36. fejezet

 

Hiba a tervben

 

 

A földön feküdt a Tiltott Rengetegben, arccal lefelé. Valami történt. Örömkiáltásokat és üdvrivalgást várt, ezzel szemben sietős lépések zaját, suttogást és morgást hallott. Voldemort a földön feküdt, igyekezett felállni. A Halálfalók visszasiettek a helyükre, csak Bellatrix maradt ott vele, aki úgy visítozott, mintha a szerelméhez beszélne. Voldemort Narcissát küldte oda, hogy vizsgálja meg Harryt, hogy él-e. A nő óvatosan a hátára fordította, és közel hajolt hozzá, annyira, hogy szőke haja eltakarja a fiú arcát, s alig hallhatóan a fülébe suttogta: „Draco… él? A kastélyban van?”. Harry igennel válaszolt neki, mire a nő felegyenesedett és közölte: „A fiú halott”.

- „Harry Potter a kezem által halt meg. Nincs élő ember, aki le tudna győzni! Nézzétek: Crucio!”

Harry készült erre, de az átok nem úgy működött, mint eddig, a várt fájdalom nem érkezett meg. Voldemort diadalmenetben vonult a kastélyhoz, vállán a védőketrecéből kiengedet Naginivel. Hagridot kényszerítette, hogy a karján hordozza Harryt, hogy mindenki jól láthassa. Mikor a kastély elé értek, megállt, és újra felerősített hangja visszhangzott a környező hegyek között:

„Harry Potter halott. A gyilkos átok menekülés közben érte el. Megpróbált elfutni, míg ti az életeteket áldozzátok érte. Elhozzuk nektek a testét bizonyítékul, hogy a hősötök nincs többé.

A csata eldőlt. Harcosaitok felét elvesztettétek. A Halálfalóim túlerőben vannak és a Kis Túlélőnek vége. A háborúnak véget kell érnie. A legsúlyosabb büntetést kapja mindenki, aki folytatja az ellenállást, legyen bár férfi, nő vagy gyermek. Lemészároljuk őket és teljes családjukat. Gyertek ki a kastélyból, és hódoljatok be nekem. A szüleitek és gyermekeitek, fivéreitek és nővéreitek megbocsátást nyernek, és csatlakozhattok hozzám az új világban, amit együtt építünk.”

Bevonultak az Előcsarnokba. Harry McGalagony, Ron, Hermione és Ginny sikolyait hallotta ki a tömegből. Nem mozdulhatott: továbbra is halottnak kellett tettetnie magát és nem adni jelét annak, hogy életben van.

- „Csendet” – ordította Vodemort, s varázsütésre mindenki elnémult. Harry testét lábaihoz tetette Hagriddal, mert szerinte oda való. Hazugságokkal próbálta rávenni a túlélőket a behódolásra. Neville azonban félbeszakította szónoklatát és rátámadt. Voldemort egy intéssel lefegyverezte, aztán úgy döntött, példát statuál. Lehívta a Teszlek Süveget, Neville fejére reptette és meggyújtotta, mert már nem lesz rá szükség. Nem lesz többé beosztás és házak, a Roxfort ezentúl az ő dicső ősét, Mardekár Malazárt fogja tisztelni. A fiú képtelen volt mozdulni, mikor felcsaptak a lángok, Harry pedig már épp közbeavatkozott volna, mikor Gróp megzavarta Voldemortot.  A Neville-t megbénító átok hatása megszűnt, a fiú levette a fejéről a Süveget és előhúzta belőle Griffenél kardját. Lesújtott vele, kettéhasítva Nagini koponyáját.

 Ismét kitört a harc: még a házimanók is csatlakoztak Sipor vezetésével, a roxfortiak oldalán. Harry a Láthatatlannátévő Köpenyben indult Voldemort keresésére, s közben akinek csak tudott, segített. Egyedül Hagrid vette észre, hogy eltűnt a teste. Voldemort a Nagyterem közepére húzódott, egyszerre párbajozva McGalagonnyal, Lumpsluckkal és Kingsleyvel. Hozzá hasonlóan Bellatrix is három ellenféllel küzdött: Hermionéval, Ginnyvel és Lunával. Ginnyt majdnem súrolta egy halálos átok. Mielőtt azonban közbe avatkozhatott volna, Mrs Weasley tűnt fel.

