36. fejezet

 

Tizenkilenc évvel később…

 

 

Az ősz mintha a vártál korábban érkezett volna. A szeptember első reggele csípős és aranyló volt, ahogy a kis család a hatalmas, koromtól feketéllő pályaudvarra igyekezett. A forgalomban veszteglő autók és a járdán sétálók lehelete csak úgy csillogott a napfényben. Két bagoly huhogott ingerülten a csomagok tetején, az egyik kocsit toló édesapa karjába kapaszkodva pedig vörös hajú, könnyes szemű kislány kullogott a bátyjai után.

- Nemsokára te is mehetsz velük – nézett le rá Harry.

- Csak két év múlva! – szipogta Lily. – Én most akarok!

A többi utas furcsállva méregette a baglyokat, ahogy Harryék a kilenc és tizedik vágányokat elválasztó korláthoz igyekeztek. A fiúk újrakezdték a kocsiban kirobbant vitájukat, Albus hangja minden zajon túl is tisztán kivehető volt:

- Nem! Nem leszek mardekáros!

- James, hagyd az öcsédet! – szólt rájuk Ginny.

- Csak annyit mondtam, hogy bármi megeshet – vigyorgott James a fiatalabb fiúra. – Semmi baj nincs azzal, ha esetleg a Mardekárba ke…

Ahogy elkapta az édesanyja pillantását, inkább elharapta a mondat végét.

A Potter család megérkezett a kilenc és tizedik vágány közé. James pimasz vigyorral nézett vissza az öccsére, majd átvette apjától a kocsiját, és futásnak eredt. A következő pillanatban pedig el is tűnt a szemük elől.

- Ugye írtok majd nekem? – kérdezte Albus, kihasználva, hogy a bátyja nem hallhatja.

- Ha akarod, minden nap – felelte Ginny.

- Na azért ne minden nap… - vonakodott Albus. – James szerint a legtöbben havonta egy levelet kapnak…

- Heti háromszor írtunk neki is – mosolygott Ginny.

- Nem kell elhinned mindent, amit a bátyád mond. Szeret ugratni – tette hozzá Harry.

Apa és fia egymás mellett indult neki a kocsival. Albus ugyan összerezzent, de ahelyett, hogy nekiütköztek volna a korlátnak, átjutottak a tűzpiros Roxfort Expressz által eregetett tejfehér gőzben úszó kilenc és háromnegyedik vágányra. A köd nem csak a járókelőket, de James-t is teljesen elnyelte.

- Hol vannak? – nézelődött Albus izgatottan, ahogy a körülöttük állók a vágányhoz igyekeztek.

- Meg fogjuk találni őket – bíztatta Ginny.

A gőz mégis túl sűrű volt hozzá, hogy tisztán ki lehessen venni az arcokat. Megfosztva a gazdáik látványától, a hangok még hangosabbnak tűntek. Harry mintha Percy-t hallotta volna, amint épp a seprűkkel kapcsolatos szabályokról társalog valakivel, és örült, hogy nem kell megállnia köszönni sem…

- Nem ők azok, Al? – kérdezte Ginny.

A legutolsó kocsi mellett négy alak bontakozott ki a ködből, ám az arcuk csak akkor vált láthatóvá, amikor Harryék egészen közel értek hozzájuk.

- Sziasztok – sóhajtott fel Albus megkönnyebbülten.

Rose, aki büszkén feszített az új, roxfortos talárjában, szélesen vigyorgott vissza rá.

- Rendben ment a parkolás? – kérdezte Ron Harrytől. – Mert nekem igen! Hermione nem akarta elhinni, hogy valaha letehetem a mugli jogosítványt. Azt mondta, legfeljebb, ha megbűvölöm a vizsgáztatót!

- Ugyan! – kérte ki magának Hermione. – Biztosra vettem, hogy sikerülni fog!

- Egyébként tényleg meg kellett bűvölnöm a fickót – súgta oda Ron Harrynek, ahogy együtt a vonatra emelték Albus ládáját. – Mindig elfelejtek a tükrökre nézni, de hát minek az, ha ott az sok érzékelő-bűbáj a kocsimon?

Amikor visszaértek a peronra, Lily és Hugo, Rose öccse épp izgatottan találgatták, vajon melyikük melyik házba kerül majd, amikor végre ők is roxfortosok lesznek.

- Egy pillanatra se aggódj emiatt, de ha nem a Griffendélbe kerülsz, inkább haza se gyere…

- Ron!

Lily és Hugo jót nevettek ezen, Albus és Rose viszont nagyon elkomorodott.

- Nem mondta ám komolyan – nyugtatta a gyerekeket Ginny és Hermione, Ron azonban már nem rájuk figyelt.

- Na nézd, ki van itt – biccentett a fejével a tőlük nem sokkal odább álló három alak felé.

Draco Malfoy nyakig gombolt fekete kabátban állt a felesége és a fia mellet. A hátrafésült haja csak még jobban hangsúlyozta a hegyes állát, a fia pedig épp annyira hasonlított rá, mint amennyire Albus Harryre. Ahogy észrevette őket, Draco kimérten bólintott, majd elfordult tőlük.

- Szóval ez lenne a kis Scorpius… - mormolta Ron. – Rosie! Édesanyád eszét örökölted, úgyhogy nagyon szeretném, ha minden tantárgyból lealáznád a srácot!

