását: egy ezüstfehér őzsutát, amely káprázatos fényben lépkedett a hóban anélkül, hogy lábnyomokat hagyott volna. Gyönyörű fejét magasra tartotta, nagy szemeit hosszú szempillák szegélyezték. Megmagyarázhatatlan módon ismerősnek tűnt, de nem tudta, miért. Érezte, bízhat benne. Hosszú ideig nézték egymást, aztán az őzsuta megfordult és tovasétált a sötét fatörzsek közé. Harry követte. Az őz egy befagyott tóhoz vezette, aztán tovaszökellt az éjszakában.

A tó alján ott feküdt Griffendél Godrik kardja… Harry nem értette, ki vezette ide és miért, de egy szál alsónadrágra vetkőzve, vacogva, bátran alámerült a jeges vízben, mert tudta, így kell bizonyítani, hogy igazi griffendéles. Csakhogy a medál a nyakában életre kelt, s a lánca egyre szorosabb vált, mígnem a húsába vájt. Harry már fuldoklott, mikor valaki hirtelen kirántotta…

Ron mentette meg az életét, a kardot is ő húzta ki a vízből. Visszatérése leírhatatlan örömmel töltötte el Harryt, azonban egy percet sem vesztegethettek. Harry párszaszó segítségével kinyitotta a medált, amelynek belsejéből a fiatal Denem sötét szemei néztek rá. Harry erősködött, hogy Ronnak kell elpusztítania, hiszen Dumbledore mindig mondta, a mágikus véletlenek nagy erővel bírnak. A szemekből azonban két legjobb barátjának groteszk, eltorzított feje nőtt ki, akik megpróbálták megzavarni Ron elméjét. Azt susogták, nincs szükségük rá, mert ő egy vesztes, az örök második Harry mögött, egy értéktelen senki, aki még a saját anyjának sem kell, nem hogy Hermionénak! De Ron győzött, a kard elpusztította a horcruxot, és a fiú szeme, mely egy pillanatig vörösen izzott, mint Voldemorté, ismét tiszta kék volt.

Harry elmondta Ronnak, hogy Hermione egy hétig sírt utána, és ha nem tudta volna eddig, a lány olyan neki, mintha a nővére lenne. Ez megnyugtatta Ront, így sápadtan, de reményekkel telve érkezett meg a sátorba. Széttárta karját a lány felé, ő azonban üdvözlés helyett tíz körömmel esett neki, amiért képes volt hetekre eltűnni nyomtalanul.

Ron elmesélte, hogy fejvadászok karmai közé került, mikor dehopponált. Tucatnyi ilyen banda kószált odakint, hogy vérdíjért sárvérűekre és a vérárulókra vadásszanak. Ron Stan Shunpike-nak adta ki magát, és egy óvatlan pillanatban megszerezte fogva tartója pálcáját, aztán a sajátját is. Hoppanált, de olyan ügyetlenül, hogy két körme is hátra maradt.  Azt is elmagyarázta, hogy Dumbledore Deluminátora segített neki újból megtalálni Harryéket. Az ügyes kis tárgy ugyanis nemcsak a fényeket tudja begyűjteni. Amikor Hermione a távolban kimondta Ron nevét, ő meghallotta a kis szerkentyűn át, és az ablakon túl egy pulzáló fénygömb jelent meg. Azonnal összepakolt és kiment a gömbhöz, amit leginkább egy zsupszkulcshoz tudott hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy ez a valami beköltözött a mellkasába. Érezte a melegét a szíve mellett. Az mutatta az utat neki már a hegyoldalra is, ahol Harry és Hermione a hangokat és a motozást hallották. Az őzpatrónust Ron is látta, de azt nem ő sem tudta megmondani, hogy ki hívta életre…

 

(Expelliamus)