34. fejezet

 

Újra az Rengetegben

 

 

Harry az igazgató iroda piszkos padlóján feküdt. Tudta, a halál csak percekre van tőle. Úgy érezte, mintha a szíve egy egész életnyi dobbanást akarna bepótolni addig. Eddig az élni akarás mindig legyőzte benne a haláltól való félelmet. Sosem gondolkozott még azon, hogyan szeretne meghalni. Talán úgy, mint Hedvig, észre sem véve a pillanatot, mikor megtörténik. Vagy egy pálca elé vetve magát egy szerette védelmében.

Most másfajta bátorságra volt szüksége, mint eddig. Lassan, hidegvérrel sétálni saját pusztulásába, nehezebb feladat volt, mint szembenézni bármilyen veszéllyel. Dumbledore árulása szinte semmit nem jelentett neki. Természetesen mindig is része volt egy nagyobb tervnek, épp csak olyan bolond volt, hogy ezt soha nem ismerte fel.  De most már tudta, mintha mindig is tudta volna, hogy az élete csak a Horcruxok elpusztításáig tarthat. De az igazgató hibázott: nem semmisítette meg az összes horcruxot. Ha ő meghal, még mindig marad egy, a kígyó. Persze ez könnyebb feladatot ad valaki másnak. Ezért akarta Dumbledore, hogy beavassa Ront és Hermionét, hogy biztos legyen benne, hogy ha elbukik, valaki befejezi helyette a küldetést.

Még fél órája volt, hogy feladja magát. Lassan haladt az épületben a Köpeny rejtekében. Hirtelen minden porcikája élőbbé vált, mint valaha, s most érezte igazán, mennyit érhet egyetlen pillantás egy ismerős arcra. Összefutott Neville-lel, és elmondta neki, hogy Naginit el kell pusztítani. Úgy gondolta, Neville fogja átvenni a helyét a trióban. A harctéren Ginnyt is megpillantotta, épp egy haldokló lányt vigasztalt, de nem mehetett oda hozzá.

Hirtelen elfogta a vágy, hogy elmeneküljön, hogy elfusson, hogy haza menjen! De hiszen… rájött, hogy ő otthon van. A Roxfort mindig otthont adott az elhagyatott, magukra maradt fiúknak: Voldemortnak, Pitonnak és neki magának is.

Ahogy elérte a Rengeteg szélét, megtorpant. Dementorok közelségét érezte, de már nem maradt benne elég erő egy patrónus megidézéséhez. Be kellett látnia, meghalni talán nehezebb, mint túlélni. Sosem érezte ennyire élőnek magát, mint mikor mély lélegzetet véve beszívta a fák és a harmatos fű illatát. Úgy érezte, képtelen folytatni útját, de tudta, nincs más választása. A meccs eldőlt, a cikeszt elfogták és…

…a cikesz! Megértette, mit jelent a felirata. Elővette a nyakában lógó erszényből, a szájához érintette, és azt susogta: „Hamarosan meghalok”. A labda kinyílt, s ahogy korábban sejtette, a Peverell-köves gyűrűt találta benne. Megfogatta háromszor az ujjai között, de már rég megértette. Nem ő hozza vissza őket, ők fogják magukkal vinni őt. Lily, James, Sirius és Lupin jelentek meg, bátornak nevezték és elmondták, mennyire büszkék rá. Harry gyengének érezte magát, mintha ismét kisgyerek lenne.

„- Fájni fog? – kérdezte tőlük.

- Nem, egyáltalán nem – mondta Sirius. – Gyorsabb és egyszerűbb, mint álomba zuhani.

- Gyorsan akarja majd intézni. Azt akarja, hogy vége legyen – bátorította Lupin is.

- Nem akartam hogy meghaljatok… egyikőtök sem. Sajnálom  - Lupinra nézett. – Pont a fiad születése után… Remus, sajnálom.

- Én is. Sajnálom, hogy nem ismerhettem, de tudni fogja, hogy egy jobb világért harcoltam, hogy boldogabb élete lehessen, és remélem, megérti majd.”

Szerettei elkísérték őt egészen a tisztásig, ahol Voldemort várt rá. A Halálfalók körbevették a tisztás szélét, a varázsló a közepén állt, kezei közt a pálcájával, lehorgasztott fejjel, mintha imádkozna. Hívei félve jelentették neki, hogy a fiú nem jött el.

„- Azt hittem, el fog jönni – szólt uruk. – Úgy tűnik, tévedtem.

- Nem! – kiáltotta Harry olyan hangosan, ahogy csak tudta.” Bátornak akart látszani.

Az egyik közeli fához kötözve Hagrid felordított. A fiú eddig észre sem vette, hogy ott van. A Halálfalók mozdulatlanságba dermedtek, ahogy maga Harry is. Nem nyúlt a pálcájáért, csak várta a zöld villanást és még egyszer, utoljára Ginnyre gondolt, s közben azért imádkozott, hogy Voldemort ne húzza sokáig, hogy meg tudja őrizni önuralmát, s ne kerítse hatalmába a félelem.

A Halál türelmetlenül várt rá mindvégig. Aztán látta az ajkat megmozdulni, zöld fény villant a szemébe, és eltűnt körülötte minden.

 

(Katie Giorgessa)