- Az ég szerelmére, Ron! – szólt közbe Hermione komolyan, de mosollyal küzdve. – Még el sem kezdték a sulit! Ne uszítsd őket egymás ellen…

- Jól van, jól van, sajnálom – adta meg magát Ron, de nem bírta megállni, hogy újra szóljon: - De azért csak ne barátkozz vele túl sokat, Rosie. Weasley nagyapa sosem bocsátaná meg, ha aranyvérűhöz mennél…

- Hé!

James megszabadulva a kocsitól és a csomagjaitól, hírekkel megpakolva tért vissza hozzájuk.

- Itt van Teddy! – mutogatott maga mögé levegő után kapkodva. – Épp most láttam! És képzeljétek, épp Victoire-ral csókolózik!

Láthatóan csalódott, hogy a felnőttekből nem váltott ki nagyobb lelkesedést a hír.

- A mi Teddy-nk! Teddy Lupin! És a mi Victoire-unk! Az unokatesónk! Azt mondták…

- Odaálltál melléjük beszélgetni? – sóhajtott Ginny. – Mint a nagybátyád, de komolyan…

- Azt mondták, Teddy kikísérte Victoire-t. És elküldött. És csókolóznak! – ismételte meg James, hogy ezúttal mindenki tényleg értse.

- De jó lenne, ha összeházasodnának… - sóhajtotta Lily. – Akkor Teddy tényleg a család része lenne…

- Így is heti négyszer nálunk vacsorázik – vetette közbe Harry – Miért nem költözik csak hozzánk, és tudjuk le a dolgot, hm?

- Megkaphatja az én szobámat! Nem baj, ha Albusszal egy szobában kell aldnom…

- Azt már nem. Még nem akarjuk lebontani a házat – jelentette ki Harry komolyan. – De mindjárt tizenegy van, jobb lesz, ha felszálltok – tette hozzá a régi órájára pillantva, amely egykor Fabian Prewett-é volt.

- Ne feledd, hogy csókoltatom Neville-t – ölelte meg Ginny James-t.

- Anya! Nem csókoltathatok egy tanárt!

- De hát olyan rég ismered…

- Igen-igen! De nem sétálhatok be gyógynövénytanra és csókoltathatom! – forgatta a szemeit James, majd hogy az édesanyja butaságait kiverje a fejéből, az öccséhez fordult: - Majd találkozunk, Al. Figyelj oda a thesztrálokra!

- Láthatatlanok! Azt mondtad, láthatatlanok!

James csak nevetett, majd eltűrt egy gyors puszit és egy ölelést a szüleitől, és felugrott a vonatra. Az ablakon át látták, ahogy futtában a barátai felé integet.

- Nem kell félned a thesztráloktól, teljesen ártalmatlanok – nyugtatta Harry Albust. – És úgysem fogattal mentek, hanem a csónakokkal.

- Karácsonykor várunk – puszilta meg Ginny a kisfiút.

- Szia – ölelte meg Harry is. – Ne feledd, Hagrid jövő pénteken vár. Ne piszkáld Hóborcot. Ne párbajozz, amíg nem tudsz. És ne hagyd, hogy James ugrasson!

- Mi lesz, ha a Mardekárba kerülök? – suttogta Albus, hogy csak az édesapja hallja, és a hangján érződött, hogy így, az utolsó pillanatban mindenképp meg kellett tudnia, amitől annyira nagyon félt.

Harry letérdelt, hogy Albus arca egy kicsit az övé fölé kerüljön. A három gyerek közül egyedül ő örökölte Lily szemeit.

- Albus Perselus Potter – mondta halkan, hogy csak az udvariasan félreforduló, Rose-nak búcsút intő Ginny hallhassa rajtuk kívül – két roxforti igazgató nevét viseled. Az egyikük maga is mardekáros volt, és valószínűleg a legbátrabb ember, akit valaha ismertem!

- De ha mégis…

- Ha mégis oda kerülsz, a Mardekár egy remek diákot nyer veled! Nem számít, mi lesz, Albus. De ha neked igen, választhatod majd a Griffendélt. A Süveg figyelembe veszi a döntésedet.

- Komolyan?

- Az enyémet figyelembe vette.

Harry soha, egyetlen gyermekének sem mondta még el ezt, és látta is a meglepetést Albus szemében. A vonat azonban indulni készült, ajtók csapódtak be, egyik a másik után, a peronon álló szülők pedig igyekezték átadni az utolsó jótanácsokat és az utolsó puszikat.

Albus is felugrott a vonatra, Ginny pedig becsukta utána az ajtót. Minden ablakon diákok hajoltak ki, de a peronon állók közül is sokan Harry felé fordultak.

- Mit bámulnak ennyire? – kérdezte Albus, ahogy ő és Rose a nyakukat nyújtogatva nézték a többieket.

- Ne is törődj vele, én vagyok ilyen híres – vonta meg a vállát Ron.

A gyerekek felnevettek, a vonat pedig elindult. Harry a kocsi mellett sétálva figyelte a fia vékony arcát, amelyről csak úgy sütött az izgalom. Mosolygott és integetett, pedig legbelül egy kicsit sajnálta, hogy a fia elmegy.

A vonat rég elment, az utolsó füstgomolyag is felszállt már az őszi égbolt felé, de Harry keze még mindig a magasban volt.

- Minden rendben lesz – mondta Ginny halkan.

- Tudom – engedte le lassan a kezét Harry, és szinte öntudatlanul megérintette a homlokán levő sebhelyet.

Tizenkilenc éve nem sajgott egy pillanatra sem. Minden rendben volt.

 

(Morgan Le Fay)