24. fejezet

 

A pálca-készítő

 

 

Harry egy pillanatig úgy érezte, mintha ismét Dumbledore holtteste mellett térdelne. Még Voldemort haragja sem hatolhatott át a gyászon, pedig Harry mindvégig látta, ahogy a Nagyúr megbünteti a szolgáit. Saját kezűleg, Dean és Ron segítségével ásott sírt Dobbynak, és a saját ruháikba öltöztetve temették el Billék kertjében. Senki nem tudta, mit mondhatna, így a rögtönzött temetésen Luna köszönte meg a manónak, hogy megmentette őket. Amikor a többiek visszamentek a házba, Harry pár percre egyedül maradt a sírnál. Egy nagy, fehér követ helyezett rá:

 

Itt nyugszik Dobby, a Szabad Manó.

 

A többiek épp arról beszéltek, hogy sikerült a Weasley családot elmenekíteni a Halálfalók elől Muriel nénihez, és hogy ha a törött lábú Griphook, és Ollvinader is elég jól lesznek, őket is átviszik majd abba a tágasabb házba. Harry mindenképp beszélni akart mindkettőjükkel, miközben egyre csak arra tudott gondolni, hogy vajon Dumbledore küldte-e a segítségükre Dobbyt.

Anélkül, hogy Hermionén és Ronon kívül bárki mást beavatott volna a tervébe, először Griphookot kereste fel, aki még mindig a Malfoy-házból magával hozott kardot szorongatta, és akit meglepett, hogy Harry nem csak megmentette őt, a koboldot, de el is temette Dobbyt, a házimanót. Hiába mondta a kobold, hogy lehetetlen, Harry mégis arra kérte, hogy segítsen nekik betörni a Gringottsba, Bellatrixék széfébe. Látva, hogy a boszorkány mennyire megijedt, amikor meglátta náluk a kardot, úgy gondolta, Voldemort más hasonló értékeket is elhelyezhetett benne. Csak nagyon nehezen tudták rábeszélni a koboldot, hogy segítsen nekik, hiszen nem bízott a varázslókban, akik évszázadok óta lenézték a népét, de végül úgy határozott, hogy meggondolja a dolgot, hiszen Voldemort erősödésével a koboldok amúgy is sokkal rosszabb helyzetbe jutottak volna. Távozóban Harry magához vette Griffendél kardját, és elindultak, hogy Ollivanderrel is beszéljenek.

A varázsló még mindig nagyon le volt gyengülve, ám rettenetesen hálás volt Harryéknek, hogy kiszabadították. Harry pálcáját sajnos nem tudta megjavítani, túl komoly volt hozzá a sérülés, ám Bellatrix, Féregfark és Draco pálcáit be tudta azonosítani, és elmondta, hogy mivel Harry és Ron küzdelemben szerezte meg Dracotól és Féregfarktól a pálcáikat, immár legalább olyan jól fognak működni a kezükben, mint a régi, el fogják ismerni őket gazdájukként.

Harry megérezte, hogy Voldemort északnak indult, hogy a tervét véghezvigye, mégis a Pálcáról kezdte faggatni Ollivandert, akit megrémített, hogy Harry ugyanazokat a kérdéseket teszi fel vele kapcsolatban, mint egykor Voldemort, és azt is tudja, mit válaszolt a Cruciatus átok hatására.

Arra is rájöttek, hogy mivel Hermione pálcája Bellatrixékhoz került, immár egyszerűen rájöhetnek, hogy Harry pálcája eltört, csak vissza kell keresniük az átkokat, amiket Hermione használt. Ollivander szerint azonban nem ez az egyetlen okuk az aggodalomra, hiszen Voldemort már nem csupán azért keresi a Legyőzhetetlen Pálcát, hogy Harryt megölje vele, hanem hogy általa maga is legyőzhetetlenné váljon. A varázsló hiszi, amit az Ereklyék köré szőtt mítosz állít, hogy létezik egy ilyen pálca, és azt is tudni véli, hogy egykor mindenképp Gregorovitch tulajdonában volt, aki volt hozzá elég vakmerő, hogy terjessze is magáról.

Harry nem hagyta, hogy az újabb látomás, melyben Voldemort már Roxmorts utcáin járt, elterelje a figyelmét, megpróbálta megtudni, Ollivander mit tud az Ereklyékről, de – bár a Pálcáról mindenképp hallott már a varázsló – úgy tűnt, a legenda többi részét nem ismeri.

Amikor Ollivandert magára hagyták, Harry, Ron és Hermione a kertbe vonultak ki, hogy megtárgyalják a hallottakat. Harry egyre nehezebben zárta ki a látomásait, miközben elmondta a barátainak, hogy Voldemort minden bizonnyal a Pálca miatt kereste és találta meg Grindelwaldot, akitől viszont Dumbledore még jóval előbb elvehette azt. Nem tettek azonban semmit, hogy Voldemortot megállítsák; a Nagyúr zavartalanul törhette fel Dumbledore kriptáját és vehette ki a halott igazgató kezéből a vele eltemetett pálcát.

 

(Morgan Le Fay)