- „A lányomat nem, te ribanc!” – ordította. Ketten párbajoztak tovább. Bella tovább hergelte Mollyt, hogy mi lesz a gyerekeivel a mami nélkül? Az asszony átka a szíve fölött találta el Bellát. A nő arcán egy pillanatig látni lehetett a döbbenetet, mielőtt összeesett. Voldemort felordított. Haragja egy bomba erejével robbant, hátravetve McGalagonyt, Kingsleyt és Lumpslucok. Mollyra szegezte pálcáját, Harry azonban egy pajzsbűbájjal megvédte a nőt, majd ledobta magáról a Köpenyt, és végre… szemtől szemben állt Vodemorttal.

„A rémült kiáltások, az üdvrivalgás és a sikolyok minden oldalról azonnal elhaltak. A tömeg félt, mélységes csönd és mozdulatlanság telepedett rájuk, ahogy Harry és Voldemort egymásra néztek, s mindketten egyazon pillanatban kezdtek oldalazni, mozgásuk egy kört írt le.

- Nem akarom, hogy bárki segítsen. Ennek így kell lennie. Ezt nekem kell megtennem – ordította Harry.

- Potter nem gondolja komolyan! Ő nem így dolgozik. Lássuk, ma kit fogsz pajzsként használni? – sziszegte Voldemort.

- Senkit. Nincs több Horcrux. Csak te és én. Nem élhet az egyik, míg él a másik, de egyikünk távozni fog…

- Egyikünk? – gúnyolódott Voldemort. Egész teste, a vörös szemei, olyan volt, mint egy támadásra készülő kígyó.  – Úgy gondolod, te leszel az, igaz? A fiú, aki túlélte VÉLETLENÜL! És mert Dumbledore mozgatta a szálakat!

- Véletlen volt, hogy anyám feláldozta magát értem? Véletlen volt, hogy a temetőben úgy döntöttem harcolok? Véletlen volt, hogy ma éjjel meg sem próbáltam megvédeni magam? És még ezt is túléltem! Visszatértem, hogy harcoljak!

- VÉLETLENEK! – ordította Voldemort. – Véletlen szerencse mind és persze, hogy mindig egy nagyobb varázsló vagy boszorkány mögött bujkáltál, és hagytad, hogy őket öljem meg helyetted!

- Senkit nem fogsz ma megölni. Soha többet nem leszel rá képes, hogy bárkit megölj.  Hát nem érted? Kész voltam meghalni értük.

- De nem haltál meg!

- De kész voltam rá. Ugyanazt tettem, mint az anyám. Ezért nem voltál képes bántani őket. Nem érhetsz hozzájuk, az átkaid mind célt tévesztettek! Képtelen vagy a hibáidból tanulni, Denem!

- Hogy veszed a bátorságot…

- Igen, veszem. Olyan dolgokat ismerek, amiket te nem, Tom Denem. Akarod hallani, mielőtt újabb nagy hibát követsz el? (…)

- Már megint a szeretet? Dumbledore kedvenc megoldása… Talán a szeretet nem hagyta, hogy úgy zuhanjon le a toronyból, mint egy viaszfigura? A szeretet, ami nem gátolt meg benne, hogy eltapossam a sárvérű anyádat, mint egy csótányt? De most úgy tűnik, senki nem szeret eléggé, hogy az átkom és közéd álljon! Mi lesz, ha támadok?

- Egy valami.

- Ha ez nem a szeretet megint, azt kell gondolnom, azt hiszed, a mágia olyan területét ismerd, amit én nem, vagy hogy olyan fegyver van a birtokodban, ami erősebb az enyémnél!

-  Mindkettő.”

Voldemort hisztérikusan kacagni kezdett ezen, s ha lehet, a nevetése még a sikolyainál is rémisztőbb volt. Azon vitatkoztak, hogy Dumbledore miért nem élt a mágiával úgy, mint Voldemort. Szerinte gyenge volt hozzá, Harry szerint csak jobb ember volt. Harry végig Denemnek szólítja a mágust, aki egyre kevésbé képes uralkodni magán. Aztán Piton szerepén vitáztak.

„- Dumbledore már rég haldoklott, mikor Piton megölte!

- Ez nem számít! Nem számít, Piton az enyém volt, vagy sem. És az sem, hogy milyen szánalmas kis akadályokat állítottak az utamba! Elpusztítottam őket, ahogy az anyádat is, Piton állítólagos nagy szerelmét! Ennek van értelme, Potter, de te sosem fogod megérteni. (…) Dumbledore utolsó terve nem jött be: nem lett Pitoné a Bodzafa Pálca. Az enyém! A Halálpálca, a Végzet Pálcája az ENYÉM, Harry Potter!

