28. fejezet

 

A hiányzó tükör

 

Ahogy Roxmortsba értek, Harry önkéntelenül arra az éjszakára gondolt, amikor egy éve a végzetesen legyengült Dumbledore-ral érkezett meg ugyanide. Nem volt azonban ideje átadni magát az emlékeknek, egy a Voldemortéhoz nagyon hasonló, velőtrázó sikoly figyelmeztette a Három Seprűben várakozó Halálfalókat a behatolókra.

Az egyikük megpróbálta ugyan magához hívni a Láthatatlannátévő Köpenyt, ám az nem engedelmeskedett a bűbájnak. Így a Halálfalók, hogy megtudják, hol rejtőznek, dementorokat hívtak segítségül. Elhoppanálni nem tudtak a falut lezáró varázslatok miatt, így Harry kénytelen volt patrónus-bűbájt használni, hogy megvédje magukat. Mielőtt a Halálfalók megtalálhatták volna, honnan jött az ezüstszínű szarvas, melyet egyikük fel is ismert Potter patrónusaként, egy ajtó vágódott ki mögöttük, az ismeretlen megmentőjük pedig feltessékelte őket a háza emeletére. Még mindig a Köpeny alatt állva hallgatták, ahogy a Szárnyas Vadkan csaposa a Halálfalókkal vitázik; a varázsló váltig állította, hogy csak a macskáját engedte ki éjszakára, és hogy az ő kecske-alakú patrónusát láthatták a Halálfalók. Nehezen, de elhitték a történetet, és békén hagyták a férfit, hiszen az ő kocsmájában tudták legjobban folytatni a sötét üzelmeiket.

Ahogy a varázsló visszatért közéjük, Harry azonnal összekapcsolta a látottakat: a kandalló párkányán álló tükröt, a ragyogó kék szemeket, és a hosszú, ősz hajat. És valóban, Aberforth Dumbledore volt az, aki Dobbyt küldte a segítségükre, és akit Harry a saját tükrében látott a Malfoy ház pincéjében.

Miután enni adott a lassan egy napja éhező Harryéknek, Aberforth azt tanácsolta, hogy várják meg a reggelt nála, utána pedig menjenek Roxmortstól olyan messzire, amennyire csak lehet. Egy cseppet sem érdekelte, milyen feladatot bízott rájuk Dumbledore, eleget tudott már arról, milyen alig részletezett, veszélyes feladatokat szokott a bátyja másokra bízni, és nem látta értelmét folytatni a harcot, amit úgysem nyerhet meg egy alig nagykorú varázsló.

Amikor Dumbledore másokkal való törődésére, örökös titkolózására és megtévesztéseire terelődött a szó, Aberforth elgondolkozva nézett a szobában levő egyetlen képre, amelyről egy szőke, szelíd arcú kislány, Ariana Dumbledore mosolygott vissza rájuk. Hosszas bizonytalankodás után, de a varázsló elmondta nekik, mi történt a húgával:

 

Amikor hat éves volt, három mugli fiú meglátta Arianát, mikor épp varázsolt a kertjükben. Amikor kérték, hogy ismételje meg a bűbájt, amit elsőre ösztönösen csinált, és nem sikerült neki, rátámadtak. Sosem gyógyult meg teljesen; soha többet nem akart varázsolni, de nem is tudta megfékezni a képességét: beleőrült. Hiába volt általában kedves és ártatlan, gyakran törtek elő belőle veszélyes varázslatok.

Az édesapjukat azért zárták az Azkabanba, mert megbosszulta a lányát ért sérelmeket, az édesanyjukat pedig Ariana ölte meg véletlenül, amikor tizennégy lehetett. Hiába vállalta volna Aberforth szívesen, hogy kimarad az iskolából, és vigyáz a húgukra, akivel a családból egyedül ő értett igazán szót, Albus ragaszkodott hozzá, hogy tanuljon, és maga vállalta el a kislány felügyeletét.

A baj akkor kezdődött, amikor Grindelwald megjelent Godric’s Hollow-ban. Albust sokkal jobban érdekelte, hogy a hozzá hasonló zsenivel beszélgessen „A Nagyobb Jóról”, mint hogy a húgára vigyázzon, és ez végtelenül feldühítette az öccsét. Hiába bizonygatta Albus, hogy a húgának is jó lesz, ha a muglik előtt nem kell már titkolózniuk. A vitából párbaj lett, amelybe Grindelwald is becsatlakozott, Aberforthra támadva. A felfordulás annyira felzaklatta Arianát, hogy ő maga is segíteni akart, ám a küzdelemben életét vesztette.

 

Aberforth úgy gondolta, a bátyja még örült is neki, hogy végre megszabadulhatott a tehertől, amit a húguk jelentett, ám Harry emlékezett rá, mit mondott Dumbledore, amikor Voldemort mérgét megitta: „Ne őket! Bánts engem!” Most már értette, hogy az igazgató akkor azt hihette, a testvéreivel van, Grindelwaldot kérlelte, hogy hagyja őket békén, és sosem szabadult a lelkiismerete terhétől.

Aberforth nem értette meg, hogy ha Albus tényleg szerette Harryt, miért nem küldte el messzire? De nem vitatkozott többet, amikor Harryék mégis ragaszkodtak hozzá, hogy a Roxfortba menjenek. Csendesen lépett a kandalló párkányán álló képhez, és megkérte Arianát, hogy tegye, amit kell. A lány mosolyogva sétált ki a keretéből, ám nem a roxforti portréktól megszokottan: mintha egy hosszú alagútban indult volna el, hátrafelé távolodott el a szemük elől. Percek teltek el, mire ismét visszatért, ám ekkor már nem volt egyedül: a kép, mint valami kis ajtó a falon, kinyílt, és Neville lépett ki rajta vágásoktól csúfított, de az örömtől ragyogó arccal.

 

(Morgan Le Fay)