- Igaz. De mielőtt megpróbálsz megölni, gondolkodj el kicsit… és próbálj meg egy kis megbánást tanúsítani. (…) Ez az utolsó esélyed. Láttam, mivé válasz majd egyébként… Légy férfi… Próbáld meg… Próbáld meg megbánni.

- Hogy merészelsz…

- Dumbledore utolsó terve rosszul sült el, de nem számomra, Denem, hanem neked! (…) A Pálca nem fog neked működni, mert rossz embert öltél meg. Piton sosem győzte le Dumbledoret.

- Megölte…

- Nem érted?! Sosem győzte le! Dumbledore halála megtervezett volt! Ha minden terv szerint történt volna, a Pálca elvesztette volna a hatalmát az utolsó igazi mestere halálával! (…) Nem érted, Denem? A pálca választja a varázslót! A Pálca új urat talált még Dumbledore halála előtt! Bár az új mester sosem érintette meg a Pálcát, és sosem jött rá, valójában mit tett. (…) A Pálca Draco Malfoyt választotta. (Harry megszorította kezében Draco pálcáját, amit akkor vett el tőle, mikor legyőzte)

- Mit számít ez? Még ha igazad is van, Potter… nincs különbség. A párbajunk csak a tehetségünkön múlik, és ha megöltelek, még mindig megölhetem Draco Malfoyt is.”

A hajnali nap vörös-arany ragyogása megvilágította az arcukat, s egyszerre kiáltották el magukat:

„- Adava Kedavra!

- Expelliarmus!”

Az átkok a kör közepén találkoztak ágyúdörgés szerű robbanással. Voldemort átka visszapattant, s a varázsló holtan terült el a földön. A Pálca nem harcolt a mestere ellen. Egy pillanatig a terem olyan volt, mint a párbaj előtt, a rettegés megbénított mindenkit, aztán a kép megelevenedett. Harry nem hallotta, ki mit ordít a fülébe, és nem tudta épp ki öleli át, vagy kivel ráz kezet, mindenki meg akarta érinteni a fiút, aki túlélte, aki véget vetett a borzalomnak, akit az ünneplés közepén akartak tudni, a jelképüket, a vezetőjüket.  Ginny, Neville, Luna, a Weasley-k, Kingsley, McGalagony, Flitwick, Bimba és Hagrid is odamentek hozzá a sok fel nem ismert mágus mellett.

Felkelt a nap.

Aztán jöttek a jó hírek: a Halálfalók országszerte menekülnek, vagy elfogták őket, az Imperius átkok hatása megszűnt, az ártatlanul bebörtönzötteket elengedték, Kingsley Shackleboltot pedig ideiglenesen Mágiaügyi Miniszterré nevezték ki. Voldemort testét egy alagsori helyiségben helyezték el, messze azoktól, akik az ellene való küzdelemben vesztették életüket: Fred, Tonks, Lupin, Colin Creevey és ötven másik harcos.

Harry végignézett a tömegen, látta a barátait, egymást, családtagjaikat ölelgetve, az egész jelenetnek olyan hangulata volt, mintha eljött volna a világbéke: még Gróp is kiérdemelte a mágusok szeretetét és Hóborc is együtt ünnepelt a többiekkel. A Malfoy-családot is megpillantotta: egymást ölelték. Aztán végre megtalálta Hermionét és Ront. Együtt mentek fel az igazgatói irodába. Az igazgatók portréi tapssal fogadták, Dumbledore arcképe pedig könnyezett. Harry elmondta neki, hogy a Peverell-gyűrűt elhagyta valahol a Rengeteg mélyén és ott is akarja hagyni, a pálcát pedig egyetlen varázslat erejéig akarja használni, míg megjavítja a régi pálcáját, aztán visszateszi Dumbledore sírjába. Ha természetes halállal hal, a pálca ereje megtörik. Dumbledore egyetértett.

„Harry csak a Griffendél-torony hálókörletében álló baldachinos ágyakra tudott gondolni, s azon töprengett, vajon Sipor visz-e neki egy szendvicset…

- Hogy őszinte legyek… egy életre elegem van a kalandokból!”

 

(Katie Giorgessa)